Első látásra nehéz elképzelni egy ennél abszurdabb prognózist, elvégre köztudott, hogy Oroszország is és Ukrajna is, egyaránt tipikus szárazföldi hatalmak. A két ország történelme, az általuk kiépített haderők és a jelenlegi háború krónikája is egyértelműen ezt a közismert tényt támasztják alá. Robert C. Castel elemzése.
A háború igazán jelentős, sorsdöntő csatáit az ukrán nagyvárosok peremén, illetve a Donbasz lankáin vívták és vívják a mai napig. A tengeri hadszíntér jelentősebb eseményei, a Kígyó-sziget elfoglalása, és az orosz haditengerészet Moszkva nevű zászlóshajójának elsüllyesztése inkább tűntek presztízs-csatáknak, mint egy olyan aréna birtoklásáért folytatott küzdelemnek, ahol nemzetek sorsa dőlhet el.
Ugyanakkor, van egy sor kérdés, amit még vagy fel sem tettünk magunknak, vagy ha mégis, akkor elmulasztottuk megválaszolni őket:
- Egyáltalán miért kezdett bele Oroszország ebbe a háborúba, amikor minden épeszű számítás szerint nem rendelkezik elegendő számú bevethető katonával egy Ukrajna méretű ország elfoglalásához?
- Miért nem koncentrálták az oroszok a háborús erőfeszítéseiket Kijev elfoglalására?
- Mi volt a hadászati logika egy, az északival párhuzamos, és attól nagyon távoli, déli front megnyitásában?
- A donbászi csatára összpontosítva miért vonták ki a csapataikat az északi hadszíntérről, és miért hagyták meg a déli csapatokat a pozícióikban?
- Miért beszél úgy az orosz katonai vezetés a déli hadszíntérről, mint a hadjárat következő fázisáról a Donbász biztosítása után?
- Miért nem a Dnyeper a cél, ami egy hosszú, jól védhető, természetes határt képezne egy jövőbeli rendezés esetén?
- Esetleg újra Kijev lesz a célpont?
Bármily furcsa is kimondani, de mégsem zárható ki, hogy a válasz a fenti kérdésekre és egyben az egész ukrán háború kulcsa ott hever a déli hadszíntér közepén, a Fekete-tenger egyik szűk, és sekélyvízű öblében.
Ha Oroszország nélkülözi is a szükséges katonai erőt Ukrajna elfoglalásához, valószínűleg elég erős ahhoz, hogy ellenőrzése alatt tartsa a Dnyeper-öböl alig 11 km széles kijáratát.
Bármily meglepő is, ennek a szűk tengerszorosnak az ellenőrzése képezi a győzelem egyik kulcsát az ukrán háborúban.
Furcsa módon, ez a tény mindeddig elkerülte a legtöbb elemző figyelmét, annak ellenére, hogy egy közepes minőségű atlasz birtokában bárki meggyőződhet róla.
Mi az, ami ennyire különlegessé teszi ezt az öblöt, amelyhez hasonló tucatszám található a Fekete-tenger mentén?
A Dnyeper-öböl ugyanazt jelenti Ukrajna számára, mint a Mexikói-öböl az USA, vagy az Azovi-tenger Oroszország számára.
Ezek a modern államok, az ókor közel-keleti civilizációihoz hasonlóan, hidraulikus hatalmak, és ha a létük nem is, de a prosperitásuk nagyrészt folyókra és hajózható csatornákra épül. A Mississippi, a Don, illetve Ukrajna esetében a Dnyeper és a Déli-Bug azok a folyók, melyek torkolata a legfontosabb összekötő-kapocs a hazai piacok és a nagyvilág között. Sok esetben az olcsó vízi szállítás az, ami versenyképessé, esetleg egyeduralkodóvá tesz egy terméket a világpiacon. Ez különösen jelentős azokban az esetekben, amikor nagy tömegű, illetve nagy térfogatú árukat akarunk szállítani a világ távoli pontjaira. Amint látni fogjuk,
Ukrajna kettős tragédiája abban áll, hogy mindkét nagy, vízi szállítási szempontból létfontosságú folyosója, a Dnyeper és a Déli-Bug, ugyanabba az öbölbe torkollik,
és hogy a gazdasága épp az olyan termékek exportjára épül, amelyek nem vízi úton szállítva elveszítik a versenyképességük jelentős részét a világpiacon.
Ukrajna legfontosabb export-termékei a növényi olajok, a gabonafélék, a vasérc, és az ezekből készült félkész termékek. A behozatal nagy részét különböző energiahordozók, gépjárművek és gépek teszik ki. Az ország legfontosabb kereskedelmi partnerei: Kína, Törökország, India, Egyiptom és az EU.
