A Vörös Hadsereg győzelmei a náci Németország felett nem a felszabadulást hozták el, hanem egy újabb idegen zsarnokságot hoztak létre. Mark Regev izraeli diplomata véleménycikke a The Jerusalem Postban jelent meg.
A náci Németország és Szovjet-Oroszország megszállására gyakran úgy tekintenek, mint azonos iker-gonoszra, és egyiket sem tartják jobbnak a másiknál.
1945 januárjában a Vörös Hadsereg katonái elérték Auschwitz-Birkenaut, a náci halálgyárak legnagyobbikát. Azok a rabok, akiknek sikerült túlélniük a poklot, felszabadítóként üdvözölték a szovjet erőket. De ahogy nemrég Lettország fővárosában, Rigában és szerte a mai Európában hallottam, a Vörös Hadsereg ilyen pozitív szemlélete elsősorban a zsidókra tartozik.
Májusban Rigában jártam, hogy részt vegyek a NATO 2022-es StratCom Dialógusának panelbeszélgetésén. A hidegháború vége óta a NATO a relevanciájáért küzd. Oroszország ukrajnai invázióját követően azonban a szövetség visszanyerte világos küldetés- és céltudatát. Ezt bizonyítja Finnország és Svédország is, amelyek több évtizedes semlegesség után most NATO-tagságra törekszenek.
Ez az új elszántság különösen érezhető a három volt szovjet balti köztársaságban – Litvániában, Lettországban és Észtországban -, valamint a Varsói Szerződés egykori tagországában, Lengyelországban. Ezekben az országokban, valamint Kelet- és Közép-Európa számos más országában az orosz hadsereg a második világháborút követő szovjet uralom szinonimája.
Ebből a szempontból a Vörös Hadseregnek a náci Németország felett aratott győzelmei nem a felszabadulást hozták el, hanem egy újabb idegen zsarnokságot hoztak létre.
A náci Németország és Szovjet-Oroszország megszállására gyakran úgy tekintenek, mint egyforma iker-gonoszra, és egyiket sem tartják jobbnak a másiknál. Egy kisebbség még a szovjetellenes harcot is mindenek fölé emeli, ami néha a náci kollaboránsok felmentéséhez vezet.
Az ausztráliai Melbourne zsidó közösségében születtem és nőttem fel, ahol a holokauszt túlélőinek jelenléte – akik közül sokakat a szovjet csapatok szabadítottak fel – elismerő hozzáállást táplált a Vörös Hadsereggel szemben.
Német származású édesapám, Martin Freiberg holokauszt-túlélő volt, akárcsak lengyel származású szomszédunk, Michael Weinstein. Mégis, míg apám gyerek volt a második világháború alatt, addig a szomszédban lakó férfi harcos volt.
A háború kezdetén, 1939-ben Michael előrelátóan keletre menekült Lengyelországból a Szovjetunióba a közeledő Wehrmacht elől. Miután a Szovjetunió 1941-es német megszállása véget vetett a szovjet semlegességnek, Michael vágya, hogy harcoljon a nácik ellen, végre esélyt kapott, és felvették a Vörös Hadsereg tisztképző iskolájába, ahol kiválasztották a páncélos hadtest parancsnokságára.
Michael tagja volt annak a hadseregnek, amely kiűzte a németeket Oroszországból, felszabadította Lengyelországot, és végül bevonult Berlinbe, hogy végleg megsemmisítse a náci birodalmat. A bátorságáért és vezetői képességéért kitüntetett Michael sokaknál szerencsésebb volt. Bár a harcban megsérült, egyetlen fizikai károsodása egy hiányzó ujj és a testében hordott repeszdarabok voltak.
Bár Michael joggal volt büszke a Vörös Hadseregben teljesített szolgálatára, a sztálini rendszerrel kapcsolatban nem sok illúziója volt, és a háború megnyerése után Nyugatra menekült.
Michael első kézből látta, hogy az újonnan bevezetett szovjet csatlós rendszerek egyértelműen nem a kommunista propaganda „népi demokráciái” voltak. Az is hamar nyilvánvalóvá vált, hogy
a zsidók egyre inkább a sztálini antiszemitizmus áldozatai lettek.
Moszkva megtiltotta, hogy a zsidók meggyilkolására irányuló konkrét náci politikáról beszéljenek. Ezzel párhuzamosan a zsidó származású kommunistákat tisztogatások során kiemelték, nevezetesen az 1949-es prágai perekben, ahol Rudolph Slansky pártvezetőt „trockista-titoista-cionista polgári-nacionalista árulóként” ítélték el.
