A populistákkal ellentétben a jobbközép jelölt képes lenne koalíciót kötni – véli John Lichfield az UnHerd publicistája.
A francia elnökválasztás igazi küzdelme már javában zajlik, amely nem a baloldal vs. jobboldal vagy akár a centrum vs. szélsőjobb harca, hanem a centrumé a választások utáni francia politikai konszenzus két változata között.
Az egyik sarokban Emmanuel Macron elnök áll. Az elmúlt napokban tett szalagcímbe illő akciói és megjegyzései – a Diadalív alatt egyedül lobogó európai zászló; a nyilatkozat, miszerint „kiakarja akasztani” az oltatlan franciákat – (legalábbis részben) a hagyományos jobbközépen belüli szakadék kiszélesítését célozták.
A másik sarokban a jobbközép elnökjelölt, Valérie Pécresse áll. Ő két szélsőjobboldali jelölttel, Marine Le Pennel és Éric Zemmourral áll szoros hármas küzdelemben az április 10-i első forduló második helyéért.
Egyiküket sem említi szinte soha. Minden kritikája Macronnak szól, aki a közvélemény-kutatások szerint akár 10 ponttal is a mezőny előtt áll.
Macron energiájának nagy része is Pécresse ellen irányul. Mindent megtesz – némi sikerrel -, hogy „robbanó tölteteket” helyezzen el pártja, a Les Républicains törésvonalai mentén.
Több oka is volt annak, hogy Macron jóváhagyta az uniós zászló egyedüli megjelenését a Diadalív alatt Franciaország féléves uniós tanácsi elnökségének kezdetén, továbbá, hogy felhagyott az elnöki illemszabályokkal, és azt mondta, hogy kormányának covid-elleni stratégiája az oltatlanok zaklatása és „felbosszantása”.
Nem véletlen, hogy mindkét akció némi kellemetlenséget okozott Pécresse-nek, aki azért küzd, hogy összetartsa pártja két szárnyát: a mérsékelt konzervatív, Európa-pártiakat és a keményvonalas, nacionalista, populistákat.
Kénytelen volt Le Pen és Zemmour példáját követni a zászló körüli felhajtásban, elbizonytalanítva ezzel a mérsékelt Európa-pártiakat. Kötelességének érezte – Macron faragatlan stratégiájának ellenére -, hogy továbbra is támogassa a kormány által javasolt, szigorított „oltási igazolványt”, amely megtagad minden szórakozási lehetőséget és utazást a nem oltottaktól. Ez azzal fenyeget, hogy feldühíti a Les Républicains libertárius és populista részét.
A hét elején Pécresse erődemonstrációt tartott, amikor bemutatta kampányának politikusait, köztük két olyan férfit, akiket december 4-én legyőzött a párt előválasztásán. Köztük volt a kemény jobboldali parlamenti képviselő, Eric Ciotti, aki nem titkolja, hogy csodálja Zemmourt, továbbá az EU korábbi Brexit-tárgyalója, Michel Barnier is.
Pécresse őket „Franciaországot szolgáló nagy hódító hadseregemnek” nevezte. A „Grande Armée”-val Napóleon császárra utalt, míg a „hódítás” szóval Zemmour új, migrációellenes, iszlámellenes, eurofób pártjára, a „Reconquête”-re.
A Les Républicains mérsékelt tagjai elégedetlenek voltak Pécresse első egy hónapnyi kampányával. Attól tartanak, hogy ahelyett, hogy inspiráló tábornoknak bizonyult volna, saját hadseregének jobboldali szárnya foglyul ejtette őt.
Attól tartanak, hogy ez megnehezíti majd a jobbközép szavazók azon részének „visszahódítását”, akik 2017-ben Macronért hagyták el pártját – és a sok más mérsékelt szavazót, akik idén hajlamosak az elnök mellett maradni.
Mások szerint Pécresse-nek nincs más választása, mint jobboldali kampányt folytatni, hogy az első fordulóban megelőzze Le Pent és Zemmourt, és megszerezze a két hely egyikét a második fordulóban. A legfrissebb felmérések szerint fej-fej mellett halad Le Pennel 16%-al, Zemmour mögöttük alig lemaradva, Macron pedig 7-10 ponttal megelőzi mindannyiukat. Sokak szerint ha Pécresse bejut a második fordulóba, akkor ő fog nyerni.
Macron elmúlt napokban végrehajtott manőverei arra utalnak, hogy az elnök is így gondolja. Nem fél sem Le Pentől, sem Zemmourtól. Pécresse-től viszont igen. A következő 100 napban mindent meg fog tenni, hogy megossza a Les Républicains-t és zavarba hozza Pécresset.
Ezt a cikket szerkesztőségünk, tekintettel a szombati munkatilalmakra, még a sábát beállta előtt időzítette.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.