Mundruczó Kornél a Neokohnnak: Ki a fene változtatná meg a világot, ha nem mi?

Nemrég mutatták be a hazai mozik Mundruczó Kornél Evolúció című filmjét, mely a holokauszt traumájának második és harmadik generációs átöröklését dolgozza fel, a film forgatókönyvét Mundruczó felesége, Wéber Kata írta. Az Evolúció keletkezéséről, az írói és rendezői inspirációkról és a forgatás körüli kihívásokról beszélgetett a világhírű rendezővel Megyeri A. Jonatán.

***

Beszélgetésünk apropóját új filmje, az Evolúció adja, mely egy lényeges témát a holokauszt traumának az öröklődését dolgozza fel. Ráadásul egy színdarabból született. Mesélne egy kicsit arról, hogy mi inspirálta?

A feleségem, Wéber Kata édesanyja nagyon beteg lett, el is ment közülünk idén márciusban a forgatás kezdete előtt egy-két nappal. Korábban Kata elkezdett hosszú interjúkat, beszélgetéseket rögzíteni édesanyjával, hogy ne vesszen el mindaz, ami vele történt. Nagyon közel álltak egymáshoz. A Proton Színház és én kaptunk egy felkérést Németországban, a Ruhr-vidéken található fesztiváltól, a Ruhrtriennálétól, hogy állítsuk színpadra Ligeti György Requiemjét. A triennálé egyébként azt jelenti, hogy a fesztivál három műfajt ötvöz, a táncot, a színházat, és mindig van egy nagyon erős komolyzenei fókusza. Meghallgattuk a Requiemet, és elkezdtünk gondolkodni azon, hogy Kata édesanyjának a szövegeit használjuk fel a darabhoz. Megszületett az előadás és őrületes nagy visszhangot váltott ki Németországban a komolyzenei életben, mert azt mutattuk meg, miként lehet kortárs módon hozzányúlni egy elfeledett, vagy elfeledettnek vélt műhöz.

Ez szülte meg azt a vágyat, hogy létrejöjjön egy forgatókönyv, és elkészüljön a film. Meg persze a Covid. Hiszen mindenki ráért, mert egy csomó projekt összeomlott.

Forgatni nem lehetett, írni viszont igen.

Így van. Három színházi produkciónk is elsüllyedt. De nem bánkódom, mert minden valamiért történik. Nem lenne most Evolúció, hogyha nem lett volna Covid, és ilyen értelemben minden bajt valami jó dologra lehet felhasználni.

Nem ez az első alkalom, hogy színdarabból film készül és sokszor visszafelé is lát ilyet az ember. Mégis a film és a színház két külön világ. Ön otthonosan mozog mind a kettőben. Művészet technikailag hol tudná legélesebben leírni a különbségeket a két műfaj közt?

Én elsősorban filmrendező vagyok, és úgy is gondolok magamra mint filmrendezőre. Amikor még elveszett fiatalember voltam, az identitásomat abban találtam meg, hogy én filmes vagyok. Filmesként dolgozom a színházban, vagy operában is, és mindig úgy gondolkodom, hogy a filmrendező itt valójában idegen.

A műfajok között persze nagyon nagy különbség van, viszont amiben nincs különbség, az a történetmesélés.

Az, hogy milyen formában mesélem a történetet, filmen vagy színházban, másodlagos kérdés.  Ebben a filmben az volt a legfontosabb, hogy miként tudunk egy kortárs identitásról  beszélni, és arra jöttünk rá, hogy ha mi a saját magunk identitásáról beszélünk, illetve arról, hogy mit adunk tovább a gyerekeinknek, a következő generációnak, akkor mélyre kell ásni, vissza kell menni a múltba, meg kell érteni, hogy mik azok a reflexek, amik velünk vannak, velünk jönnek. Vajon lehetséges-e az, hogy ez nem feltétlenül csak egy terápiás, szörnyű kezelésen keresztül érthető meg? Sokszor a közösség ereje jelent sokat, de nagyon sokszor már az is, ha az ember dialógusba kerül ezzel a problémával, és elkezd rajta gondolkodni. Így jutottunk el az Evolúcióhoz, ami három generáció története, és ugyan nagyon erős beágyazottsága van a II. világháború nagy holokauszt tragédiájába, de természetesen…

Felismerhető benne a minden tragédia tovább öröklése illetve generációkon áthúzódása. Hisz ez nem csak a holokauszt traumájára vonatkozik.

Pontosan. Úgy vélem, alapvetően nagyon sok ember tud ehhez kötődni. Ezért meséljük el.

Mégis a holokauszt traumáját választotta a történethez.

Igen, hiszen Katának ez volt a legautentikusabb kontextusa.

