Minden biztonsági, illetve, hírszerzési bürokrácia, amelyik egy kicsit is ad magára, gondoskodik róla, hogy a szervezeti ábrájában szerepeljen egy alosztály, ahová a szkeptikusokat, az okoskodókat és az eretnekeket száműzik. Robert C. Castel elemzése.
Ez az alosztály az a „tükröm, tükröm”, amelyik még a királynénak is a szemébe meri mondani az igazat, és aminek fő feladata lyukakat fúrni a csoport-gondolkodás üllőjén kikalapált koncepciókba. A nyugati szervezetekben ezek az alakulatok az „Ördög Ügyvédje” néven ismertek, Izraelben pedig az „ifcha misztabra” („Lehet, hogy a fordítottja igaz” – arameus kifejezés) néven futnak. Habár, hasonló funkciókról van szó, mégis van egy lényeges különbség a kettő között: Míg az „Ördög Ügyvédje” általában egy meglévő koncepció axiómáit próbálja kikezdeni, addig az „ifcha misztabra”-tól viszont az az elvárás, hogy az uralkodó gestalt lebontásán túl egy, vagy több alternatív koncepcióval álljon elő.
A jelenleg zajló orosz-ukrán háborúval kapcsolatban az uralkodó koncepció azt bizonygatja, hogy az ukrán fél győzelme történelmi szükségszerűség. Ez a szükségszerűség-axióma diktálja azt az obligát kincstári optimizmust, amellyel szembeszállni nem tanácsos, kérdéseket feltenni nem kell, félni jó lesz.
Sajnos azonban, igen nehezemre esne osztoznom ebben a kötelező jellegű, töretlen optimizmusban, valamint, túlságosan aggaszt egy új hidegháború gondolata ahhoz, hogy holmi történelmi szükségszerűségekre akasszam a kalapomat. Ebből kifolyólag már a háború első napjaiban elhatároztam, hogy ameddig mások Tik-Tok-videókon, Fukuyamán és egyéb hiábavalóságokon köszörülik az optimizmusukat, én inkább az „Ördög Ügyvédjének” hálátlan, de fontos szerepét vállalom magamra.
Az eddigi elemzéseimben azokról a geopolitikai, demográfiai és nukleáris változókról beszéltem, amelyek igen valószínűtlenné teszik, hogy Ukrajna győztesen kerüljön ki ebből a háborúból. Ezekhez a változókhoz szeretnék most egy negyediket is hozzátenni: Az energia, és ezen belül, az üzemanyagok szerepét.
Az előző változókkal ellentétben, az üzemanyagok terén azonban rá fogok mutatni egy egyáltalán nem elhanyagolható reménysugárra is.
Olajháborúk
A modern hitviták sallangjaitól megfosztva az energia nem más, mint egy test munkavégző képessége. Ez a test lehet egy tárgy, egy személy, egy katonai alakulat, vagy akár egy ország is. Energia nélkül ezek a testek elveszítik a képességüket arra, hogy hatást gyakoroljanak a környezetükre.
Ez a meglehetősen banális észrevétel képezi a geopolitika kényszerképzeteinek alapját az energiával kapcsolatban. Az anarchikus nemzetközi rendszerben a szűkös erőforrásokért zajló verseny egyik legfontosabb célja:
- az energiaforrások biztosítása a magunk számára,
- azok megvonása az ellenfeleinktől.
Függetlenül attól, hogy hol csapjuk fel a történelemkönyvet, majdnem minden oldalon ezeknek az energiával kapcsolatos geopolitikai elveknek a gyakorlati alkalmazását látjuk. A németek és a japánok második világháborús nagystratégiai döntései, az USA fixációja a Közel-Kelettel, és a kínai-iráni kapcsolatok igen nehezen lennének értelmezhetők az energia szerepének megértése nélkül. Egy különös fattyúhajtása ennek az energiacentrikus szemléletnek az az uralkodó európai nézet, miszerint, az USA minden egyes megmozdulása a nemzetközi rendszerben az olajérdekekre vezethető vissza. Emily Meidering 2020-ban megjelent könyve, „Az Olajháború mítoszai” hősies erőfeszítést tesz arra, hogy egy kiegyensúlyozottabb képet nyújtson az energia, és ezen belül a kőolaj szerepéről korunk háborúiban.
Ezt a mérsékeltebb hozzáállást alkalmazva az ukrán-orosz konfliktusra, elmondhatjuk, hogy az energia-változónak tagadhatatlan szerepe volt a háború kitörésében, és még ennél is fontosabb szerepe van annak eldöntésében, hogy ebből a háborúból végül melyik fél kerül majd ki győztesen. Ezzel együtt óvakodnunk kell attól, hogy a háború egészét megpróbáljuk energiaügyi megfontolásokra visszavezetni.
