Nagy nap volt a héten az izraeli diplomácia számára. Az ENSZ Közgyűlése először fogadott el egy olyan határozatot, amelyet a zsidó állam támogatott, ugyanakkor szinte általános egyetértést tudhatott maga mögött. A január 20-án – a wannsee-i konferencia 80. évfordulóján, ahol náci bürokraták találkoztak, hogy aprólékosan megtervezzék az európai zsidóság kiirtását egy ipari mészárlási modell segítségével – elfogadott intézkedés felszólította a világot, hogy fogadja el az antiszemitizmusnak a Nemzetközi Holokauszt Emlékezési Szövetség (IHRA) által előterjesztett világos definícióját, amely magában foglalja a holokauszttagadást, valamint felszólított, hogy tegyen erőfeszítéseket az ellene való küzdelem érdekében.
A határozat, amelynek erős nyomatékot ad, hogy Németország, majd végül összesen 112 másik ország is társszponzorált, Gilad Erdan, izraeli ENSZ-nagykövet kezdeményezése volt, nagy sikernek mondható. A Közgyűlés 193 tagja közül csak egy – Irán – ellenezte a név szerinti szavazás szükségessége nélküli elfogadását.
Erdan helyesen állapította meg, hogy a holokauszttal kapcsolatos tudatlanság komoly problémát jelent, és lehetővé teszi az európai zsidóság elpusztításáról szóló igazság tagadását. Az állásfoglalás elfogadása hozzájárul ahhoz is, hogy a nemzetközi közösség figyelmét a holokauszt emléknapjára, a január 27-i holokauszt megemlékezésekre irányítsa. Mint minden évben, ez is lehetővé teszi, hogy politikusok és más személyiségek ünnepélyes nyilatkozatokat tegyenek a holokauszt áldozatainak tiszteletéről, valamint az antiszemitizmus és mindenféle gyűlölet elleni kiállásról. A beszédek mindenkit emlékeztetni fognak arra, hogy a holokausztról szerzett tudásunkat arra kell felhasználnunk, hogy hasonló tragédiák soha többé ne történhessenek meg.
De ezek nagyrészt üres szavak lesznek. Ez nem csak azért igaz, mert a legtöbb szónok csak a beszél és az erényeit mutogatja.
Azért is, mert nyilvánvaló, hogy az antiszemita gyűlöletbeszéd és az antiszemita cselekedetek növekedése világszerte szépen illeszkedik a holokausztról szóló szájhősködés hasonlóan növekvő mennyiségéhez.
Már mindenki tudja, hogy a világ vezetői által hangoztatott „soha többé” beszédek értéktelenek. Tömeges atrocitások továbbra is zsibbasztó rendszerességgel történnek világszerte. A ruandai népirtást a világ vezetői közömbösen fogadták, beleértve olyanokat is, mint például Bill Clinton volt amerikai elnök, akik valószínűleg azt hitték, hogy komolyan gondolják, amikor a holokausztról szóló beszédeket mondtak. Ugyanez volt a helyzet a szudáni Darfurban elkövetett népirtással is.
Sokan felháborodásukat fejezik ki, amikor a Nemzeti Kosárlabda Szövetség Golden State Warriors résztulajdonosa nyíltan kijelentette, hogy „nem érdekli” a kínai kommunista rezsim által a muszlim etnikumú ujgurok ellen elkövetett népirtás. Ugyanez igaz az NBA-re is, amely sok üzletet köt Kínában, valamint az NBC-re és más olyan vállalatokra, amelyek hasznot akarnak húzni a jövő hónapban Pekingben megrendezésre kerülő téli olimpiából, amelyet épp azok rendeznek, akik felelősek az említett bűncselekményért. De sem az amerikai kormány, sem az amerikai vállalati világ nagy része nem törődik ezzel annyira, hogy az aggodalomról szóló gyenge nyilatkozatoknál többet tegyen.
Az antiszemitizmus problémája azonban sokkal mélyebbre nyúlik, mint az a cinikus reálpolitika, amely Kínának felmentést adott a bűntetteiért, vagy akár az a közöny, amelyet a nyugat nagy része érez mindazzal kapcsolatban, ami Afrikában történik. A zsidógyűlölet gyökerei mélyre nyúlnak, és sokféle hozzáállás táplálja őket, beleértve a hagyományos nyugati antiszemitizmust, a dhimmik (másodrendű, nem-muszlim népek) iránti iszlamista megvetést és a baloldali interszekcionális ideológiát, amely azt a mérgező mítoszt hirdeti, hogy a zsidók és a zsidó állam fehér kiváltságos elnyomók, akiket delegitimálni kell.
Nem csak arról van szó, hogy ezek az erőteljes intellektuális és kulturális erők hozzájárultak az antiszemita attitűdök és cselekedetek növekedéséhez. Hanem arról is, hogy ugyanazok az intézmények, amelyek örömmel csatlakoznak a 80 évvel ezelőtti események elítélésének kórusához gyakran platformot biztosítanak azoknak, akik ma is a zsidók ellen uszítanak.