Ezeknek a nagy tömegű, illetve nagy térfogatú, alacsony hozzáadott értékű termékeknek a jelentős részét a Dnyeperen, illetve a Déli-Bugon szállítják az ország különböző pontjairól a Fekete-tenger kikötőibe, majd onnan továbbítják őket a célországokba. Ennek a rendszernek a szűk keresztmetszete a Dnyeper-öböl 11 km széles kijárata.
Ugyanezeknek a termékeknek a szállítása vasúton elvben megoldható, de a szállítási költségek emelkedése kedvezőtlenül befolyásolná az ukrán áruk versenyképességét. További nehézséget jelentene, hogy
a nyomtáv-különbség miatt az ukrán vasúti rendszer nincs integrálva az európai vasúti rendszerbe,
és az átrakodás költségei további megterhelést jelentenének.
Ha egy elhúzódó konfliktus miatt a Dnyeper-öböl kijárata hosszú időre orosz megszállás alá kerül, annak rendkívül súlyos következményei lesznek az ukrán gazdaságra nézve. Odessza kikötője lehetne a legkézenfekvőbb alternatíva, de az orosz támadások a város és a kikötő létesítményei ellen alkalmatlanná teszik erre. Ukrajna kénytelen egyre inkább a Duna kikötői felé irányítani az áruforgalmát, ami a nagy távolság miatt igencsak megnöveli a szállítási költségeket.
További nehézséget okoz, hogy a Budzsák régiót csupán egyetlen vasúti híd köti össze Ukrajnával: a Dnyeszter torkolatának hídja. Az utóbbi napokban ismételődő rakétatámadások érték ezt a hidat, így nagyon valószínű, hogy Ukrajna előbb-utóbb kénytelen lesz leállítani az errefelé irányuló vasúti forgalmat.
Összefoglalva:
annak ellenére, hogy szárazföldi csapatai talán sohasem lesznek képesek elfoglalni Odesszát, vagy akár Mikolajivot, Oroszországnak mégis sikerül egyre inkább elvágnia Ukrajnát a Fekete-tengertől, meggyengítve ezzel az ország gazdaságát.
A gazdasági hadviselésen túl, a Dnyeper-öböl ellenőrzésének igen jelentős hadműveleti aspektusai is vannak. A Krími Háború, és a két világháború tapasztalatai megtanították az oroszokat arra, hogy
a kikötők és a folyótorkolatok tárt kapukat kínálnak az ellenség számára az ország belseje felé.
Ezeknek a lezárása létfontosságú Oroszország számára. Nem mindegy, hogy a nyugati hadianyag-utánpótlás a néhány meglévő vasútvonalon, a nyomtáv-váltás miatt átrakodással érkezik-e meg ezer km távolságból, vagy pedig az egyik, fronthoz közeli kikötőben kerül kirakodásra.
A védelmi megfontolásokon kívül a Dnyeper-öböl, és a bele torkolló hajózható folyók ellenőrzése igen komoly offenzív lehetőségeket nyitnak meg az orosz csapatok előtt. Az ukrán hadsereg nagyon hatékonyan pusztította el a vasúti rendszert, hogy megnehezítse az orosz utánpótlást. A folyókat lezárni azonban ennél sokkal bonyolultabb lenne, tekintve, hogy a Dnyeper átlagos szélessége 3,2 km.
A Déli-Bugon, és különösen a Dnyeperen felfelé hajózva az oroszok igen gyorsan hatolhatnak be Ukrajna belső területeire, az utóbbi esetében akár Kijevig. A közmondásosan gyatra orosz logisztikán is sokat segítene a folyami utánpótlási vonalak megnyitása.
Egy ilyen, folyami invázió legnagyobb veszélye Ukrajna számára, hogy a támadó fokozatosan elvágja a Kelet-Ukrajnában harcoló csapatokat a vasúti utánpótlási vonalaiktól, és bekerítve őket, kettévágja az országot.
Hogy az oroszok rendelkeznek-e a szükséges emberanyaggal egy ilyen komplex hadművelet végrehajtásához, az nagyon is kérdéses.
A lehetőség viszont adott, és még egy aránylag szerény erőfeszítés is igen komoly hatást gyakorolhat ebben az irányban.
A hadviselés elválaszthatatlan része, hogy a harcoló felek szüntelenül keresik az ellenfél szűk keresztmetszeteit.
Az orosz-ukrán háború kontextusában a legszűkebb keresztmetszet egy öböl 11 km széles kijárata a tengerre, ahol két szárazföldi hatalom élet-halál harca dőlhet el.
Robert C. Castel összes cikkét elolvashatja itt.
Logikus gondolkozású, jó cikk.