De a vetítések során rengeteg embernek jött föl a saját története, melyekben másfajta megrázkódtatások szerepeltek, ami azt jelenti, hogy a traumáink velünk élnek, a traumáinkkal szembe kell nézni. A szörnyeink utánunk jönnek, és hogyha nem kötünk békét ezzel, és nem értjük meg, és jövünk rá, hogy mi a teendő, akkor ugyanez tovább megy egy következő generációba.

Ez nekem már szülőként is nagyon fontos kérdés, egyre fontosabb. Amikor már nőnek a gyerekek, mit mondunk nekik? Mi az, amit átadunk? Mert hogyha csak a saját rossz reflexeinket adjuk tovább, az nem visz előre. De tudnak-e ők valamit jobban csinálni?

Minek eszik, aki nem bírja, avagy transzgenerációs traumafeldolgozás az irodalomban

Rubin Eszter íróval irodalomterápiáról, traumafeldolgozásról, a testi és lelki egyensúly összefüggéseiről beszélgetett Megyeri A. Jonatán.

Korábbi játékfilmje, a Pieces of a Woman, ami óriási sikert ért el, szintén egy fontos társadalmi kérdést boncolgat. Küldetésnek érzi, hogy ilyen komoly témákhoz nyúljon?

Küldetéstudat? Ez jó kérdés. Hogy megváltoztatható-e a világ, ez csak rajtunk múlik. Tehát ki a fene változtatná meg, ha nem mi? Az, hogy elfedett, nem látható tabu témákat boncolgasson az ember, vagy feltárjon olyat, amiről nem szívesen beszélünk a művészetnek is feladata, mert ez vezet egyfajta katarzishoz.

Egészséges lelkületű társadalom kultúra és művészet nélkül nincs, kultúra és művészet pedig nem létezik dráma nélkül, és a drámának a tragédia  legalább annyira része, mint a komédia.

Az az igazság, hogy én inkább a tragédiában utazom.

A Pieces of a Woman azért is különleges volt, mert azt a Netflix mutatta be.

Csináltam már hét filmet, az Evolúció a nyolcadik és tulajdonképpen a Pieces of a Woman-nek két hét alatt több nézője volt, mint a hat korábbinak bármikor. Szóval szembesülnöm kellett vele, hogy milyen döbbenetes ereje van a streaming csatornáknak. Az sem volt könnyű döntés, hogy az ember nyelvet váltott, és egy angol nyelvű filmet kellett rendezni, de ahhoz, hogy széles közönséget érjen el egy film ez a forgalmazási mód hatásosnak bizonyult.

Kényelmesen érezte magát az angol nyelvű munkában?

Igen is, meg nem is. Azt szokták mondani, hogy a kultúrák átjárhatók, de szerintem nem járhatók át, jobban mondva nagyon nehezen. Azt tapasztaltam, hogy vannak nagyon nyitott és nagyon zárt kultúrák, és a zárt kultúrákhoz szerintem az embernek kell idomulnia, a nyitott kultúrák valamennyivel elfogadóbbak. Én azt hiszem, hogy a kisebb országokban valójában elfogadóbbak, a nagy kultúrák pedig nagyon kemény rendszerek. Nagy büszkeség, hogy Amerikában kvázi egy amerikai filmet tudtam csinálni. És hogy az amerikaiak ezt saját magukénak érzik, az is nagyon jó érzés. Főként, hogy ez egy lengyel színdarab volt. Nagyon európai. Nagy öröm, hogy a színészek is, meg a nézők is azt gondolták, hogy ez egy amerikai film.

Korábbi európai nagyok, hirtelen Milos Forman jut hirtelen eszembe, voltak csak képesek ilyesmire.

Valóban. Manapság ez nehezebb.

Nagyon-nagyon-nagyon sok film és filmes elsüllyed valahol az Atlanti-óceánban, valahol Európa és Amerika között.

Éppen a Squid Game című Netflix sorozat a kivételek sorát erősíti. Korábban, ha az amerikaiaknak megtetszett egy európai vagy ázsiai film sikere, azonnal remake-t csináltak belőle.

A streaming bizonyos értelemben demokratizálta és liberalizálta is a piacot. Annyi tartalom kell, hogy egy csomó minden könnyebben átmegy. Plusz ugye ott volt a Paraziták sikere, tehát egy sok Oscar-díjat kapott koreai film, és megnyitotta ezelőtt a film előtt az utat. Egyébként a forgatókönyvíró, showrunner, tíz évet házalt az ötletével. Azután, amikor a Squid Game megszületett, ami egy kicsit Hunger Game, egy kicsit Battle Royal, egy kicsit Paraziták, szóval mindent érzel benne, ami sikeres volt, felrakta őt a térképre.

Rendezőként ön is a nagy vászonhoz van szokva. Kell alkalmazkodni technika tekintetében a kisebb képernyőhöz?

