Az American Enterprise Institute vezető munkatársa szerint hamarosan kipukkad a pakisztáni buborék, és az eredmény nem lesz szép.
Rubin szerint Oroszország ukrajnai inváziója nemcsak Európát, hanem a Közel-Keleten is gazdasági sokkot okozott.
Pakisztán, amelynek gazdasága a korrupció, a rossz gazdálkodás és az instabil kormányzás évtizedei miatt amúgy is gyenge, különösen sebezhető.
Sok ország függ az ukrán vagy orosz búzától, illetve a külföldi energiaimporttól, Pakisztánra pedig mindkettőre igaz. 2020 júliusa és 2021 januárja között például Pakisztán az ukrán búza harmadik legnagyobb vásárlója volt Indonézia és Egyiptom után. Az olajárak megugrása súlyosan érintette Pakisztánt.
„Pakisztán számára ez egy tökéletes vihar.
A 2022. június 30-i pakisztáni költségvetési év végén a külkereskedelmi deficitje megközelítette az 50 milliárd dollárt, ami 57 százalékos növekedést jelent az előző évhez képest. Ha a Shehbaz Sharif-kormány 2022 májusában nem tiltotta volna be több mint 800 nem létfontosságú luxuscikk behozatalát, ez a szám még magasabb lehetett volna”
– emlékeztetett a kutató, aki megjegyzi, hogy még a középosztály sem képes lépést tartani a lépést az inflációval.
Júniusban a pakisztáni infláció 20 százalék fölé szökött, ami régóta az egyik legmagasabb érték.
A Nemzetközi Valutaalap által irányított támogatások megszüntetése miatt mind az áram, mind a gáz ára az egekbe szökött, még azon az emelkedésen is túl, amelyet az olajárak világméretű emelkedése okozott.
Az élelmiszer-biztonság hiánya széles körben elterjedt. A Pakisztáni Állami Bank szerint „az elmúlt két évtizedben a hazai fogyasztás kielégítése érdekében az étolaj és az olajos magvak esetében az importra való támaszkodás egyre nőtt: a hazai étolajfogyasztás 86 százaléka 2020-ban importból származott, szemben a 2000-es 77 százalékkal”.
A népességnövekedés csak növeli az importigényt, mivel a szója- és pálmaolaj előállítására irányuló hazai projektek akadoznak.
Eközben a pakisztáni rúpia továbbra is veszít értékéből az amerikai dollárhoz képest (az elmúlt évben több mint 30 százalékot veszített értékéből, ezzel szemben az indiai rúpia alig több mint hat százalékkal gyengült). A pakisztáni rúpia árfolyamának csökkenése különösen a középosztályt és mindazokat sújtja, akik nem tudják dollárra váltani megtakarításaikat. A tehetősebb háztartások és a jómódúak jövedelmező ingatlanügyletekbe fektetnek be olyan tevékenység helyett, amelyek munkahelyeket teremthetnének.
Yusuf Nazar, a Citigroup feltörekvő piaci részlegének korábbi vezető stratégája becslése szerint
Pakisztán devizatartalékai február óta a felére, mindössze 6,3 milliárd dollárra csökkentek, hasonlóan ahhoz, amit Irán szenvedett el Trump elnöksége alatt.
Pakisztán számára azonban a drámai csökkenés saját maga okozta: Nazar szerint Pakisztán több Nemzetközi Valutaalap (IMF) mentőcsomagot kapott, mint bármely más ország. Ez azt mutatja, hogy a Sharifok, Bhuttók és Khánok nem hajlandók vagy képtelenek komoly reformokat végrehajtani.
A nemzetközi türelem elfogyott.
Az IMF már nem bízik a pakisztáni reformígéretekben, és nem hajlandó több pénzt adni.
Egyes pakisztáni liberálisok erőfeszítései az Egyesült Államokkal kötött, megrekedt kereskedelmi és beruházási keretmegállapodás újraindítására nem vezettek sehová, különösen, mivel Washington aggódik a rossz pakisztáni szabályozási gyakorlatok, az ellátási láncok, az adatvédelem és a szellemi tulajdonjogok kezelése miatt.
Rubin úgy véli az egymást követő pakisztáni vezetők többek között azért kerülték a reformokat, mert úgy gondolták, hogy könnyebb elfogadni a Kína által kitalált meséket.
„Mára azonban világossá vált, hogy Peking a Kína-Pakisztán gazdasági folyosót (CPEC), amelyhez Sharif testvére, Nawaz ostoba módon csatlakozott, arra használta, hogy Pakisztánt rabszolgasorba taszítsa”
– magyarázta a kutató.
„Barátságunk magasabb, mint a Himalája, mélyebb, mint a világ legmélyebb tengere, és édesebb, mint a méz”
– mondta akkoriban Nawaz olyan szavakkal, amelyeket a legtöbb pakisztáni ma már bán, hogy elhitt.
Ahelyett, hogy elősegítette volna a növekedést Pakisztánban, a CPEC Iszlámábád számára teherré vált. A kínai független áramtermelőknek nyújtott állami viszontgaranciák felemésztik a pakisztáni kormány bevételeit, miközben Pakisztán továbbra is hosszan tartó áramkimaradásokkal küzd. A CPEC-projektek megvalósulása akadozik, annak ellenére, hogy az elmúlt négy évben Pakisztán a kínai támogatások és segélyek legnagyobb kedvezményezettje volt a világon.
A Világbank arra figyelmeztetett, hogy Pakisztán hamarosan „makrogazdasági instabilitással” nézhet szembe.
Ezt hamarosan társadalmi instabilitás követné.
A pakisztáni magánszektor nem teremtett elég munkahelyet ahhoz, hogy felszívja a munkaerő-állományt. A düh közelít a forráspont felé, a növekvő bűnözés pedig ugyancsak a társadalmi összeomlásra utal.
„Srí Lanka összeomlása aggasztja a régiót, de Pakisztán összeomlása a világot kellene, hogy aggassza”
– véli Rubin.
Pakisztánban az államcsőd évtizedek óta rémálomszerű forgatókönyv.
Mind Pakisztán, mind a világ megízlelte, ahogy az erőszak, a szélsőségesség és a szegénység elárasztja az egykori fővárost és kereskedelmi központot, Karacsit, és ahogy a pakisztáni hatóságok elveszítik az ellenőrzést számos, az afganisztáni határ menti régió felett.
Az Egyesült Államok, India és Irán joggal aggódik Pakisztán nukleáris arzenáljának biztonsága miatt, mivel a katonatiszteknek is egyre nagyobb küzdelmet jelent a megélhetés.
Rubin meglátása szerint a pakisztáni elit a tagadás állapotában él, abban a hitben, hogy a status quo, amelyben a társadalomtól elszigetelt, jómódú életüket élik, állandó, és mindig úgy marad.
„Ez nem így van. A buborék kipukkad, és az eredmény nem lesz szép”
– zárja cikkét a kutató.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.