Nagy Dénes a tabukról: a szégyen az egyik legemberibb érzés

A mai magyar nemzet alapja nem a honfoglalók, hanem egy nagy európai dzsembori, ezért fikció, hogy bármi közünk lenne a turulmadárhoz – mondta lapunknak Nagy Dénes rendező, aki első nagyjátékfilmjével kapott meghívást a világhírű német fesztiválra, a Berlináléra. Závada Pál regényéből, a Természetes fényből ihletett, azonos című film magyar háborús bűnökről, személyes bűntudatról és identitáskérdésről is szól. Interjú.

Haragszik Fliegauf Bencére?

Nem, nem haragszom. Miért is kéne?

Ő a Facebook oldalán azt közölte, hogy a filmje bemutatójáig nem fog senkinek nyilatkozni. Mivel a fesztivál történetében ez az első alkalom, hogy két magyart is meghívtak a versenykategóriába, ezzel most nyilván önre nagyobb figyelem hárulhat. Korábbi szemérmesebb nyilatkozataiból arra következtetek, hogy ezt egyáltalán nem kívánja az ön személyisége.

Én ezt nem tudtam. Nem vagyok bekapcsolva az online közösségi hálózatokba. Eléggé tudatosan nem vagyok rajta sem a Facebookon, Twitteren, de az Instagramon sem. Persze azért a híreket figyelem, de ezt a kijelentését nem hallottam.

Egyébként ez az egész Berlinálé most egy furcsa helyzet a vírus miatt. Azzal, hogy online tartják március elején a fesztivált, ez bizonyos szempontból a sajtó számára is szokatlan lehet. Remélem, júniusban lesz egy valódi fesztivál is, és arról majd lehet a szokásos módon írni, de az még odébb van.

Ezt csak azért kérdeztem, mert már van tapasztalata nemzetközi filmes rendezvényekről, de például Cannes-ról azt mondta, hogy abban semmi személyeset nem érzett, inkább egy üzleti vásárra emlékeztette, és egyáltalán nem is szeretett ott lenni. Akkor nem is nagyon bánja hogy nincs akkora felhajtás?

Nagyon kíváncsian várom, hogy ez a júniusi esemény milyen lesz. Mert hogy a fesztivál vásár része addigra online már lezajlik és a zsűri is meghozza döntéseit, szóval tényleg csak a közönséggel illetve a többi film készítőivel lehet majd megismerkedni, úgymond már tét nélkül, és tud egy valódi örömteli bemutató is lenni. Berlin különben is egy demokratikusabb, a szabadság eszméjén alapuló fesztivál, ahol a város lakossága nem elhanyagolható része az eseménynek, és ebben a tekintetben hozzám közelebb áll, mint az elitista Cannes, ahol például az utca embere be sem mehet a vetítésekre.

Amikor én ott járhattam a kisfilmünkkel, egy mellékszekcióban szerepeltünk, és a fesztivál versenyfilmjeire összpontosult minden figyelem, az ember teljesen elveszettnek érezte magát.

Cannes-t említette. Huszas éveinek közepén két fimjével is eljutott oda. Kívülről nagyon sikeresen indult a karrierje. Ahoz képest eltelt több mint 10 év, és sokan, akik nincsenek benne a filmszakmában, most felkaphatták a fejüket a neve hallatán. Mit jelent ön számára első nagyjátékfilmmel odakerülni? A kérdést úgy is feltehetném, hogy hol volt eddig Nagy Dénes?

Van egy alapvető dolog: egy filmes akkor van számon tartva, hogyha nagyfilmet csinál. Mert ez az a formátum, ami tágabb közönséghez el tud jutni. Amíg kisfilmeket készítesz, hiába jók, csak ritkán éri el a nagyközönséget. A szakma más, itt számon tartjuk egymásról, hogy ki, mit csinál, akkor is, ha rövidfilmen vagy dokumentumfilmen dolgozol.

Külső szemszögből tényleg úgy tűnhet, hogy hirtelen jöttem elő a semmiből. Hogy mit jelent nekem ez? Ilyen értelemben mondhatjuk, hogy ez egy meglepetés. Az ember magáról nyilván gondol valamit. Én arra törekszem, hogy csak olyan dolgot csináljak, ami engem személyesen nagyon érdekel.

