BRICS: A többpólusú világrend sarokkövei

A BRICS-országok az amerikai egypólusú világrend végét igyekeznek a képükre formálni. Adriel Kasonta londoni politikai kockázatelemző jogász véleménycikke a The American Conservative-ban jelent meg.

Brazíliáról, Oroszországról, Indiáról, Kínáról és Dél-Afrikáról külön-külön sok szó esik a médiában. Mégis, feltűnően kevés figyelmet kap a közös kísérlet, amelyben a BRICS tömörülés feltörekvő hatalmai – amely rövidítés kulcsfontosságú a kialakuló világrend többpólusú keretének megértéséhez -, kapcsolataikat intézményesített keretbe próbálják foglalni.

Bár a betűszó eredetileg befektetési célokat szolgált, Jim O’Neill közgazdász – aki egy 2001-es tanulmányában a Dél-Afrika nélküli BRIC-et alkotta meg – a Der Spiegel magazinnak adott 2013-as interjújában elismerte, hogy tökéletesen tisztában volt azzal, hogy az új országszereplők megjelenése milyen hatással lesz a globális kormányzásra.

A 9/11-es támadásokat követő években a geopolitikai vita a BRICS felemelkedése helyett a terrorizmusra és az afganisztáni amerikai invázióra összpontosított. Ez azon a téves feltételezésen alapult, hogy nincs alternatívája az USA vezette egypólusú világrendnek, amelyet 1999-ben a dartmouthi William Wohlforth meglehetősen ironikusan úgy jellemzett, hogy „nemcsak békés, hanem tartós is”.

Szaúd-Arábia, Egyiptom és Törökország is csatlakozna a BRICS-hez

A BRICS-országok adják a világ népességének több mint 40 százalékát és a világ GDP-jének mintegy negyedét.

Ugyanebben az évben Samuel P. Huntington harvardi politológus a Foreign Affairs magazinban megjelent esszéjében „unimultipolárisnak” nevezte a globális rendet, amelyben az Egyesült Államok a „magányos szuperhatalom” szerepét játssza, amely „a világnak gyakorlatilag minden pontján rendelkezik a hatáskörrel és képességekkel érdekei érvényesítésére”, de amely néha kisebb országok segítségére szorul külpolitikai céljai eléréséhez.

Eközben nem vették komolyan Kína fejlődési potenciálját. Szinte nem is tartották létezőnek az ország kilátásait arra, hogy jelentős regionális és nemzetközi hatalommá válhatna; Wohlforth és dartmouthi kollégája, Stephen G. Brooks például a Foreign Affairs magazin 2002-es, „American Primacy in Perspective” című esszéjében megkérdőjelezte Peking azon képességét, hogy a technológiai fejlesztés terén lépést tudjon tartani az Egyesült Államokkal.

Pedig akkoriban a világ már hatalmas változásokon ment keresztül,

a hatalom gyorsan eltolódott a globális északról a globális dél felé.

A globális rendszer folyamatosan egy „posztamerikai világ” vagy egy „posztnyugati világ” felé haladt – mindkettő ugyanazt a geopolitikai jelenséget ragadja meg, azzal kapcsolatban, amit Amitav Acharya 2014-ben „az amerikai világrend végének” nevezett.

Az egyetlen esemény, amely a leginkább katalizálta a multipolarizációs tendenciát, a 2007 és 2010 közötti amerikai másodlagos jelzáloghitel-válság volt.

A válság volt az a pillanat, amikor egyre több nemzetközi befektető és közgazdász kezdte komolyabban venni a BRICS-országokat.

A fejlődő országok recesszióra adott válaszként elkövetett kormányzási kudarcai miatt a nemzetközi pénzügyi rend legitimitási válsággal nézett szembe. A BRICS-gazdaságok fokozták a nemzetközi pénzügyek terén folytatott, saját tömbjükön belüli együttműködésüket, és a világgazdaság stabilitásának új, sikeres pillérévé fejlesztették magukat.

2006 és 2008 között ezek a nemzetek átlagosan 10,7 százalékos éves gazdasági növekedést értek el.

Azóta a blokk elsődleges célja a nyugati vezetésű globális kormányzási rendszerről a multipolaritás inkluzívabb paradigmája felé való elmozdulás elősegítése, amely az USA hegemón egypólusú modelljének alternatívájaként szolgálhat.