Mivel a háború menetére a kőolajalapú üzemanyagok – a benzin, a dízelgázolaj és a repülőgépekben használatos, kerozin alapú JP-8-as – sokkal jelentősebb közvetlen hatást gyakorolnak, mint a földgáz, a szén, vagy az atomenergia, az elemzésünk főként ezzel a szegmenssel foglalkozik majd.
Hogy miből fakad ez a különbség? Abból a kellemetlen tényből, hogy az energiahordozók többnyire nem pótolják egymást automatikusan. Nem alkalmazhatók úgy, mintha LEGO-kockák lennének, az átállás az egyikről a másikra vagy lehetetlen, vagy csak igen nagy áldozatok árán kivitelezhető. Egy hőerőmű például, komoly ráfordítások árán ugyan átalakítható széntüzelésűről földgáz-üzeműre, de egy harckocsit, vagy egy helikoptert jelenleg lehetetlen elektromos árammal üzemeltetni.
A modern háború elképzelhetetlen járművek nélkül, amelyek lehetővé teszik a katonai erő térbeli helyváltoztatását. Mivel ezek a járművek – igen kevés kivétellel – belsőégésű motorokkal vannak felszerelve, a hadviselés számára a legnagyobb fontossággal bíró energiahordozók a fent említett kőolajszármazékok. Ha ezek nem állnak rendelkezésre a megfelelő helyen, a megfelelő időben, illetve, a megfelelő mennyiségben, akkor a hadviselés modern formái lehetetlenné válnak.
Amint látni fogjuk, Ukrajna esetében ez egy szűk keresztmetszet, amit igen nehéz – de talán nem lehetetlen – rövid idő alatt megváltoztatni.
Ukrajna üzemanyag-gazdasága
Ukrajna Európa második legnagyobb területű állama, ennél fogva üzemanyag-igényei is ezzel arányosak. A háborút megelőző évben az ország 7 millió tonna dízelolajat, 2 millió tonna benzint, 2 millió tonna cseppfolyósított földgázt, és 360 ezer tonna kerozint/sugárhajtómű-üzemanyagot használt fel. Az ország napi kőolajtermelése 33 ezer hordó körül mozog, ami Ukrajna tavalyi dízelolaj-fogyasztásának mindössze 38%-át, a benzin-fogyasztásának pedig az 56%-át volt képes fedezni. Ukrajna földgáz-fogyasztásának csak a 26%-át képes önerőből kielégíteni.
A fentiek ismeretében felvetődik a kérdés:
Honnan érkezett Ukrajnába a hiányzó mennyiség?
Az igen nyugtalanító válasz az, hogy jelentős részben Oroszországból, illetve, az Oroszországgal szövetséges Fehéroroszországból. A benzin-behozatal 50%-a, a – hadsereg számára mindennél fontosabb – dízelolaj-behozatalnak pedig a 30%-a érkezett ezekből a forrásokból. 2015 után Ukrajna mindent megtett, hogy függetlenítse magát az – akkoriban még magasabb hányadot képező – orosz energiaimporttól, és az általa importált kőolaj jelentős részét inkább Azerbajdzsánból és Kazahsztánból szerezte be.
Mindezen termékek befogadására, finomítására és elosztására Ukrajna egy fél kontinensnyi területet behálózó infrastruktúrát alakított ki. Ennek az infrastruktúrának a gerincét egy nyugati, és egy keleti belső kőolajvezeték-rendszer képezte, melyeket egy, az Odessza és Sznihurivka között húzódó kőolajvezeték kötött össze. A belső rendszereken kívül érdemes megemlítenünk a nyugati országrészen át húzódó Barátság kőolajvezeték déli szárnyát és az Ukrajnát Oroszországgal összekötő három fővezetéket.
2005. és 2021. között Ukrajna hét kőolajfinomítója közül hatot leállítottak. A háború előestéjén az ország kizárólag a kremencsuki finomítóra támaszkodhatott. Az ukrán üzemanyag-infrastruktúra harmadik legfontosabb gócpontjának a az odesszai kikötő kőolajterminálja tekinthető, amelyen keresztül az Azerbajdzsánból és Kazahsztánból érkező importot fogadták.