Nekem hosszú időbe telt, míg rájöttem, mi érdekel igazán. Ebből a szempontból ez egy kísérlet is, hogy az ami bennem van, az elég-e ahhoz, hogy ezzel egy komoly filmet megvalósíthassak. Van tehát némi elégtétel is bennem. Önmagában ez pedig nyilván egy nagyon jó érzés is. Sok szerencse kell egy filmhez, de a szerencséhez mindig tenni kell. Ennek a filmnek vagy 25 buktatója volt. Olyan helyzetek, amikor bármikor beszakadhatott volna az egész. Nagyon sok rizikót vállaltunk a külföldi forgatással, ismeretlen, amatőr szereplőkkel, elég viszontagságos körülmények között.

Nagy Dénes, fotó: Dobos Tamás

Több mint öt évig készítették a filmet. Melyik volt a legnagyobb buktató, és mivel tudták átsegíteni magukat a holtpontokon?

Számomra a kulcskérdés végig az volt, hogy azt kell megtalálnom, ami csak az enyém. Azt a vékony cérnaszálat, ami én vagyok, és nem más. Mert azt éreztem, hogy ha nem vagyok teljes személyiségemmel benne, akkor ezt nem szabad megcsinálni.

Ezzel szorosan összefügg az, amit ön fogalmazott meg egy külföldi szereplés alkalmával, amikor ezzel a filmmel próbáltak valamilyen nemzetközi támogatáshoz jutni. „Ez a film rólam szól. Apaként és magyar állampolgárként. Születésem óta optimista vagyok. Mindig azt hittem, hogy a nap végén a dolgok végül is jobbak lesznek. Most kezdem elképzelni annak lehetőségét, hogy élhetek olyan időszakban, amikor a dolgok lassan egyre rosszabbá válnak. Számomra a legnehezebb felismerés, hogy kezd elpárologni az erős meggyőződésem arról, hogy mi a jó és mi a rossz. Hogyan kell kezelnem ezt a képet? Milyen túlélési stratégiák maradnak?” Melyek voltak a fő kérdései a filmmel?

Bennem például egy komoly lelkiismeretfurdalást okozott, hogy amikor a Keletinél itt voltak a menekültek, én nem mentem oda, nem vittem egy takarót vagy egy meleg ételt nekik. Szerintem egy kicsit erről az érzésről beszélek a filmben is, legalább is arról próbál szólni a film, hogy az ember miért csak már későn érti meg, hogy mit kellett volna másként csinálnia? Mi az, ami miatt nem vesszük észre, hogy mi a feladatunk?

Hátha valóban az a feladata, amire ön utalt. Mert ugye volt az az erős narratíva is, hogy a magyar embernek egyáltalán nem a kötelessége megsegíteni az ide érkező menekülteket.

A film alapgondolata saját személyiségemben rejlik. A film egy olyan helyzetről szól, ami azt mutatja be, hogy nem tudjuk magunkat megismerni pontosan. Azt gondoljuk magunkról, hogy piszkosul jól tájékozódunk, hogy meg tudjuk ítélni, hogy mi zajlik körülöttünk, hogy van egy rálátásunk a dolgokra és ehhez tudjuk, hogy milyen újságot vagy könyvet kell olvasni, melyik iskolába kell járni, stb. Én meg arról szeretnék szólni, hogy ez egy pillanat alatt össze tud omlani. Ez a kép egy nagyon fiktív kép.

Nem egy ítéletet akarok mondani, hanem inkább arról szeretnék szólni, hogy milyen védtelenek vagyunk valójában, arról hogy a törékenységben, a gyengeségben vagyunk egyek.

Sokáig volt egy mondat a filmben, aztán végülis kikerült belőle: azt mondta egy orosz falusi gyerek egy magyar katonának, hogy te egy jó ember vagy, de gyenge. A film az ismeretlen katonáról szól, rólunk, rólam. Nem akartam hősöket mutatni a filmben sem.

