Az invázió harmadik hetében vagyunk. Túl az első nagy megrökönyödésen, felháborodáson, pánikrohamon, és az érzelmi légiakrobatika egyéb formáin. Talán most jött el az ideje annak, hogy megálljunk, és eltöprengjünk egy pillanatra. Azon, amit megtettünk az ukránok érdekében, és azon, amit nem tettünk meg. De főleg azon, hogy miért.
Első ránézésre úgy tűnhet, hogy megtettünk mindent, ami emberileg lehetséges. Kiebrudaltuk az oroszokat a jólfésült nemzetek közösségéből. Elkezdtük módszeresen lebontani a gazdaságukat. Fegyvert szállítottunk Ukrajnának, és önkénteseket is. Befogadtunk ukránokat, és kiközösítettünk oroszokat. Még a haderőfejlesztés gondolatával is elkezdtünk kacérkodni. Egyszóval
megtettünk mindent, ami szem-szájnak ingere, kivéve a direkt konfrontációt Oroszországgal, és a 6000-nél is több atomtöltetével.
Mindent elkövettünk, hogy az agressziót olyan költségessé tegyük az oroszok számára, amennyire ez fizikailag lehetséges. Hogy miért? Azért, mert
azt akarjuk, hogy az ukránok harcoljanak. Harcoljanak a partokon, harcoljanak a leszállópályákon, harcoljanak a mezőkön és az utcákon, harcoljanak a hegyekben.
Hogy Vietnámmá és Afganisztánná változtassák Ukrajnát az orosz megszálló számára. Ha kell, akár évtizedeken át. Mindenáron.
Ebből is látszik, hogy mindennek ellenére, mi szerfölött erkölcsös és bátor emberek vagyunk. Félelmet nem ismerve kiraktuk a fészbuk profilunkra a sárga-kék zászlót. Megérdemeljük a tíz másodperces ön-vállveregetést.
Közben Mariupolban egy hatéves kislány szomjan halt a város romjai között.
Mert azért van egy sor dolog amit nem tettünk meg.
Nem álltunk meg a háború kitörése pillanatában egy percre elgondolkodni, hogy miről is van szó tulajdonképpen. Erre már senki sem emlékszik, de
február végén a háborúnak még nem volt egzisztenciális tétje. Nem volt meg benne a közel-keleti háborúk totalitása, a dzsihád kérlelhetetlensége, a népirtás csírája.
Miről is szólt a háború azon a napon amikor dörögni kezdtek a fegyverek? Befolyási övezetekről, szövetségi rendszerekről, nagyhatalmi versenyről, büszkeségről és paranoiáról. Olyan dolgokról, amikért a nemzetek évezredeken át harcoltak, és még évezredeken át fognak harcolni egymás ellen. Korlátozott célokért, korlátozott eszközökkel. Ahelyett, hogy ezen elgondolkodtunk volna,
mindent megtettünk, hogy egy korlátozott háborúból egzisztenciális háborút csináljunk.
Először az ukránok, aztán az oroszok számára. Mindez sajnos elkerülhetetlen volt. Az a civilizáció, amelyik egy esőkabátos bakfis érzelmi érettségével cselekszik, az nem lát árnyalatokat. Vagy a totális kanti béke, vagy a totális háború.
Nem véletlen, hogy a tegnap moralizáló pacifistái hirtelen a háborús uszításban találták meg életük értelmét.
Nem tettük meg még a legelemibb dolgot sem, ami pedig erkölcsileg legalább olyan fontos lett volna mint ánglius nevű öreg ölőszerszámokat szállítani az ukránoknak. Venni egy mély levegőt, megpróbálni lenyelni a jogos felháborodás varangyos békáját, és hideg fejjel de-eszkalálni a konfliktust. Mindenáron. Még akkor is ha bekövetkezik a legszörnyűbb dolog, amit az emberi képzelet megálmodni képes, és az EU pár évvel később terjeszkedik tovább kelet felé. Miért? Azért mert
nincs semmi arányosság abban, hogy a világ legnagyobb államával feldúlatjuk Európa legnagyobb államát.
Még akkor sem, ha az elv, amiért a más farkát a csalán közé verjük, az elvek legszentebbike: egy állam joga a csatlakozásra néhány betűleves-szövetséghez.
Nem ültünk le egy őszinte beszélgetésre az ukránokkal azzal kapcsolatban, hogy hogyan is működik valójában ez a fehér világ.
Ez lett volna talán az utolsó alkalom elmagyarázni a menyasszonynak, hogy az orosz vőlegény jobban akarja őt, mint mi.
Annyira akarja, hogy ő ezért hajlandó erőszakot is alkalmazni. Mi meg nem. És akkor talán azt is közöltük volna vele, hogy mi ugyan szurkolni fogunk a lelátóról, de végső soron ezt a boxmeccset a medvével egyedül kell majd leszólóznia. Ha pedig nagyon jó fejek lettünk volna, akkor megpróbáltuk volna meggyőzni a következőről:
Ha Nyesztyerkának sikerül is száz év magány, és partizánkodás után kiütnie a medvét, az Ukrajnának okozott kár sohasem lesz arányban a várható haszonnal.
A végén azt is megsúghattuk volna neki, hogy nem kizárt, hogy ha majd a Nagy Honvédő Háború után Ukrajna betér az Európa bárba egy frissítőre, a portás közli majd vele hogy romhalmazokat nem szolgálnak ki.
Mindezt nem cselekedtük meg.
Feltevődik a kérdés, hogy miért nem?
Tudom, tudom, szabadság, szerelem stb. Kétségtelen, hogy ezek a fennkölt érzések is meghatározó szerepet játszottak abban, hogy a Nyugat ukrán avatárját löktük be a szorítóba megküzdeni a T-Rex-szel – magunk helyett.
De ezeken kívül volt még valami. Valami, amit úgy hívnak hogy a sértett nárcizmus dühe.
Évtizedeken át meséket meséltünk magunknak, és a világnak arról, hogy mi vagyunk azok, akiknek sikerült megfejtenünk a történelem, és az emberi természet nagy misztériumát.
Sikerült felfedeznünk azt a titkos receptet, ami felszámolja a nemzetközi rendszerben uralkodó anarchiát, a versenyt a szűkös erőforrásokért, a háborút.
Még egy bemutatótermet is berendeztünk az Ural és az Atlanti-óceán között, ahová a neandervölgyiek eljöhettek megcsodálni a jövőt, és meggyőződni róla, hogyan működik. Ez a fikció szolgált alapjául egy egész civilizáció önértékelésének, és felsőbbrendűségi tudatának, különösen azután, hogy a valódi versenyben az eurázsiai ragadozókkal egyre inkább a háttérbe szorult.
Azután jött a Kozák, és egy hideg februári reggelen a civilizációs mítosz összeomlott.
A romok maguk alá temették a kollektív felsőbbrendűség érzését, és a helyét az irracionális düh tombolása vette át. Ez a düh az, ami miatt meg sem fordul a fejünkben, hogy a fegyvereken kívül a de-eszkaláció, és a kompromisszum üzenetét is érdemes lenne postázni Ukrajnába. És ez a zsigeri düh az oka annak, hogy
számunkra ennek a válságnak csak egy megoldása lehet: betartani minél jobban, és minél erősebben az agresszornak, és ha kell, harcolni ellene.
Akár az utolsó ukránig.