Nem érdemes azon gondolkodni, hogy jó, hogy így alakultak-e a dolgok vagy sem, az adott helyzethez kell alkalmazkodni. Én az európai, úgynevezett szerzői film szegmensében dolgoztam, ami egy masszív hálózattal, nagy ideológiai háttérrel, kulturális beágyazottsággal, de

azt a tíz évet, amikor se streaming nem volt se közönség a mozikban, senkinek nem kívánom.

Én is nagyon sok streaming-tartalmat nézek.

Evolúció (16) Mundruczó Kornél és Wéber Kata új filmje már a mozikban!

EVOLUCIÓ (16)Mundruczó Kornél és Wéber Kata Cannes-ban bemutatott filmje november 25-től a mozikban!A történet örökül kapott traumákról és azok feldolgozásán…

Forgatott Európában és Amerikában is. az Evolúció európai film. Hol jobb a rendező dolga?

Az Evolúciót nagyon rövid forgatási idő alatt készítettük, összesen tizenhárom nap alatt. Ebből hetet forgattunk Magyarországon, hatot Németországban. Leültünk a Petrányi Viktóriával, aki az én állandó producerem, cégtársam, barátom, valamikor októberben, hogy kitaláljuk, hogyan tudunk márciusban forgatni, és mennyi pénzt tudunk összeszedni, ha minden pályázaton megkapjuk azt, amire pályázunk.

Leírtuk egy papírra és kiszámoltuk, hogy abba hány forgatási nap fér bele. A forgatókönyv pedig már úgy véglegesedett, hogy tudtuk, hogy ez a film akkor tud elkészülni, ha le tud forogni ilyen rekord rövidségű idő alatt.

Könnyen összejött a pénz?

Tulajdonképpen decembertől márciusig négy pályázaton összejött a pénz rá, és leforgattuk a 13 napot. Nagyon jó volt visszajönni ide forgatni, nagyon jó volt saját stábbal dolgozni, nagyon jó volt magyar színészekkel és német gyerekekkel dolgozni. Az amerikai élmény olyan masszív, és ennek van egy nyomása is.

Nagy piac, nagy nyomás, nagy ego. Most jó volt ilyen piciben dolgozni, koncentráltabb a munka.

Nemrég  Martin Scorsese nevét adta az Evolúció című produkcióhoz. Elmesélné a laikus ember számára, hogy hogy megy egy? Egyszer csak kap egy telefont Scorsesetől?

Igen. A személyes kontaktus a Pieces-nél alakult ki, amikor Howard Shore zeneszerző, aki régebben dolgozott egy jó pár Scorsese-filmen, és ő szerezte a Pieces of a Woman-nek a zenéjét is, azt mondta, hogy ő nagyon szívesen megmutatná ezt a Martinnak, akinek tetszett a film és beszállt utólag executive producerként.

Ez hatalmas megtiszteltetés volt nekem. Azt pedig mondanom sem kell, hogy ennek milyen marketing ereje van.

Disztribúció terén?

Ez amolyan quality branding. Ez Európán belül is ugyanígy működik. Szóval pontosan tudja az ember, hogy mit jelent az, hogy anno Jancsó Miklós volt a filmjéhez szupport. Szóval ez ennyit jelent, se többet, se kevesebbet, de utána megvolt az a személyes kapcsolat, amiben el tudtam küldeni neki az Evolúciót is, és ő volt olyan kedves, hogy megnézte, és kicsit megkésve, tehát nem a Cannes-i Filmfesztivál bemutató előtt, hanem a forgalmazáshoz szállt be.

Így lemaradtak az üzleti előnyökről?

Nem, de én mint alkotó a sikert nem is bevételi számokban mérem.

Min dolgozik most?

Most éppen az Operaházban dolgozom, ahol feleségem a dramaturg, én pedig a rendező vagyok.

A budapesti Operaházban?

Nem, a berlini Staatsoperben van egy bemutatónk, és utána meg a Berlini Volksbühne nevű színházban mutatjuk be Kata egy darabját német színészekkel, és az megy majd január végéig.

Filmes tervek?

Egyelőre több terv is mozgásban van. Szeretnék itthon is dolgozni, de nem tudom erre van-e esély.

Az Evolúció tempóját nézve akár még össze is jöhet valami jövőre?

Nem elképzelhetetlen. Most a Covid miatt összeomlott projektjeinkre koncentrálunk. Van két angol nyelvű forgatókönyv, amit megpróbálunk összehozni, aztán majd meglátjuk, mi lesz belőle.

Az Evolúció forgalmazásáról mit lehet tudni?

Magyarország az első ország ahol bemutatták, aztán jött Németország, Franciaország, Izrael és vagy 15 és 20 ország ahova eladták a forgalmazók, szép sorban tavasz végéig az összes bemutató meg fog történni.

Nagy Dénes a tabukról: a szégyen az egyik legemberibb érzés

A Závada Pál regényéből készült filmet a Berlinálén mutatják be. A rendező Nagy Dénessel Wallenstein Róbert beszélgetett.