Első komolyabb nemzetközi elismerését a Lágy eső című filmje kapta. Ez egy három oldalas Tar Sándor novellából ihletett alkotás. A Természetes fénynek az alapja most egy hatszáz oldalas Závada Pál-regény. Honnan jött az ötlet?

Régóta érdekelt a partizánvilág, a magyar honvédek mindennapjai a megszállt Szovjetunióban, akik egymástól távoli, ezért falvakban orosz partizánok után kutatnak. Ungváry Krisztiánnak van egy könyve, A magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban 1941-1944 között. Ez egy fantasztikus munka. Tele rengeteg hadinapló-idézetekkel, konkrét történetekkel, nem egy hagyományos tudományos szöveg, hanem olyan, ami filmes szempontból rendkívül érdekes. Tele van személyes, átélhető történetekkel.

Álljunk meg itt egy pillanatra. Hogy kerül egy magyar filmes oda, hogy ennyire elkezdi érdekelni a partizán kérdés?

Engem maga a közeg érdekel. Nagyon szeretem Joseph Conradnak a Sötétség mélyen című regényét, ahol a főhős elindul a Kongó folyón felfelé a teljes ismeretlenbe, a teljes sötétségbe, és ez a sötétség csak egyre nő körülötte, és csak úgy gyűrűzik, de nem tudja felfogni pontosan, hogy mi történik. Ezt a dolgot találtam meg ebben a partizán világban. Ott vannak ezek a magyar honvédek, több ezer kilométerre hazájuktól, besorozták őket, elviszik őket egy idegen környezetbe, kis falvakban, mocsarakban kell helytállniuk. Nekem egy jó közeg volt ahhoz, hogy a saját gondolataimat beleépítsem.

Miért kellett ehhez Závada könyve?

Adott egyfajta biztonságot, védelmet, magabiztosságot. Az ember iszonyat bizonytalan magában. Kitalál egy történetvázat és egy nagy könnyebbséget jelent számára, ha ezt már valakitől át lehet venni. A saját önérzetem számára volt egy biztonság, egy biztos pont, hogy ezt nem kell megkérdőjelezni, mert hiteles. Mert ez egy fantasztikus könyv. Viszont a regény 20 évet átölelő történetéből, én csupán három napot használok a filmben. A film szellemisége mégis nagyon közel áll a regény szellemiségéhez.

Amikor a regény megjelent, akkor olyan recenziók is születtek, amelyek azt írták: a mű fontos 20. századi sorskérdésekre is rávilágít azzal, hogy tabuként kezelt témához is nyúl. A magyar katonák háborús bűneihez. Ebben az emlékezet politikailag polarizált közéletben biztos, hogy első nagyfilmesként bele akart állni ebbe?

Engem ez nagyon érdekel. De le kell szögeznem: maga a film nem politikai, sokkal inkább egy személyes film. Ennek a parasztembernek a gondolatait kísérjük végig, nem akarunk állást foglalni abban, hogy ki a bűnös és ki nem. Sőt, szerintem ez a filmnek az egyik vállalása: alapvetően azt mutatja meg, hogy milyen törékenyek vagyunk, és nem azt, hogy kinek van igaza és kinek nincs. A film egy olyan emberről szól, aki elveszti a tájékozódó képességét a sötétben. Ezzel együtt a film beszél azon atrocitásokról, amelyeket magyar katonák követtek el, és erről fontos is beszélni. Ez egy témája a filmnek, de nem ez a fő téma.

Természetes fény (Natural Light) – Trailer

Természetes fény (2021) / Natural Light (2021)Žanr: Drama / Ratni filmRežija: Dénes NagyGlavne uloge: Ferenc Szabó, Tamás Garbacz, László Bajkó, Gyula Francz…

De a filmnek a jelenlegi magyar kultúrpolitikai közegben nyilvánvalóan lesz olyan olvasata is, amivel sejthetően bizonyos sajtóorgánumok számára könnyű támadófelületté válhatnak a tabutéma felvetése miatt.

Olyan emberek mindig vannak, akik belekötnek mindenbe, de aki próbálja értő szemmel nézni a filmet, szerintem nem ezt fogja leszűrni belőle. Mert

ez film a közös identitásunkról is szól. Olyan dolgokat vizsgál, amivel nem megosztani akar, hanem pont, hogy valamilyen közös dologra akar rávilágítani.

