Kitört a hisztériás oroszgyűlölet Németországban

Mostanában a következő vicc terjed Németországban: Putyinnak kell odaítélni az idei orvosi Nobel-díjat. Miért? Mert egy nap alatt eltüntette a koronavírust. A viccet nyugodtan vehetjük szó szerint. A német politika és a lelkesen államhű polgárok az ukrajnai válság előtt csak két témát ismertek: a vírus, pontosabban a beoltatlanok elleni hadjáratot, és a klímahalál elleni harcot.

A beoltatlanok legalábbis egyelőre fellélegezhetnek. Miután a kormánykoalíció hónapokon keresztül azzal volt elfoglalva, hogy felhergelje a beoltottakat, mondván, a beoltatlanok az oka annak, hogy a vírus még mindig köztünk időzik. Holott rég kiderült, hogy szinte mindegy, hogy be van-e valaki oltva vagy sem, a kormány továbbra is azzal volt elfoglalva, hogy ki tud az oltatlanok ellen irányuló még fájdalmasabb intézkedéseket kitalálni, és éppen most, amikor a járvány már kezd jelentősen enyhülni, akarja – az ukrajnai hisztériát kihasználva – minden áron bevezetni az általános oltási kötelezettséget.

Ezzel sikerült a lakosság egyik felét – nem a tüntetős fajtát – kiterelni az utcákra, ahol a rendőrség a felsőbb vezetés parancsait követve közönséges bűnözőkként, időnként példátlan brutalitással kezelte őket.

Eközben az államhívők, a könnyen mozgalmakba terelhető és felizgatható lelkek apokaliptikus víziókat terjesztettek és követelték, hogy az oltásrenitens népet teljesen zárják ki a nyilvános életből. Ez azóta is folyamatban van, oltási bizonyítvány és/vagy egy friss negatív teszt nélkül továbbra sem lehet vendéglőbe járni, egy fényképészhez elmenni, a városházát felkeresni vagy vonatra szállni.

De most – hála Putyinnak – a vírusapokalipszist felváltotta a média és az uralkodó elit által tudatosan szított népies oroszgyűlölet.

Erről szól a fentebb idézett vicc.

2011 óta a német lakosság körében egyik hisztériahullám követi a másikat. A Zöldeknek, és különösen Merkelnek köszönhetően a racionális politizálást felváltotta a politikai moralizálás. A döntések már nem logikus elemzések alapján születnek meg, hanem a rendszermédia és a politikai elit által szított érzelmek eredményeképpen.

2011-ben tesztelte Merkel először, hogy a politikai döntéshozás módszerében végrehajtható-e ez a drámai fordulat: A fukusimai atomkatasztrófa nyomán a politikai vezetés a rendszermédiával karöltve először atomellenes hisztériát keltett, illetve a már meglévőt még magasabbra korbácsolta fel,

majd Merkel – a nép kívánságát teljesítve – döntött a német atomerőművek kikapcsolásáról és az úgynevezett energiafordulat bevezetéséről.

A következő hisztériás rohamot már rutinosan vezették fel: 2015-ben történt meg a német határnyitás, amely a pályaudvarokon plüssmacikat dobáló örültek tombolása nélkül elképzelhetetlen lett volna. Ez a politikai döntés is morális alapon született meg, állítólag Németország feladata lett volna a szegény arab és afrikai fiatalemberek millióinak megmentése, akik e nélkül valószínűleg halálnak halálával pusztultak volna el azon békés országok valamelyikében, amelyeken Németország eléréséért át kellett gázolniuk.

Ha az érzelmek uralkodnak, már senki sem törődik a migránsok hazugságaival, a szociális rendszerekbe való tömeges bevándorlás és a kulturális ellentétek következményeivel, hogy csak néhány problémát említsünk, minek is, fő, hogy a jó oldalán állunk.

Két, három forró nyár után már egyáltalán nem volt nehéz főleg a gyerekeket és a serdülő korú fiatalokat a belátható időn belül szükségszerűen bekövetkező klímahalállal riogatni. Egy egész fiatalkorú nemzedék szentül hiszi, hogy már csak néhány évünk van, míg Németország sivataggá válik és mindannyian elégünk. A média szünet nélkül szította klímapánikot, ennek következtében a széndioxid kibocsátás elleni harc egyre erőszakosabb formákat öltött, és

úgy látszik sikerült ezt a hisztériát olyan fokra emelni, hogy most már a klímaterrorizmustól kell tartanunk.