„Hangsúlyozzuk, hogy támogatjuk a demokratikusabb és igazságosabb többpólusú világrendet, amely a nemzetközi jog uralmán, az egyenlőségen, a kölcsönös tiszteleten, az együttműködésen, az összehangolt fellépésen, és az összes állam közös döntéshozatalán alapul”

– olvasható a BRIC-országok vezetőinek közös nyilatkozatában, amelyet a 2009-es jekatyerinburgi találkozón tettek közzé. Ezt a többpólusúsággal kapcsolatos álláspontot a következő években is fenntartották.

Philip Pilkington: Egy kibővült BRICS halálos fenyegetés a Nyugatra nézve

Putyin a múlt héten jelentette be, hogy a BRICS-országok új tartalékvaluta bevezetésére készülnek, amely közvetlen kihívója lenne a jelenleg domináns dollárnak.

Annak ellenére, hogy a nyugati kommentátorok kezdetben hitetlenkedtek a BRICS hatékonyságában és kohéziójában, a Financial Times 2014-ben végül elismerte, hogy

„a globális gazdasági hatalomban bekövetkezett változások arra utalnak, hogy az intézményes hatalom változásai logikusak – sőt elkerülhetetlenek – lehetnek”.

A 2017-es kínai BRICS-csúcstalálkozót követően a tagok közzétették a Xiameni Nyilatkozatot, amely 68 pontból álló kiáltványt fogalmazott meg a Pax Americana felváltását célzó többpólusú világrendről. Jóváhagyták a blokkon belüli kapcsolatok „stratégiai partnerség” státuszát, és megerősítették az ENSZ központi szerepét, az ENSZ Biztonsági Tanácsának reformjának szükségességét, valamint a Bretton Woods-i intézményeket.

Figyelemre méltó, hogy ugyanezen a csúcstalálkozón

Peking előállt a „BRICS+” néven ismert ötlettel, amely megnyitotta az utat az együttműködés előtt a tömbön kívüli országokkal,

és szilárd alapot teremtett a valóban „kollektív vezetés” számára.

Amint azt a közelmúltban tartott BRICS-fórum is bizonyította,

egyre több ország érdeklődik a blokkal való együttműködés iránt: a közel-keleti és latin-amerikai országok szoros figyelemmel kísérik a feltörekvő gazdaságok csoportját, Argentína és Irán pedig már teljes jogú taggá kíván válni.

Úgy tűnik, Kína és Oroszország is kedvezően tekint a BRICS-bővítésre, mint „a változások elfogadásának és a korral való lépéstartásnak” egyik módjára, és kijelentették, hogy várakozással tekintenek a bővítési folyamat „vezérelveinek, normáinak, kritériumainak és eljárásainak” tisztázása elé.

A BRICS-országok a Föld népességének több mint 40 százalékát teszik ki. Közös GDP-jük a globális GDP 25 százalékát (21 billió dollár) teszi ki, és a nemzetek részesedése a világkereskedelemben 2020-ban megközelítette a 20 százalékot (6,7 billió dollár).

Nyilvánvalónak kell lennie, hogy a BRICS-országok tömbje olyan erő, amellyel számolni kell. A nyugati hatalmak domináns pozíciója erodálódik. Ezzel szemben olyan hatalmak kerültek előtérbe, mint Kína és India, ami a globális döntéshozó elitet kevésbé nyugatiassá, viszont ideológiailag sokszínűbbé teszi.

Ahogy Jair Bolsonaro brazil elnök helyesen megjegyezte,

„a feltörekvő gazdaságok növekvő súlya a világban megfelelő súlyú képviseletet igényel”.

Ez a folyamat szerves és visszafordíthatatlan. Olyan rendet képvisel, amelyben

az ENSZ és a G20-ak előnyben részesülnek a NATO-val és a G7-csoporttal szemben.

A BRICS-országok egy olyan többpólusú világrend alapjait fektetik le, amely valóban demokratikus, ahol az államok szuverén entitásokként működnek, és

a nemzetközi rendszert a nemzetközi jogon keresztül együtt irányítják, nem pedig egy hegemón „szabályokon alapuló rend” keretében.

Amikor a Nyugat magára maradt

Amikor a „világ közvéleményéről” beszélünk, akkor általában kevesebb, mint három tucat államról esik szó. Robert C. Castel jegyzete.