A filmnek nem a megosztás a célja, nincs benne mutogatás senkire.

Ön egy polgári, konzervatív, keresztény művészcsaládból érkezik. Édesanyja Kossuth-díjas képzőművész, édesapja Ybl-díjas építész volt. Olyan téma, amely a magyar felelősség és bűntudat kérdéseiről szól talán kevésbé tipikus, hogy egy ilyen közegből érkezőt foglalkoztatna nyilvánosan.

Én ezt nem így gondolom. Szerintem mindenkinek feladata a saját felelősségét vizsgálnia, és a kész válaszok, és sémák mögé nézés, azok megkérdőjelezése. Nálunk otthon a múltbeli dolgokért vállalt felelősség kérdésköre mindig is fontos téma volt, ezekről közösen sokat beszélgettünk és vitatkoztunk. Édesanyám munkái is sok tekintetben ezt a témát járják körül. Nemrég olvastam Pilinszkynek egy interjúját, amelyben pont a második világháború tragédiájáról beszél a közös felelősségünk kapcsán:

„…a tragédia természete mindig az, hogy ha szembenézünk vele, akkor ez a sötét Nap világít, ha viszont hátat fordítunk neki, elpusztít bennünket.” (interjú Pilinszky Jánossal, Cs. Szabó László, London, 1967)

Igen, de belegondolt abba, hogy csinált egy filmet, ami kellemetlen sebeket téphet fel azzal, hogy magyar bűnökről – ártatlan emberek lemészárlásáról is — beszél, és mondjuk bármilyen abszurdan is hangzik, de az az értelmiségi kör, amelyhez családja alapján önt is sorolhatják, mit gondolhat majd minderről?

Bízom benne, hogy politikai oldaltól függetlenül, ez a film mindenkihez szól. Engem rendkívül irritál az úgynevezett keresztény-konzervatív oldalra sokszor jellemző kivagyiság. Ami egy “mi tudjuk jobban”-attitűd re hajaz. Mert hogyha a kereszténységről beszélünk, akkor nagyon mást nem lehet mondani, mint például szeresd felebarátodat mint önmagadat. Számomra ha egy mondatot kéne kiemelni Jézustól, akkor ez az egy lenne az. Innentől kezdve nincs is miről beszélni. A kereszténység nem tud politika lenni, mert ha politika lesz belőle, akkor óhatatlanul ellentmond önmagának. Szerintem ha az ember személyesen elgondolkodik azon, hogy mit tart fontosnak, akkor ebben az értelemben ennél a mondatnál nem tud továbbjutni. Amit én próbálok csinálni az az, hogy művészileg és személyes hitem szerint hiteles legyen a munkám.

Mennyire akar morális vagy politikai kérdésről beszélni?

Egy dolog biztos: nem szeretnék moralizálni.

Akkor úgy kérdezem, hogy bárkit is akar-e piszkálni az alkotásával?

Saját magammal foglalkozom… Valahogy az a fajta elégedetlenség van bennem, hogy nem tudok elég jó lenni. Mások piszkálása egyáltalán nincs benne ebben a filmben, és senkit nem szerettem volna megbántani ezzel a témaválasztással. De azért azt ne tagadjuk el, nem is akarom, hogy az a kérdés rendkívül mód foglalkoztat engem, hogy miért tart ott Magyarország ahol tart? Miért vagyunk olyanok amilyenek? Ez egy nagyon izgalmas és szerteágazó kérdés. Engem nagyon frusztrál amikor ezeket leegyszerűsítjük bizonyos dolgokra. Például azt gondolom, hogy a szégyen az egyik legemberibb érzés. A szégyennel kezdődik valami az emberben. Ha ezt elfelejtjük az egy komoly probléma.

Mit ért az alatt hogy szégyennel kezdődik az ember?

Azt, hogy az ember elfogadja, hogy nem jól csinált valamit, vagy hogy elrontott valamit. Ez el tud indítani valamiféle változást az emberben. És érzésem szerint csak egy ilyen önismeret lehet az útja minden jó irányú változásnak. Mert ha állandóan azt mondja valaki, hogy nekem van igazam, az semmiféle változást nem indít el.

