A szélsőségesek valójában nem ideológusok, hanem opportunisták – véli Charlotte McDonald-Gibson a Far Out: Encounters with Extremists című könyv szerzője.
Toby Cook 19 éves volt, mentális egészségügyi problémákkal, növekvő alkohol- és kábítószer-függőséggel, valamint egyre több büntetőfeljelentéssel küzdött, amikor 2018-ban úgy döntött, hogy elhagyja szülőföldjét, Ausztráliát, és Ukrajnába utazik. Toby történetesen neonáci is volt.
A Nyugat még mindig az iszlamista szélsőségek miatt pánikolt, de a szélsőjobboldali erőszak egyre nőtt, és az ukrajnai Azov zászlóalj legendássá vált a fehér felsőbbrendűséget hirdető körökben. Az egyetlen jól felfegyverzett és jól szervezett fehér nacionalista csoportként vált hírhedtté, amely külföldi harcosokat képzett ki az Ukrajnába történő orosz betörések ellen.
Toby kétségbeesetten próbált csatlakozni hozzájuk.
Az orosz imperializmus elleni harc azonban kevéssé érdekelte. A neonáci ideológia sem érdekelte. Horogkeresztes zászló volt az ágya felett, náci jelszavakkal díszített pólókat viselt, és boldogan tisztelgett „Heil Hitler-t” a kamerák előtt, miközben egy üveg erős almabort ivott.
De, ami igazán számított neki, az az volt, hogy volt egy ügy, egy cél és egy értelem az életében – és ez bárhonnan jöhetett.
„Ha a szélsőjobboldal előtt a radikális muszlimok jutottak volna el hozzám, valószínűleg csatlakoztam volna az ISIS-hez”
– mondta Toby, miután kilépett a mozgalomból.
„Ha radikális baloldaliak lettek volna, akkor baloldali lettem volna”
– tette hozzá.
A 2010-es évek során, amikor a világ számos részén a szélsőségesség megugrott, számos elmélet volt arra, hogy melyik ember milyen szélsőségre hajlamos. A radikalizálódás elleni küzdelemre tett erőfeszítések ezért gyakran a konkrét ideológiák elleni küzdelemre összpontosítottak, ahelyett,
hogy az egyéni szükségleteket és a szélesebb körű társadalmi tényezőket vizsgálták volna, amelyek az embereket a szélsőséges meggyőződések felé vonzották.
A cikk írója a szélsőségességről szóló könyvének kutatásával töltött évek során azonban, amelynek során több tucat olyan emberrel készített interjút, akiket szélsőséges nézetek vonzottak, feltűnő volt, hogy az emberek milyen ritkán illeszkednek abba a képbe, amit a szélsőségesektől elvárnánk. Ilyen, amikor, a boszniai etnikai nacionalizmus elől menekülő muszlim-amerikai menekültek gyermeke a fehér felsőbbrendűséghez vonzódik. Egy hindu nacionalista szélsőséges iszlamistává válik. Egy norvég arisztokrata belép egy marxista szektába. Tobynak pedig iráni nagyapja van, mégis a nem-fehér bevándorlás ellen lázad.
McDonald-Gibson szerint ma az ukrajnai orosz invázió aggodalomra ad okot a radikalizálódás elmélyülésével kapcsolatban, részben azért, mert a Tobyhoz hasonló embereket aktívan arra bátorítják, hogy menjenek a háborús övezetbe. Úgy látja, hogy a konfliktus a szélsőséges meggyőződések sekélyességét és változékonyságát is megmutatta. Szerinte, ha megvizsgáljuk a szélsőjobboldali csatornák aktivitását napjainkban, láthatjuk,
hogy neonáci, fehér felsőbbrendűséget hirdető csoportok egyaránt mozgósítanak az orosz elnök mellett és toboroznak az ukrán milíciák számára.
Mindez a szélsőséges ellentmondások kuszaságát mutatja, amelyet a Kreml az elmúlt évtizedben manipulált – sőt, maga gyártott. Miközben az EU 2015-ben és 2016-ban a menekültválságon civakodott, Putyin meglátta a lehetőséget. Oroszország dezinformációt gyártott a migránsokról, beleértve a hírhedt „Lisa ügyet„, amelyben egy német-orosz nő hamisan vádolt meg egy muszlim migránst nemi erőszakkal; a történetet aztán az orosz állami média és a német szélsőjobboldal felerősítette. Számos európai szélsőjobboldali pártot Oroszországból finanszíroznak, míg az amerikai hírszerzés szerint Oroszország közvetett támogatást nyújtott nyíltan neofasiszta csoportoknak is [Magyarországon a Nemzeti Arcvonal esetében ez szintén így volt – szerk.].
