Kormányátalakítás után vagyunk, szerdán érkezett a miniszterelnöki programbeszéd előbb a Nemzetgyűlésben, majd a Szenátusban, és ha minden igaz, az első bizalmatlansági indítvány is. A nagy dolgok most dőlnek majd el Párizsban. Kiderül, mennyire kezelhető a francia választók által júniusban előállított, régen látott parlamenti helyzet.
Azt már tudjuk, kik lesznek a miniszterek, és hogy kik nem: a nemi erőszakkal vádolt, és most már jogi eljárás alatt is álló Damien Abad például nem.
Pedig ő lett volna Macron elnök nagy republikánus fogása. Élisabeth Borne viszont állítólag személyesen gondoskodott róla, hogy Abad ne legyen a következő kormányának is tagja, ami talán mondhat valamit az elnök és a kormányfő alakuló viszonyáról is. Ugyanakkor a hétfői kormányátalakítás semmilyen szimbolikus erővel nem bírt, inkább az elnöki többségen belül voltak és vannak mozgások, de nincsenek látványos új skalpok, új csatlakozások.
És ebből következően nagyon úgy tűnik, nem lesz itt semmiféle formális koalíció sem.
Az elnöki többség relatív marad, a kormány pedig bizony-bizony kisebbségi kormány lesz. Ez egy teljesen új politikai helyzet, amikor a parlamenti politizálás jelentősége megnő. Vége annak az időszaknak, amikor a dolgok kizárólag az Élysée-ben dőltek el, a kormány feladata pedig az volt, hogy a döntéseket „végigüsse” a parlamenten és a saját adminisztratív piramisán.
Vagyis arra kell számítani, hogy a kormányoldal valóban szövegről szövegre lépkedve igyekszik majd egyetértési pontokat találni, tárgyalni, engedményeket tenni és megegyezéseket kötni.
A tárgyalási készségek felértékelődnek, hiszen innentől kezdve nem erőből fog történni a kormányzás – a francia rendszer egy sokkal parlamentárisabb arcát mutatja majd a következő években.
Nagyon úgy tűnik, hogy némi konstruktivitást nemcsak a mérsékelt baloldaltól, például a szocialistáktól és a republikánusoktól (LR) várhat a kormányoldal, hanem esetenként a Marine Le Pen-féle Nemzeti Tömörüléstől is, amely egyelőre igyekszik felelős és kormányképes arcát mutatni és szépíteni.
Ez most az érdeke, hiszen ez az, ami a leginkább hiányzik a radikális jobboldali párt, illetve személyesen Marine Le Pen kínálatából.
A választók nem tekintik az RN-t kormányzó pártnak, 89 képviselővel viszont el lehet kezdeni ennek a képnek az építését, különösen a megélhetési és gazdasági kérdésekben, amelyek a mostani válságos helyzetben a választókat igencsak izgatja.
Nem arról van szó, hogy az RN látványosan rohanna Macronékkal együttműködni, de taktikai tartózkodásokkal bizonyíthatja, hogy nem a „frontális támadás” a célja, nem úgy akar viselkedni, ahogy a radikális baloldal ígéri, hogy támadni fog.
Erra utal, hogy a radikális baloldal (LFI) már azelőtt bizalmatlansági indítványt ígért, hogy a miniszterelnök elmondta volna a szerdai programbeszédét – nem mintha bárki arra számítana, hogy abban az LFI sok kedvére valót találhatna, de így még hivatkozni sem lehet arra, hogy a benyújtók a programot kifogásolják. Miként Bruno Jeanbart-ral, az OpinionWay közvélemény-kutató alelnökével a múlt héten beszéltünk, kicsi az esélye azonban annak, hogy a különböző ellenzékek összefogjanak a kormánybuktatás érdekében, így arra nem kell nagy téteket tenni, hogy a baloldali szövetség meg tudja buktatni a Borne-kormányt (egy republikánus beszélőtől nyíltan el is hangzott, hogy nem akarják összekötni a szavazataikat a radikális baloldal szavazataival).
De ettől még a parlamenti támadások potenciálisan fontosak, mert a folyamatos parlamenti hercehurca sok időt és energiát vonhat el szakpolitikai vagy egyéb politikai munkától a kabinetben is. Amelynek biztos abszolút többsége, még egyszer, nincs. És a bizalmi kérdés sem úgy működik, mint Magyarországon vagy Németországban, ahol nem elég kormányt buktatni, hanem azonnal meg is kell nevezni a megválasztandó kormányfőt:
Franciaországban csak arról kell szavazni, hogy menjen a miniszterelnök, de nem kell alternatív jelöltet vagy koalíciót felmutatni.
Nem véletlen, hogy Borne úgy döntött, a szerdai miniszterelnöki programbeszéde után nem kér szavazást. Ezt a francia alkotmány értelmében megteheti, az egy más kérdés, hogy a hagyomány szerint a kormányfők nem szokták megkerülni a parlamenti ítéletet. Utoljára Mitterrand elnök második elnöki ciklusában (88-95) fordult elő, hogy eltekintettek ettől a gyakorlattól:
akkor az elnöki többség szintén relatív volt csupán, a miniszterelnökök meg nem kívántak rituális öngyilkosságot elkövetni.
Az sem mindegy persze, hogy tartalmilag mit mond szerdán Élisabeth Borne, hiszen sem Emmanuel Macron, sem az Ensemble nem vitte túlzásba a kampányolást a nemzetgyűlési választás előtt, ebből következően most aztán igazán nehéz bárkinek, az elemzőnek is felmondani, hogy tulajdonképpen mit is akar az elnök és a kormánya kezdeni az országgal. Ráadásul Franciaországban is érződik a gazdasági nehézségek előszele, a Covid-inflációhoz és az energiaárak növekedéséhez most hozzá csapódott a háborús hatás, s franciák tömegei érzik úgy, hogy rosszabbul élnek, mint korábban.
A vásárlóerő, az életszínvonal kérdése lesz a Bortne-kormány nagy kihívása – az, amely potenciálisan társadalmi elégedetlenségeket is mozgathat, vagy okozhat. Az életszínvonal védelméről szóló törvényjavaslatot július második felében tárgyalja a parlament, ami érdekes elemzésekre ad majd számunkra lehetőséget. Mit reagál a kormányoldal által benyújtott javaslatra a mérsékelt ellenzék, és mit mond rá a szociális kérdésekre egyaránt érzékeny radikális ellenzék jobb- és baloldala? Tartják-e az eddigi ellenzéki pozíciójukat? Milyen mértékben lesznek hajlandóak tárgyalni vagy nem tárgyalni? És ami a legfontosabb: elkezdődik-e az a játék, amikor a politikai erők egymást vádolják akadályozással, gáncsoskodással, no meg azzal, hogy nem tesznek eleget a franciákért, pedig tehetnének? Elkezdődik-e nyíltabban is a 2027-es felkészülés, helyezkedés, színpad-berendezés?
A nyár végére talán már egy kicsit többet tudunk majd arról, hogy a francia politikai elit miként birkózik meg a francia választók által előállított, megosztott, kissé rendszeridegen parlamenttel. Ősszel pedig már egészen tisztán láthatunk, talán azt is, hogy ki mire használja a kialakult helyzetet. Izgalmas játszmák, izgalmas napok jönnek.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.