Nagyobb erő van abban, ha elismerem, hogy gyenge vagyok, mintha állandóan azt akarnám érzékeltetni, hogy milyen menő vagyok, mert nekem állandóan igazam van.

Az egyik a megújulás lehetőségét hordozza, a másik hosszú távon falak közé zár.

Próbálom megérteni, hogy valóban ennyire belső értékeiben bizonytalan emberrel beszélgetek? Például a munkáin többnyire ezt az önkeresést, önvizsgálatot érzem. De hát önnek van egy csodálatos családja, van egy olyan szakmája amivel utazik a világban, hívják, elismerik.

Én kételkedő ember vagyok. Például általában rengeteg tervem van, de rendszeresen szembesülnöm kell a saját tehetetlenségemmel, kérdésfeltevéseimmel, ami ezeket meggátolja. Egy egyszerű példa, hogy nem tudok nekilátni, pedig évek óta szeretnék egy kertet létrehozni.

De hát itt a lakása udvarában is van egy kert. Mi az akadálya?

Én lassú és csendes ember vagyok, és van, hogy túl sok idő kell hozzá, mire megbizonyosodom valamiről. Ha arra gondol, hogy miért nem érzem jól magam, hát hogyha valami miatt, akkor az valamilyen egzisztenciális szorongás. Van egy szép íróasztalom, szép lámpám, olvasok jó könyveket, el tudok menni egy jó kávét inni ide a környékre, de közben nem vittem egy takarót ennek a menekült embernek a Keletihez. Bennem van ez az állandó megkérdőjelezés, a végső kérdések utáni kutatás, lehet, hogy valaki számára mondható problémának is, de hát én ebből élek, a dolgok mélye érdekel.

Beszéljünk a forgatásról: milyen volt első alkalommal ennyi emberért felelnie? Külföldön voltak két hónapot, nemzetközi stábbal, amtőr színészekkel.

A felelősség szerencsére nem csak az enyém volt. A producerekkel, László Sárával és Gerő Marcellel, megosztva viseljük egy ilyen filmnek a felelősségét és ebben ők nagyon kitettek magukért. Levettek rólam nagyon komoly terheket, nagyon jó munkatársaim voltak. De fontos még megemlíteni a többi legközelebbi munkatársamat is, Dobos Tamás operatőrt, Ágh Márton látvány és jelmeztervezőt, és Nicolas Rumpl vágót. Ők is minden tudásukat és tehetségüket belerakták ebbe a filmbe. Rendezőként elsősorban a végeredményért vagy felelős, persze lelket kell tartani az alkotó társakban is, és a színészek vagy a stáb lelkesedése sokban múlik rajtad. Szerencsére olyan jó volt a szinergia, hogy én valahogy hiába voltunk két hónapot forgatni külföldön, mindig óráról órára éltem meg az éppen adott kihívást, és így tudtam a következő feladatra koncentrálni.

Volt-e olyan a forgatáson, ami nagyon nem úgy sikerült, ahogy előzetesen eltervezték?

Mindig sok ilyen szituáció adódik, de nagyon komoly dolog nem volt forgatás alatt, inkább előtte volt egy nagyon súlyos, már-már drámai helyzet. Másfél hónappal a forgatás előtt kiderült, hogy nincs elég pénz a forgatásra, a költségeket nem tudjuk eléggé lecsökkenteni, és a tervezett forgatási napok egynegyedét-harmadát ki kell húzni… Ebben a húzásban az alkotótársaim fontos támaszaim voltak. A megoldás abban állt, hogy egy teljes, csodálatos falu díszletet kihúztunk a filmből és a történetből is, nagyszabású jelenetekről kellett így lemondanunk, viszont utólag úgy éreztem, hogy a film végső soron csak nyert ezzel a húzással. Ezt a radikális megoldást egyébként pont Ágh Márton javasolta nekem a technikai terepszemle egyik estéjén, Rigában. Nekem nem jutott volna ez a megoldás az eszembe, nagyon hálás vagyok neki érte.