Annyi kérdés merült fel bennem, hogy Törökország minden ország hadihajója számára megtiltotta az áthaladást a Fekete-tengeren a két tengerszoroson, a Boszporuszon és a Dardanellákon. Így az oroszok nem igazán tudják feltölteni a jelenleg igen szerénynek számító Fekete-tengeri arzenáljukat – flottájuk messze túlnyomó része északon van, meg az óceánokon. És a helyszínen lévő egységek egyáltalán mennyire alkalmasak folyami hajózásra.
Aztán, hogy civil hajókban elhelyezett fegyverszállítmányokat mennyire engednek át az ukránok felé a törökök, az egy jó kérdés – nyilván van az az ellenszolgáltatás, amiért szemet hunynak a rakomány ellenőrzése fölött.
Bár a legnagyobb rejtély számomra az, hogy az oroszok továbbra is miért csak félgőzzel, de inkább negyedgőzzel tolják ezt a háborút, míg a nyugati ellenérdekeltek számolatlanul nyomják az ukránoknak a fegyverszállítmányokat.
Mert bár az orosz hadsereg létszáma már valóban sokkal kisebb a szovjetnél, de a tüzérségük és nehézbombázó részlegük továbbra is képes lenne felszántani a megszállni kívánt területeket – mégsem teszik. Aztán hogy azért nem, mert ennyire együtt érzővé váltak, vagy csak ha lassabb előrehaladással is, de viszonylag megkímélt területeket tudjanak majd Oroszországhoz csatolni, vagy egy ismeretlen harmadik okból, azt nem tudom.
Amerikai zsoldosok ezrei harcolnak az ukrán oldalon.
Igen – és ehhez képest az oroszok igen visszafogottan viselkednek, annak ellenére, hogy a NATO napról napra tömi fegyverrel az ukránokat, ukrán katonákat Németországban és Lengyelországban képeznek ki a nyugati fegyverek használatára, a CIA és leányvállalatai naprakész információkkal látják el Ukrajnát, és rakás NATO katona harcol ott „civilben, szabadideje terhére”.
Kíváncsi lennék, ha az oroszok mondjuk pár éve Líbia amerikai bombázása során, hirtelen telenyomták volna őket S-400 légvédelmi komplexumokkal, és kiképzőkkel, meg némi légifelderítési infót is adtak volna még ezek mellé a líbiaiaknak, akkor mi lett volna az USA reakciója. Nem kell hozzá nagy képzelőerő…
Tetszenek emlékezni az 1963-as Kuba-krízisre ugye?
Helyes szakmai elemzés. Azért is vannak megtébolyodva a nyugati orszagok mert látják, hogy az oroszok lassan de haladnak előre. Valszeg hamarosan katonakat is kuldeni fognak.
emiatt lesz kajahiány világszerte. de ez engem nem fog érinteni. Anglia – ha kell – erővel is elveszi azt ami neki kell
Kedves R. C. Castel, az ön felvetése jó poén, bár azt valamelyes túlzásnak tartom, hogy a tengeren dőlne el ennek a háborúnak a sorsa. Igaz, a cikk címét feltehetően nem Ön határozza meg.
Kétségtelen, hogy Ukrajna tengeri kijáratainak elfoglalása ill. ellehetetlenítése nagy kárt tud okozni Ukrajnának gazdaságilag és sok bajt okozhat úgy Ukrajnának, mint kereskedelmi partnereinek és indirekt másoknak is.
Ugyanakkor, és ez a poénom a felvetett témával kapcsolatban, Ukrajna hadviselő képessége nem a gazdasági ellehetetlenülésen múlik ebben a háborúban. Ezt ugyanis, mint tudjuk, nem egyedül és nem csak a saját forrásaira támaszkodva vívja, hanem komoly gazdasági, humanitárius és hadászati segítséget kap Európa jobbik részétől és az USA-tól. Ezek már nem fognak visszakozni a további segítség folyósításában, miután kinyilatkoztatott céljuk a putyini rezsim meggyengítése olyan szintre, hogy ne gondoljon más országok hasonló lerohanására. Tehát Ukrajnát gazdaságilag nem tudják megfojtani, bár nagyon jelentős kárt okozhatnak.
Ugyanakkor maguknak is kárt okoznak a háborúval és ezzel kapcsolatos az én felvetésem a háború további menetelét illetően.
Természetesen nem jósolnék Putyin a folytatást illető döntésének ügyében, de a lehetőségeket azért érdemes szemügyre venni.
Az ö szempontjából én 3 lehetőséget látok:
1: elfogadja az elhúzódó kimenetelt, Ukrajna felőrlésére játszik – ennek lenne egy fejezete a tengeri blokád is, ami a cikk témája. Tenné ezt talán annak a számba vételével, hogy nagyobb, gyors erőkifejtésre az orosz haderő most nem képes.
