A texasi túszejtő egy antiszemita terroristát akart szabadon engedni, akinek a szabadságát muszlim csoportok követelik. Iszlamofóbia lenne megvitatni, hogy ki inspirálhatta az incidenst? Jonathan S. Tobin, a Jewish News Syndicate főszerkesztőjének véleménycikke.
Az első és legfontosabb reakció az amerikai zsinagóga elleni legutóbbi támadásra a hálaadás kell legyen, amiért sem Charlie Cytron-Walker rabbi, sem a texasi Colleyville-ben lévő Beth Israel gyülekezet egyetlen tagja sem sérült meg a túszejtés alatt. A 11 órás dráma akkor ért véget, amikor Malik Faisal Akram 44 éves brit állampolgárt lelőtte az FBI SWAT osztaga, amely behatolt a Fort Worth külvárosában lévő zsinagógába.
Azonban miután kifejezzük hálánkat a szerencsés végkifejletért, ugyan szabad-e arról beszélni, hogy mi vagy ki segíthetett a zsinagóga elleni terrorista támadásban?
Talán nem.
Mivel a támadó muszlim volt, aki egy hírhedt iszlamista terroristát akart kiszabadítani, akit a muszlim közösség egyes tagjai vagy hősnőnek, vagy az iszlámellenes üldöztetés áldozatának tekintenek, sok amerikai, köztük zsidók, ösztönösen lekicsinyli a konkrétumokat. Ehelyett sok szó esik majd a zsinagógák és más zsidó intézmények nagyobb biztonságának szükségességéről, ami persze egyszerre konstruktív és lényegre törő. Ráadásul sok zsidó azt hangsúlyozza, hogy kerülni kell az ujjal mutogatást, a pontok összekapcsolását vagy az incidenssel kapcsolatos olyan megjegyzéseket, amelyek befolyásolhatják a jó kapcsolatok és a folyamatos párbeszéd iránti vágyunkat az amerikai muszlimokkal vagy azokkal a csoportokkal, amelyek állítólag őket képviselik. Ha ez azt jelenti, hogy a lehető leggyorsabban túllépjünk az incidensen, az se baj.
Amennyiben ez azt jelenti, hogy senki sem hibáztathatja az ártatlan muszlimokat, akiknek semmi közük az esethez, akkor mindez teljesen helyes. Azonban, ahogyan azt az elmúlt két évtizedben, 2001. szeptember 11-e óta láthattuk, minden alkalommal, amikor egy iszlamista áll egy terrorcselekmény mögött, a muszlimok elleni visszahatás elkerülésének vágya gyakran olyan nagy, hogy az segít egy olyan ellen-narratíva kialakításában, amelyben a fő szempont mindig az, hogy a fő veszélyt a még több iszlamofóbia elnézése jelenti, nem pedig az iszlamista terrorizmus vagy azok, akik támogatják vagy racionalizálják azt.
Ez természetesen nagyon különbözött a korábbi zsinagógatámadásokra adott reakciótól, ahol a felelősöket jobboldali szélsőségesekként azonosították. Ilyen körülmények között a zsidó közösségben sokan gyorsan következtetéseket vontak le arra vonatkozóan, hogy mi inspirálhatta az incidenseket, függetlenül attól, hogy a kapcsolat mennyire gyenge.
A pittsburghi zsinagógát 2018-ban megtámadó antiszemita gyilkos online dühöngéseiben elítélte Donald Trump volt elnököt, amiért Izrael és a zsidók barátja. A szervezett zsidó világban mégis sokan készek voltak Trumpot kapcsolatba hozni az atrocitással, mert úgy vélték, hogy retorikájának hangneme vagy a politikai ellenfelek elleni támadásai, illetve az illegális bevándorlás ellenzése motiválta a gyilkost, aki többek között azért gyűlölte a liberális zsidókat, mert azok a bevándorlókat támogatják. Sokan még Trump teljesen helyénvaló döntése ellen is tiltakoztak, hogy meglátogatta a zsinagógát, és szolidaritást vállalt egy olyan zsidó közösséggel, amelyhez mind vérségi kötelék, mind a zsidó állam iránti közös szeretet fűzi. Valóban, sok politikai liberális körben hitvallás, hogy Trump antiszemita vagy az antiszemiták segítője, és úgy látják, hogy az olyan események, mint a pittsburghi és a kaliforniai Powayben elkövetett halálos támadások, bizonyítékot szolgáltatnak vádjuk megalapozottságára.
Az azonnali és lelkes keresés, hogy ezekben az eseményekben a tényleges elkövetőtől eltérő gonosztevőt keressenek, helytelen volt, és ezt nem szabad megismételni a Colleyville-i támadás után. Nem sokat tudunk a texasi zsinagógát megtámadó férfiról, és lehet, hogy mentálisan beteg volt – ami igaz lehet másokra is, akik erőszakos cselekményeket követtek el.
Mégis, nem helytelen azokról beszélni, akik valóban támogatják az antiszemitizmust, és akik népszerűsítették azt az ügyet, amely nyilvánvalóan a Colleyville-i támadás motivációja volt.