Üzemanyagháború Ukrajna ellen
Divatos sportnak számít manapság az orosz hadvezetést szapulni a hibái és tévedései miatt. Ez a kritika teljesen megalapozott. Ugyanakkor hiba lenne azt a következtetést vonni le belőle, hogy Oroszország elfelejtette, hogyan kell módszeresen hadat viselni. A kezdeti káosz után az oroszok nagyon hamar felismerték, hogy az ukrán hadigépezet számára az egyik legszűkebb keresztmetszet az üzemanyag-ellátás. Ezért nekiláttak módszeresen elpusztítani az üzemanyag-tartalékokat és az infrastruktúrát.
Odessza kikötője blokád alá került, lehetetlenné téve a közép-ázsiai importvonal fenntartását. A helyi olajlétesítmények időről-időre tűz alá kerültek, ezek közül talán az április 3-i volt a legsúlyosabb, amelynek egy kőolajfinomító és egy sor üzemanyag-tározó estek áldozatul.
A poltavai régióban lévő kremencsuki kőolajfinomítót ismételten rakétatámadások érték, legutoljára május 12-én. A létesítmény, a maga évi 18 millió tonnás kapacitásával elveszett az ukrán háborús erőfeszítés számára.
A 2021-es év elején Ukrajna 400 millió hordónyi kőolaj-tartalékkal rendelkezett. Ennek a tartaléknak az elpusztítására az oroszok komoly erőfeszítéseket tettek. Célzott támadásokat intéztek az ukrán kőolaj- és üzemanyag-tározók ellen a háború eleje óta. A kár pontos mértéke nem került nyilvánosságra, de tekintve, hogy nagy kiterjedésű, statikus célpontokról van szó, igen nagy a valószínűsége, hogy a tartalék jelentős része megsemmisült.
Oroszország nem elégedett meg az ukrán üzemanyag-infrastruktúra és a tartalékok módszeres pusztításával, hanem egy sor olyan indirekt lépést is foganatosított, amelyek további terheket róttak az ukrán üzemanyag-tartalékokra. Elsősorban a katonai szempontból létfontosságú dízelolaj-tartalékra.
Hogy melyek voltak ezek a lépések? Elsőként talán a vasúti elektromos felsővezeték módszeres pusztítását érdemes megemlíteni. Ukrajna vasútvonalainak közel 50%-a, kb. 20 ezer km-nyi vonal van villamosítva. A felsővezetékeket és az azt kiszolgáló létesítményeket ért károk arra kényszerítették az ukránokat, hogy dízel vontatással pótolják a kiesett villamos vontatást. Hasonló célt szolgáltak az ukrán országos elektromos hálózat és ezen belül az erőművek ellen elkövetett támadások. A kiesett termelési kapacitást Ukrajna kénytelen volt helyi dízelhajtású turbinák és generátorok beiktatásával pótolni. Ebben az esetben sem állnak rendelkezésünkre pontos adatok a károk nagyságát illetően, de talán elég egy megkérdezett szakértőt idézni, aki szerint „Egy kisebb dízelmozdony üzemanyag-fogyasztása három tank fogyasztásával ekvivalens.”
A várt hatás nem késlekedett:
A civil benzinkutak több, mint hatvan százaléka bezárt. A világsajtót bejárták a képek az üzemanyagra várakozó autók végtelen sorairól. Az üzemanyag-árak – a megcsappant kínálatnak köszönhetően – hirtelen a magasba szöktek.
Az ukrán kormány és nyugati támogatói, elsősorban Lengyelország, egy egész sor kezdeményezéssel álltak elő, hogy megpróbáljanak megoldást találni a fokozódó üzemanyag-válságra. A bajt tovább tetézte, hogy az április egy hagyományosan energiaéhes hónapnak számít Ukrajnában a mezőgazdasági munkák megkezdése miatt.
A kialakuló üzemanyag-válságból kiindulva, a legtöbb elemző – köztük a jelen sorok szerzője is – arra a következtetésre jutott, hogy
az ukrán háborús erőfeszítés hosszútávon fenntarthatatlan lesz, az üzemanyag – és ezen belül a katonai járművek számára létfontosságú dízelolaj-hiány miatt.
Nos, nem kizárt, hogy tévedtünk.
A virág, amely megmentheti Ukrajnát
Az ukrán hagyományokban a nemzeti virág, a napraforgó a béke és a jólét jelképe. Ukrajna a világ legnagyobb napraforgó-termesztője, 17,5 millió – más források szerint 23 millió – tonnás évi terméssel. Ilyen terméshozammal nem meglepő, hogy Ukrajnában sajtolják a világ napraforgó-olaj termelésének közel a felét, kb. 7 millió tonnát. Ennek a mennyiségnek nagy részét Ukrajna eddig Indiába és Kínába exportálta. A Fekete-tengeri kikötők blokád alá vonása azonban hatalmas károkat okozott az ukrán export-kereskedelemnek, és ezen belül a napraforgó-olaj exportnak.