Most azonban Putyin azzal indokolja brutális ukrajnai invázióját, hogy maga is a szélsőségesség ellen lép fel: Putyin Ukrajna „nácimentesítését” ígérte.
McDonald-Gibson meglátása szerint a szélsőjobboldal válasza nem volt összehangolt. Egyes csoportok orosz dezinformációt terjesztenek; mások Putyint a szélsőjobboldal hőseként ünneplik, sok fehér nacionalista pedig rajong a kulturálisan konzervatív ideológiájáért. Más európai szélsőjobboldali csoportok azonban arra bátorítják támogatóikat, hogy jelentkezzenek harcolni, vagy gyűjtsenek pénzt a fehér felsőbbrendűséghez kötődő ukrán milíciák számára, egyrészt az Oroszország kommunista múltjával szembeni ideológiai ellenségeskedés miatt, másrészt azért, hogy közvetlen katonai tapasztalatokat szerezzenek.
A szélsőjobboldali ökoszisztéma sosem volt egy egységes tér, a nemzetiszocialistáktól az incelekig mindent magába foglal.
De Tim Squirrell, aki az Institute for Strategic Dialogue-nál a szélsőjobboldali tevékenységeket figyeli, úgy véli, hogy az ukrajnai háború minden más témánál jobban képes megosztani a szélsőjobboldalt.
A szélsőjobboldal Ukrajnával kapcsolatos ellentmondásai azt mutatják, hogy a szélsőségesek toborzása nem ideológiáról, hanem opportunizmusról szól; és az egyéni emberi tapasztalatokra épít, nem pedig a különböző meggyőződésekre.
„Meg kell érteni, hogy egy összeesküvés, ideológia vagy világnézet milyen igényt elégít ki valakinek”
– mondja Squirrell.
„Ha ezt azonosítottad, akkor elkezdheted megcélozni, és megpróbálhatod megérteni, hogy mit tehetsz azért, hogy kiszabadítsd őket belőle”
– magyarázta.
Squirell szerint minden eddiginél fontosabb, hogy ezt felismerjük, hiszen a Covid-19-járvány már megteremtette a feltételeket a szélsőséges nézetek megjelenésének.
Mindazok az érzések, amelyeket a világjárvány kiváltott a lakosságban – tehetetlenség, trauma, magány, elidegenedés, félelem, bizonytalanság, bizalmatlanság – lehetővé teszik a szélsőségesség virágzását.
A Covid-19, akárcsak ez a háború, valóban felborította néhány feltételezésünket arról, hogy ki vagy mi a szélsőséges, mivel láttuk, hogy az emberek hogyan tudnak összezavarodni egy káosszal teli világban, és hogyan keresnek vigaszt az összeesküvés-elméletekben. McDonald-Gibson felhívta arra is a figyelmet, hogy a járvány során a szélsőjobb és a szélsőbaloldal, hogyan közeledett egymáshoz az oltás- és a lezárásellenes mozgalmak körül.
A tehetetlenség a szélsőségesség egyik legerősebb mozgatórugója – és sokan tehetetlennek érzik magukat most, akik távolról figyelik az Ukrajna és Oroszország közötti konfliktust.
Minél több a bizonytalanság és a félelem a világban, annál jobban ragaszkodunk azokhoz a dolgokhoz, amelyek értelmet és kontrollt ígérnek.
És bár az Ukrajnába önként harcolni induló jelentkezők többsége nem neonáci, a nagyszámú, idegen háborús övezetbe utazó ember elkerülhetetlenül radikalizálódási kockázatot hordoz magában.
Toby nem jutott el Ukrajnába. Az ausztrál hírszerzés lehallgatta a kommunikációját, elkobozta az útlevelét, és beíratta egy de-radikalizációs programba. Végül nem a kormányzati beavatkozás húzta vissza a szakadék széléről, hanem a hétköznapi emberekkel való találkozás, akik egyszerűen elbeszélgettek vele, és megmutatták neki, hogy a szélsőjobboldalon kívül is élhet teljes életet.
Azóta kilépett a neonáci mozgalomból, és az elmúlt néhány évet azzal töltötte, hogy elgondolkodott azon a bizonytalanságon, amely a társadalom peremére sodorta.
Toby története jól szemlélteti, hogy a társadalomnak a szélsőségesség valódi mozgatórugóira kell összpontosítania.
A legsikeresebb radikalizálódás elleni programok nem az emberek elméjének megváltoztatására és az ideológiák megcáfolására összpontosítanak, hanem a mögöttes problémáikon dolgoznak. A szélsőségesek toborzói ugyanis túlságosan jól ismerik a remények, sérelmek, félelmek, bizonytalanságok és csalódások összetett hálóját, amelyek fogékonnyá tehetik az embereket a számukra. Ha nem ismerjük fel ezeket is, az ukrajnai háború egy újabb globális tragédia lesz.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.