Ez a fajta antiszemitizmus nem csak a szovjet fennhatóságok területén, hanem magán Oroszországon belül is előfordult, ahol egy sor megrendezett propagandakampány célkeresztjében a zsidók álltak. Ezek közé tartozott: a szocialista gazdaság szándékos szabotálásával vádolt úgynevezett gazdasági bűnözők azonosítása (többnyire egyértelmű zsidó nevekkel); a cionizmus „zsidó burzsoá nacionalizmusként” való ábrázolása, amely az aljas „amerikai imperializmussal” szövetkezik; és Sztálin hírhedt „orvosok összeesküvése”, amelyben
vezető orvosokat (ismét nyilvánvaló zsidó nevekkel) vádoltak összeesküvéssel a szovjet vezetés vezetőinek meggyilkolására.
Sztálin uralkodásának utolsó hónapjaiban elterjedt a pletyka, hogy a Kreml több millió zsidó deportálását tervezi a szovjet Távol-Keletre. Bár a történészek ma vitatják e tervek valóságtartalmát, akkoriban valódi félelmet keltettek.
Sztálin 1953-ban bekövetkezett halálakor mindenki, aki nem viselt ideológiai szemellenzőt, megértette, hogy
a szovjet rezsim nem volt a zsidó nép barátja.
És 1956-ban, a szuezi válságra reagálva, Sztálin örökösei a Kremlben arra utaltak, hogy hajlandóak nukleáris fegyverekkel támadni a zsidó államot, és ezzel Izrael létét fenyegetni.
Moszkva viselkedése ellenére Izraelben és a zsidó világban továbbra is megmaradt a Vörös Hadsereg második világháborús hőstetteinek tisztelete.
A nyílt szovjet ellenségesség évtizedei ellenére a mai Izrael továbbra is ünnepli a Vörös Hadsereg szerepét a náci Németország legyőzésében.
2012-ben Netanjában felállították a „Győzelem emlékművét”, amelynek leleplezésén Vlagyimir Putyin orosz elnök és az akkori izraeli elnök, Simon Peresz is részt vett. Peresz az ünnepségen mondott beszédében azt mondta:
„Ez egy lehetőség, hogy köszönetet mondjunk a Vörös Hadseregnek. Ha akkor nem győzte volna le a náci fenevadat, kétséges, hogy ma itt állnánk”.
Hasonlóképpen, Latrunban, a nemrégiben létrehozott Chaim Herzog Múzeum a zsidó katonákról a második világháborúban kifejezetten annak az 500 000 zsidónak állít emléket, akik Michael Weinsteinhez hasonlóan a Vörös Hadseregben harcoltak – közülük 140 000-en az életüket áldozták.
2020 januárjában pedig az Auschwitz felszabadításának 75. évfordulója alkalmából rendezett Jad Vasem megemlékezésen tisztelegtek a Vörös Hadsereg előtt, amelyen Putyin az esemény egyik kiemelkedő nemzetközi résztvevőjeként vett részt.
Paradoxon, hogy
miközben Európa posztkommunista országaiban a Vörös Hadsereg emlékműveinek lebontására van igény, Izraelben éppen az ellenkezője történik.
Valójában Izrael az egyetlen demokratikus ország, amely aktívan állított ilyen szobrokat.
Izrael sok NATO-barátjával ellentétben
Jeruzsálem nem tekintheti a náci és a sztálinista rezsimeket ugyanannak a gonosz érmének különböző oldalaiként. Izrael számára a két véres totalitarizmus továbbra is jól megkülönböztethető.
Az előbbi ipari méretű zsidóirtást folytatott, míg az utóbbi döntő szerepet játszott e népirtás befejezésében.
Oroszország ukrajnai invázióját követően sokan úgy vélik, hogy a haláltáborokat felszabadító szovjet csapatok kényszerítő történelmi emlékének nem szabadna gyakorlati hatással lennie a jelenlegi izraeli politikára.
Talán igazuk van. Mindazonáltal Michael Weinstein és valamennyi harcostársa háborús szolgálata megérdemli a zsidó nép örök háláját. Még ha a dolgokat másképp is látják Rigából, a zsidók továbbra is felszabadítóként tekintenek a Vörös Hadseregre a második világháborúban. Ezen nem fognak változtatni a közelmúlt kelet-európai fejleményei.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.