Paradox módon
nem kizárt, hogy néhány év múlva mégis úgy fogunk visszatekinteni erre a blokádra, mint Oroszország legnagyobb tévedésére, ami megmentette Ukrajnát egy megsemmisítő vereségtől.
Hogyan lehetséges ez?
Talán kezdjük azzal a kuriózummal, hogy úgy Ukrajna éves dízelolaj-igénye, mint az éves napraforgó-olaj termelése egyaránt 7 millió tonna körül mozog. Mint már említettük, az ukrán katonai erőfeszítés fenntarthatatlan dízelolaj nélkül, ami a legtöbb katonai járműnek üzemanyagául szolgál. Az orosz olajháború után Ukrajnának igen kevés dízelolaja lehet, de a Fekete-tengeri blokádnak köszönhetően hatalmas mennyiségű napraforgó-olaj felesleg áll rendelkezésére.
A kérdés, hogy
kiválthatja-e a napraforgó-olaj a hiányzó dízelolajat?
Az intuitív válasz erre az, hogy igen. Köztudomású, hogy a dízel motorok – különösen a katonai járművek „mindenevő” motorjai – remekül futnak növényi olajokkal is. A „köztudomású” azonban ebben az esetben is csalóka, mert a kép korántsem ilyen egyszerű.
A teljes válasz nem az „igen”, hanem az „igen, de…”.
Az ötlet, hogy növényi olajokat használjunk a járműveink belsőégésű motorjaiban, nem egy modern, sötétzöld ideológus agyszüleménye, hanem Rudolf Diesel találmánya, melynek gyökerei egészen a múlt század első évtizedéig nyúlnak vissza. Diesel ötlete azok közé az innovációk közé tartozik, amelyekről az emberiség megfeledkezik a hét kövér esztendőben, hogy aztán a kőolaj-ínséges időkben újra elővegye őket. Az utóbbi százegynéhány év folyamán meglehetősen sok tapasztalatra tettünk szert ezen a téren, és ismerjük a megoldás előnyeit és hátrányait egyaránt.
Ha tiszta és kezeletlen napraforgó olajat töltünk egy hagyományos, nem átalakított dízelmotorba, akkor számos kellemetlen következménnyel kell számolnunk. A legtöbb motor ugyan zokszó nélkül megemészti ezt a sűrűbb, nyúlósabb üzemanyagot, de idővel ez komoly műszaki problémák forrása lesz, és a motor élettartama is megrövidül a napraforgó-diéta következtében. Még ennél is fontosabb korlátozó tényező, hogy mínusz 18 fokon a napraforgó olaj teljesen megszilárdul, de bizonyos összetevői már mínusz öt fokon megteszik ugyanezt. Ez azt jelenti, hogy Ukrajnában úgy november tájékán ez az út már nem lesz járható.
A legegyszerűbb megoldás, ha a napraforgó olajhoz adalékanyagokat keverünk. Ez némiképp javíthat az üzemanyag fizikai tulajdonságain, de a műszaki problémákkal így is számolni kell. Egy másik népszerű megoldás: az olaj hőkezelése.
Az ideális megoldás viszont már sokkal bonyolultabb. Megköveteli a motor átalakítását: Két párhuzamos üzemanyag-rendszer – a dízel, és a napraforgó olaj – működtetését, illetve, fűtött tartályok és vezetékek felszerelését a növényi olaj számára.
Ugyanakkor, a napraforgó olajnak számos előnye is van. Az infrastruktúra sokkal decentralizáltabb, mint a fosszilis üzemanyagok esetében, ezért támadni is nehezebb. Minden valószínűség szerint a célpont-bankot összeállító orosz hírszerzők sokkal kevesebb időt és energiát fordítottak az ukrán napraforgó-infrastruktúra feltérképezésére, mint ahogy azt a hagyományos üzemanyagok esetében tették.
További előny, hogy a napraforgó-termelés – például a szénbányászattal ellentétben – nem szorítkozik egy szűk régióra, hanem az ország területének jelentős részén folyik.
Hogy megmentheti-e az ukránok nemzeti virága Ukrajnát?
Erre a kérdésre nagyon nehéz választ adni.
Az viszont nagyon valószínű, hogy az orosz-ukrán háború mindörökre emlékezetes marad, mint az emberiség első „mélyzöld” háborúja, amikor a „fekete aranyat” szotyolára cserélték.