Ahogy Dara Horn népszerű könyvének címe is mondja: Az emberek a halott zsidókat szeretik. Mint megjegyezte, a világ bálványozza Anne Frankot, különösen akkor, ha örökségét a naplójából származó, nagyrészt félrevezető sorokba sűrítik, miszerint „az emberek szívükben igazán jók”. Ezt az érzést használták fel története népszerű színdarabjának és filmadaptációjának zárósoraként, holott őt és családját elárulták, táborba terelték, bebörtönözték, majd meggyilkolták azok, akik mindennek voltak mondhatók, csak éppen jószívűeknek nem.
Így Auschwitz felszabadításának évfordulója alkalmából minden év januárjában megrendezett megemlékezéseket talán találóbb lenne úgy jellemezni, hogy a halott zsidók szeretetének napja.
Ez különösen igaz az Egyesült Nemzetek Szervezetére és annak „leányvállalataira”, mint például az Emberi Jogi Tanácsra. Az, hogy a világszervezet évtizedek óta az antiszemitizmus pöcegödre nem titok, még akkor sem, ha kultúrája az ott állomásozó izraeli diplomaták számára megszokottabbá vált.
Erdan diadala ellenére az ENSZ nem igazán ment át semmiféle átalakuláson, ami az antiszemitizmust illeti. Ahogy Anne Bayefsky professzor a JNS-ben az elmúlt hónapban megjelent cikksorozatában írta, a világszervezet éppen egy nyílt vizsgálatba kezdett, amelynek célja a zsidó állam démonizálása. Miközben mások szimbolikus határozatokat ünnepeltek a holokauszttagadásról, az ENSZ bürokráciája olyan programot indított útjára, amely a 2001-es durbani konferencia örökségére épít, ahol az antiszemitizmust hagyták elszabadulni.
Valóban, az Izraelről szóló „apartheid állam” hazugság széles körű elfogadása, amelyet a Durbani konferenciát megrendező erők népszerűsítettek, megdöbbentő bizonyíték arra, hogy a holokauszt-oktatás mai generációja vajmi keveset tesz a mai antiszemitizmus megelőzése érdekében, hiszen az anticionizmus álcája alatt működik.
Ugyanilyen fontos, hogy a holokausztoktatás elterjedése, amely arra törekszik, hogy a tanulságait általánossá tegye, éppen ellenkező hatást váltott ki, mint azt remélni lehetett volna. Ahelyett, hogy megtanította volna az embereket a zsidó jogok tiszteletére vagy annak megértésére, hogy az antiszemitizmus mindig is a gyűlölet alapvetően politikai formája volt, ez az általánosítás megfosztotta a holokausztot sajátos tartalmától, és metaforájává tette mindannak, amit az emberek szörnyűnek tartanak.
Nem véletlen, hogy az utóbbi években elszaporodtak a holokauszt-analógiák. A jobboldaliak az általuk nem kedvelt COVID oltási kötelezettségekkel analogizálják, a baloldaliak pedig arra használják, hogy démonizálják az általuk gyűlölt politikai személyiségeket, például Donald Trump volt elnököt (ebben egyébként sajnos a baloldali zsidóknak is nagy szerepük volt).
Ez nem azért történik, mert nincs elég holokausztoktatás, hanem azért, mert túl sok van a rossz fajtából, amely félrevezető tanulságokat közvetít, amelyek alkalmat adnak a politikai érvként való felhasználásra.
Szembetűnő, és a zsidó közösség e kérdéssel kapcsolatos erőfeszítéseinek kudarcát mutatja az egyik legbeszédesebb jel, hogy tudnillik azok az egyének és csoportok, akik maguk is bűnösek a zsidók és Izrael delegitimálásában olyan módon, amely egyértelműen megfelel az IHRA antiszemitizmus definíciójának, nem szégyellik magukat az antiszemitizmus ellenzőinek hirdetni. Az, hogy az olyan emberek, mint az amerikai demokrata párti képviselő, Ilhan Omar, Linda Sarsour és politikai aktivisták illetve szövetségeseik az Amerikai-Iszlám Kapcsolatok Tanácsa (CAIR), valamint számos más, az Izrael ellenes antiszemita BDS-mozgalmat támogató csoport mind készek kijelenteni, hogy ellenzik a zsidógyűlöletet és támogatják a holokauszt emlékének ápolását, mindent elmond arról, mennyire értelmetlenné váltak az ilyen beszédek 2022-ben.
A szavak, amelyeket január 27-én hallunk elhangzani biztosan jobbak, mint a nyílt zsidógyűlölet, amelyek Irán és mások felől hallatszanak, akik tagadják a holokausztot, miközben egy újat terveznek. Az antiszemitizmussal szembeni ellenállás egyetlen valódi mércéje azonban az, hogy mennyire vagyunk hajlandóak szolidárisan az élő zsidók jogai mellett kiállni, nem pedig az, hogy szerintünk a nácik rosszak voltak-e. Amíg az antiszemitizmus növekedése lépést tart a halott zsidók iránti szimpátiával, addig a holokauszt-emléknap egyszerűen csak egy eszköz arra, hogy azok, akik közömbösek vagy ellenségesek a zsidók túlélésével szemben, erényesként tűnjenek fel. És ez többet árt, mint használ.