2: mozgósít és eszkalálja a harcokat, talán elmegy a végsőkig egy valódi győzelem érdekében. Ez katasztrófa lenne nekik is, a világnak is.
3: Racionális döntést hoz, az arc megmentését is bele kalkulálva az általa alakított fejleményekbe és győzelmet hirdetve kiszáll a háborúból, megtartva a már elfoglalt területeket. Erre felhasználhatja a máj. 9-i győzelmi ünneplést, mintegy megbékélést és „kegyelmet” hirdetve az ukrán testvérnép javára. Ezzel a sajátjai szemében erkölcsi győztesként befejezi a semmi jóra nem vezető háborút és megkíméli Oroszországot a további károktól.
Magam nem tartom teljesen esélytelennek a 3. variáció bekövetkeztét. Érdekelne, hogy Ön mit gondol erről!
Azt azért érdemes figyelembe venni, hogy anno az USA hogyan segítette, majd hagyta cserben Afganisztánt… nem azt mondom, hogy most is így fog történni, de érdemes volna tényként kezelni, hogy az uniós/amerikai/nyugati kormányok könyebben eladják a választóiknak, hogy „Ukrajnában háború van küldjünk fegyvert” és ezt az átlagpolgár még(nem annyira) érzi a saját zsebén, mint azt, hogy „Ukrajna teljesen kimerült, toljuk meg pénnzel” miközben a már említett nyugaton is meg kell húzni a nadrágszíjakat… és ugye jobb helyeken a kormányokat a polgárok választják….
Természetesen lehet, sőt érdemes spekulálni azon, hogy meddíg tarthat az anyagi és hadászati támogatás. Végülis ez kulcskérdéssé válhat a kimenetelben. (Itt rögtön zárójelben megjegyezném, hogy az afganisztáni párhuzam itt szerintem nem igazán releváns, miután más célok és ellenfél motiválta az ottani jelenlétet. Itt a motívum erősebb és lényegesebb.)
Tehát meddíg? Mert nyilván van egy határ, amit a teherviselési képesség és a választók motiválhatósága határol be – ahogy megjegyezted. De itt felmerül egy lényeges szempont! A teherbíró képesség kérdése Oroszországra is vonatkozik. És itt Oroszország van sokkal hátrányosabb helyzetben, úgy anyagilag/gazdaságilag, mint katonai erő és teherbíró képesség tekintetében. Az EU és az USA anyagi teherbírás tekintetében sokszorosan lelépi Oroszországot, ami a ugyanígy igaz a NATO katonai fölényére és teherbírására az oroszéhoz viszonyítva.
Ami az orosz választók véleményét illeti, ott Putyin előnyben van, miután a „választóknak” ott nem osztannak lapot. De a hátország támogatására neki is szüksége van – igaz, ezt propagandával és erőszakkal biztosítani ill. az ellevéleményt elnyomni lehet .
Ami az Ukrajnát támogató oldal motivációját illeti, az nemigen fog kimerülni. Itt a nyomuló Oroszország megállításáról van szó, amely cél sokat megér!!! A teherbíró képesség az ukrajnát támogató oldal előnyét mutatja. Igaz, az orosz gyakorlat szerint az elszegényedés és egyéb (akár emberi) veszteségek elfogadása és negligálása kierőszakolható otthon, de ennek is van egy határa, főleg, hogy nem honvédelemről, hanem jogtalan terjeszkedésről van szó orosz részről.
Félek, hogy az általad említett „cél, ami sokat megér” inkább a politikusok/diplomaták fejében látszik. Egy Holland virágárusnak, vagy USA-beli gazdának „eladni” azt, hogy most kevesebb támogatást kapsz, vagy jó drágán fűthetsz/tankolhatsz, mert ugye neked is az a célod, hogy az oroszokat megállítsuk… ez így leírva jól hangzik de a való élet, félek rácáfol. Ami az oroszokat illeti, az vitán felüli, hogy a teherbíró képességük jóval korlátoltabb a nyugatiaknál! A gond az, hogy olyan kontrolállt társadalomban, mint az orosz, el lehet adni azt, hogy (majdnem)mindenki ellenünk van, ergo vagy összefogunk, vagy kampec… Rossz példa, de Észak-Koreában is mindenki úgy tudja, hogy mi vagyunk a jók, és van mindenki más, aki minket akar bántani…. Persze ettől még nem lesz hatékonyabb, jobban felszerelt az orosz hadsereg, de ha a motivációjukat megtolja, meg ugye kerül néhány millió tartalékos, akkor az ukrán harci dicsőségnek befellegzett….
Érdekes, jól megírt vélemény. Gratula!