Fotó: Neokohn

Mi a film teljes költségvetése?

700 millió forint körül. Magyar és uniós, illetve lett, német, francia koprodukciós pénzekből jött össze.

Korábban beszéltünk már a szorongásról. Most, hogy így szóba hoztuk ezt a többszáz milliós tételt, nincs önben félsz egy héttel azután, hogy meghívták Berlinbe?

Érdekes módon leginkább ezzel a meghívással jött meg a nyugalom. És ezzel érzésem szerint a producereim is így vannak. Egy ilyen filmbe beleraksz öt évnyi munkát, és öt éven keresztül folyamatosan vizsgálod, hogy ez most egy jó film lesz-e, megüti-e azt a színvonalat, amit szeretnél? Mert a vágás utolsó pár hetében is voltak olyan pillanatok, amikor azt éreztük, hogy ez nem tart még ott… Az ember, amikor benne van nyakig egy helyzetben, nem lát ki belőle. Elég nagy stresszel is járt ez. Hallottam egy olyan amerikai felmérésről, amely azt állapította meg, hogy Amerikában a két legveszélyesebb szakma a kockázat szempontjából a tűzoltóké és a filmkészítőké.

Beszélgetésünk közben már felmerült az identitás kérdése: egy interjúban korábban azt nyilatkozta, hogy a téma visszatérően foglalkoztatja. Akkor azt mondta: “(…) még csak Budapestet sem érzem a magaménak, ami itthon van, azzal is nehezen tudok azonosulni. (…) Így aztán rögtön identitáskeresésem legszélsőségesebb verziójához nyúltam, ami Oroszországba vitt. Azonnal beleszerettem az orosz hangulatba, a szélsőséges érzelmi élményekbe, ezeknek a megtapasztalását keresem itthon is, mert szeretném megtalálni azokat a gyökereket, amelyek ideköthetnének. Nekem valami szélsőséges helyzetet kellett keresnem ahhoz, hogy kimozdítson önmagamból”. Azon kívül, hogy orosz felesége van, és nyilván gyerekeik számára még összetettebb ez a kérdéskör, most ön hol tart a saját identitás-definíciójával?

Ez egy végtelen téma és ez nekem régóta az egyik fő kérdés köröm. Az egész abból is adódik, hogy hazám, Magyarország egy ilyen átmeneti zóna. Se kelet nem vagyunk, se nyugat nem vagyunk. Se nem centrum se nem provincia. Nem tudod megfogni. Budapestről azt mondjuk, hogy világváros, de Párizshoz vagy Berlinhez képest mégis csak egy provincia. Amikor az ember a repülőtérről visszatér a városba egy hosszabb út után, a Ferihegyi gyorsforgalmin a szürke akácok között ezek a gondolatok járnak a fejében. Hirtelen minden porosnak néz ki, de közben pedig mégiscsak azt gondoljuk, hogy micsoda fővárosunk van. Ebben a kettősségben élünk, ez benne van az egész lelkületünkben.

Amikor Berlinben laktam egy évet diákként, ott csak kelet-európai barátaim voltak, mert azt éreztem, hogy én kelet-európai vagyok, és hogy csak a románokkal, az ukránokkal és a moldávokkal éreztem igazi közösséget. De hát ugye amint hazajön az ember, akkor hirtelen már sokszor az van bennünk, hogy románok, az ukránok már hirtelen keletiek lesznek hozzánk képest… Legalábbis a közhangulatban ez jellemző. A politikusoknál is megfigyelhető, hogy sokszor nem tudják, hogy most a kelet vagy a nyugat fele igazodjunk. Sokan mondták, hogy de jó lenne a nyugathoz tartozni, ez ment a rendszerváltás után, hogy “mi is Európa része vagyunk”, satöbbi… Iszonyat frusztráltság, hogy még most se vagyunk Nyugat-Európában, és valószínűleg sohase leszünk. Ha végig nézzük a magyar vezetékneveket: például Török Ferenc, Cseh Tamás, Lengyel Ferenc, Tóth Menyhért, Olasz Ferenc, Litván György, Bosnyák Miklós, Görög László, Németh László, Szerb Antal… sokáig lehetne még sorolni a Horvát, Orosz, Bolgár, Tatár, Czigány, Kun, Hun, Besenyő, Avar, Bajor, Szász, stb. vezetéknevű honfitársainkat. De például itt van Franczia Gyula, aki a film egyik főszereplője volt, egy egészen különleges ember (sajnos tavaly, a forgatás után nem sokkal elhunyt). Gyula egy vajdasági kis magyar faluból származott, magyar parasztnak tartotta magát, de az ősei Elzászból érkeztek a 17. század végén, 18. század elején.