Ezután következett a járványhisztéria, melynek végvonaglásait éppen most éljük meg. Mi sem mutatja jobban, hogy valóban csak hisztériákról van szó, hogy abban a percben, amikor Oroszország megtámadta Ukrajnát, szinte egyik percről a másikra az addig egzisztenciálisnak hitt veszélyek kezdtek eltünedezni. Egy háború komoly dolog, ez úgy látszik még az elkényeztetett elitleányzók agyába is belefért. De ha egyszer a zöld-bal elit kipróbált egy módszert, akkor azt nem adja egyszerűen fel. Lehetett volna az orosz-ukrán ellentétet, a különböző érdekeket mérlegelni, elgondolkodni azon, hogy mit tegyünk annak tudatában, hogy Oroszországgal a jövőben is együtt kell majd élni, sőt, hogy még a jövőben is lesznek közös érdekeink.

Nem ez történt. A rendszermédia azonnal elkezdte Ukrajna – az áldozat – morális alapon történő idealizálását. Itt van egy hősies nép, amelyik nem akar mást, csak békében és szabadságban élni, ezért még az életét is feláldozza.

Szó sincs az oligarchákról, a korrupcióról, a kisebbségek elleni atrocitásokról, az antiszemitizmusról, mindez tulajdonképpen nem is létezik.

Az ukrán az lényegéből fakadóan jó, egy hős, akinek a segítségünkre van szüksége. Vele szemben áll a brutális orosz, és mivel az egész orosz nép született gonosz, ezért a szabadságszerető német feladata az, hogy minden oroszt, és mindent, ami orosz, elüldözzön az országból. Megint az történik, mint sokadszor: Az állam megmondja, hogy aktuálisan kit kell gyűlölni, és máris ugrik a készenlétben lévő gyűlöletre kész banda.

Ezért kell a világ egyik legjobb énekesnőjének, Anna Netrebkonak az operai szerződését azonnali hatállyal felmondani, a müncheni filharmonikusok karnagyát, Valerij Gergijevet elkergetni. Egy müncheni klinika igazgatónője plakáton hirdette ki, hogy oroszokat a klinikája nem fog kezelni (ezt később visszavonta, mert orvosi approbációját veszélyeztette). Orosz származású iskolások arról számolnak be, hogy a többiek „oroszokkal nem játszanak”. Nagy élelmiszer-áruházak, köztük az Aldi is, bejelentették, hogy kidobnak minden orosz árut, közben radikálisabb Ukrajna-barátok festékkel kentek össze orosz élelmiszerboltokat.

„Aki oroszul beszél, az Németországban veszélyes életet él” — írta a Tichys Einblick ellenzéki Webmagazin egyik szerzője. „Mindenkit, akinek oroszul hangzó neve van, azzal gyanúsítanak, hogy az orosz uralkodó Vladimir Putyin lakája … Ahelyett, hogy ezekben a veszélyes időkben liberálisan viszonyulnánk más emberekhez és nézetekhez, az aktivisták ismét azt gondolják, hogy az ő feladatuk lenne a mások feletti ítélkezés.”

Az államhű média minden megtorló intézkedést kevesell, és boldogan tudósít a rubel összeomlásáról. Még a hatalmas Springer kiadó (Die Welt, Bild kiadója) addig viszonylag józan elnöke, Mathias Döpfner is cikkben követelte a NATO azonnali katonai beavatkozását,

persze a jó érdekében – mit érdekel minket, hogy kitör a harmadik világháború.

Vezető politikusok mint az FDP, a szabaddemokraták elnöke Christian Lindner az orosz olaj- és gázszállítások leállítását fontolgatják, mondván fűtés és áram nélkül a sötétben fázni az ukrán ügyért becsület és dicsőség dolga.

Az oroszellenes hisztéria gyors felfutásának persze oka van. Putyin és vele együtt az oroszok többsége sohasem hagyott kétséget afelől, hogy a nyugat woke őrületét a dekadencia jelének tartják és semmiképpen sem kívánják követni. Most eljött az ideje annak, hogy a nyugati woke-nemzedék visszafizesse ezt a sértést. Bodo Ramelow, Türingia kommunista miniszterelnöke zseniális módon foglalta össze egy javaslatban az oroszgyűlöletet és a wokizmust.

Azzal az ötlettel állt elő, hogy el kell kobozni az orosz oligarchák jachtjait, és azokat a Sea Watch nevű illegális migránscsempész szervezetnek kell adományozni.

Íme dióhéjban a német közérzet.

Krisztina Koenen összes cikkét elolvashatja itt.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.