Akram a zsinagógába az Istentisztelet alatt lépett be, amelyet a Facebookon élőben közvetítettek a Zoom segítségével. A beszámolók szerint „húga”, Aafia Siddiqui szabadon bocsátását követelte. Sikertelen próbálkozásának tárgya egy pakisztáni születésű terrorista, aki a Massachusetts Institute of Technology és a Brandeis Egyetem diplomáival is rendelkezik, és aki jelenleg 86 éves büntetését tölti egy Fort Worth-i szövetségi börtönben, mert Afganisztánban amerikai katonák meggyilkolására tett kísérletet, és összeesküvést szőtt New York-i helyszínek ún. piszkos bombával való megtámadására. Siddiqui nem csak a bűntetteiről híresült el, hanem arról is, hogy 2010-es tárgyalása során több antiszemita kirohanást is bemutatott, és különböző összeesküvés-elméleteket fogalmazott meg a zsidókról és Izraelről.
Ennek ellenére áldozatnak és szimpátia tárgyának tekintik azok – így például az Amerikai-Iszlám Kapcsolatok Tanácsa (CAIR) – akik szerint ő a 2001. szeptember 11-i támadások által Amerikában elszabadult iszlámellenesség áldozata.
A CAIR, amely egyébként elítélte a zsinagógában történt incidenst, nyíltan kiállt Siddiqui szabadsága mellett, és még tavaly novemberben is számos rendezvényt szervezett az ügye érdekében, többek között Linda Sarsour politikai aktivista és szónok, egy másik hírhedt antiszemita részvételével.
Sőt, Siddiqui ügyvédje, Marwa Elibially a CAIR Dallas-Fort Worth-i szervezetének elnöke.
A csoport a közelmúltban azzal került be a hírekbe, hogy le akarja állítani azoknak a szervezeteknek a finanszírozását, amelyek az arab és muszlim világban figyelik a szélsőségességet, a gyűlöletet és az antiszemitizmust, mert állítólag iszlámellenességet szítanak. De mint már megjegyeztem, egy olyan csoport, amelyet a Hamász terroristáinak adománygyűjtő politikai fedőszerveként alapítottak és akik a mai napig terjesztik és elnézik az antiszemitizmust, nincs abban a helyzetben, hogy a bigottság elleni küzdelem tekintélyének tekintsék.
Ezért azok, akik a CAIR antiszemitizmus elleni tiltakozását vagy a zsinagógák elleni támadásoktól való elborzadásukat névértéken veszik, súlyos hibát követnek el. Ugyanez igaz arra a kísérletükre is, hogy elválasszák állításaikat, miszerint Siddiqui ártatlan, akit a kormány a terrorizmus elleni iszlamofób háború során bemártott, attól, ami a zsinagógában történt.
Persze mindez nem jelenti azt, hogy helyeseljük az olyan retorikát, amely a muszlimokat általában hibáztatja egyesek tettéért. Bármi is késztette Akramot arra, hogy a saját és mások halálát keresse egy zsidógyűlölő terrorista kiszabadítása érdekében, nem helytelen megjegyezni, hogy az antiszemitizmus világszerte tapasztalható növekedését nagyrészt az olyanok táplálják, mint például a CAIR, akik Izrael és a zsidók démonizálására törekszenek.
Amikor ez erőszakhoz vezet – akár a Közel-Keleten, akár Európában, akár az amerikai városok utcáin vagy egy zsinagógában, ahol az emberek szombati Istentiszteletre gyűlnek össze -, egyáltalán nem megengedhetetlen, hogy elítéljük azokat, akik racionalizálták vagy támogatták a zsidók elleni ideológiai támadásokat. Ez magában foglalja az olyan összeesküvés-elméleteket is, mint amilyenek annak a mozgalomnak a középpontjában állnak, amely egy olyan zsidógyűlölő gyilkosjelöltet, mint Siddiqui, a cionisták és amerikai szövetségeseik ártatlan áldozatává akar változtatni.
Ahelyett, hogy erre koncentrálnának, túl sokan próbálják azt állítani, beleértve még az FBI-t is az eset lezárása utáni első nyilatkozatában, hogy a történteknek semmi köze a zsidókhoz, és ezzel együtt az antiszemitizmushoz.
Hálásak lehetünk, hogy bármennyire is traumatikus a túszok és a helyi közösség számára, a Colleyville-i eset, nem lett belőle olyan tragédia, mint a pittsburghi és a poway-i támadásokból. De sem a tervezett áldozatok túlélése, sem a konfliktus elkerülésének vágya azokkal, akik azt állítják, hogy a muszlimokat képviselik, nem késztethet bennünket arra, hogy elfordítsuk a szemünket az igazságtól azokkal a csoportokkal kapcsolatban, amelyek az antiszemitizmust igyekeznek még akkor is fősodorba helyezni, amikor úgy tesznek, mintha elleneznék azt.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.