Alapvetően a mai magyar nemzet nem a honfoglalóktól jön, hanem egy ilyen nagy európai dzsembori. A törökök kiűzése után a Habsburgok újratelepítették az elnéptelenedett Magyarországot, szerintem nincs is más olyan ország ahol a vezetéknevekben ennyire remekül leképezhető lenne, hogy mi honnan is származunk, hogy mi kik is vagyunk.

Ez egy fantasztikus dolog, és egy nagyon nagy érték. Ilyen értelemben egy teljes fikció az, hogy nekünk közünk lenne a turulmadárhoz. Persze ahhoz is van némi közünk, de sokminden máshoz is.

A múlt héten az ön egykori osztályfőnökével, Szász Jánossal kapcsolatban furcsa hírek jelentek meg. A rendőrség lefoglalta dokumentumfilmes számítógépét telefonjait. Mit üzen egy magyar művésznek egy ilyen fajta hír?

Nem ismerem az ügy körülményeit, jogilag nem ismerem a hátterét, de egy nagyon furcsa történet. Pár nappal az eset előtt beszéltem Jánossal, aki nagyon örült a berlini meghívásunknak. Én személy szerint nagyon sokat tanultam tőle a főiskolán, és ezért igen hálás vagyok. Fájó, hogy ő is otthagyta az SzFE-t nemrég. Ami most történik az egyetemmel, az egy rendkívül fájdalmas történet, a mi osztályunk is közösen ott volt, őrt álltunk kétszer is.

A mostani filmje hosszú évekig készült. Ebből sejthető, hogy valamilyen előkészületek már lehetnek a legújabb munkáján. Min dolgozik éppen?

Most abban a fázisban vagyok, hogy a témát keresem. Jelenleg sok-sok könyvet olvasok. A kutatásom tárgya ezúttal is egyfajta identitással kapcsolatos dolog. Annyit elmondhatok, hogy az európai identitással van szoros kapcsolatban. Most a középkori Európa születésébe ásom bele magam.

Nagy Dénes 1980-ban született Budapesten. 2009-ben rendezőszakon végzett Szász János osztályában a Színház- és Filmművészeti Egyetemen (SZFE). Egy évet töltött a világhírű Berlini Filmakadémián (DFFB). Egyetemi évei alatt számos rövidfilmet készített, melyek jelentős fesztiválokat is megjártak: Kovács Éva (Tampere Rövidfilm Fesztivál, 2006), a Russian Playground (Cannes-i Kritikusok Hete, 2009). A Vmeste (Együtt) című rövidfilmje számos magyar és nemzetközi fesztiválon szerepelt sikerrel: 2008-ban elnyerte a Magyar Filmkritikusok rövidfilm díját, 2007-ben versenyben szerepelt az európai rövidfilmek fesztiválján a franciaországi Brestben, a Cottbus-i Filmfesztiválon Németországban, a 38. Magyar Filmszemlén elnyerte a Legjobb rövidfilm rendező díját, és meghívták az Angers-ben megrendezett Premiers Plans filmfesztiválra is. Eddigi legismertebb filmjei: Lágy eső — Cannes Rendezők Kéthete program, legjobb fikciós film díja a portugáliai Vila do Conde, és a nizzai rövidfilmfesztivál fődíja. Másik Magyarország – Töredékek egy falu életéből 

Purimi mérföldkő

Tavaly Purim volt az utolsó alkalom, hogy közösségeink együtt ünnepeltek, igaz, a korlátozások első rendelkezései már ekkor beárnyékolták a legvidámabb zsidó ünnepet. Megyeri A. Jonatán írása.