Minek eszik, aki nem bírja, avagy transzgenerációs traumafeldolgozás az irodalomban

A nemrég megjelent Minek szenved, aki nem bírja című regény a nyugati ember nézőpontját vizsgálja felül, amely egyik fő identitásképző forrásnak a saját traumáinkkal való azonosulást tekinti. Rubin Eszter íróval irodalomterápiáról, az traumafeldolgozásról, a testi és lelki egyensúly összefüggéseiről beszélgetett Megyeri A. Jonatán.

Meglehetősen szerteágazó tevékenységet végez. Miként jellemezné magát? Cukrász, író, blogger, családterapeuta, lélekbúvár?

Ezeken a kérdéseken az elmúlt években én is sokat gondolkodtam, de mostanra sikerült azonosulnom valamilyen identitással. Úgy érzem, a negyedik szépirodalmi kötetem után már mondhatom magam írónak, de ez már a harmadik kötet után megjött. Különböző végzettségeim és korábbi tevékenységeim az életutam adott részeit lépezik, amelyek sorsszerűen vezettek el oda, ahol most tartok.

Tehát elsősorban író, és másodsorban?

A gasztronómia is nagyon fontos része az életemnek. A könyveim fülszövegén is az szerepel, hogy író és gasztronómus.

Az írás és a gasztronómia, ételkészítés két nagyon végletes dolog. Az írás elsősorban lelki tevékenység, különösen az ön könyvei esetén, ezzel szemben az ételkészítés a lehető legfizikaibb dolog a világon, hiszen az evés a legösztönösebb cselekvéseink egyike. Hogy alakult ilyen végletesen a tevékenysége?

Szerintem nem pontosan így van. Igaz, hogy az egyik egy nagyon kézzelfogható tevékenység, a másik pedig egész más szinten jut el a befogadóhoz. De mind a kettő egyazon kreativitásnak más-más megnyilvánulási formái. Az is fontos, hogy az írásaimban, például az első két kötetemben (a Barhesz és a Bagel c. könyvek – a szerk.) nagyon nagy szerepe volt a gasztro-kulturális örökség irodalmi interpretálásának. Bár regényekről beszélünk, de a szereplőim nagyon sokat esznek, főznek, tálalnak, folytonosan etetnek és táplálnak. Nagymamák, dédnagymamák, jiddise mámék, akiknél központi szerepet kap a gasztronómia, ahogy az életben is. De a mögöttes jelentéstartalom igazából túlmutat ezen. A gasztronómia csak fedősztori, tehát ez is a lelki folyamatok megnyilvánulása, a túletetés, az állandó készítés, a holokauszt trauma kompenzációja, amit biztosan sokan ismerünk, ahogy a túlélők, és a leszármazottaik az állandó felhalmozással, evéssel a különböző lelki folyamatokat próbálják valahogy ellensúlyozni.

Sokat foglalkozik a holokauszt traumával, illetve a második generáció, harmadik generációs holokauszt traumával, vagy annak az öröklődésével.

Úgy érzem, hogy egyáltalán nem sokat, sőt, nem eleget. Az első kötetemben kifejezetten az volt a célom, hogy egyáltalán ne szóljon a holokausztról, hanem egy zsidó regény legyen, ami a zsidó életről szól, mert a kortárs irodalomban nem igen találkoztam ilyesmivel, valamiért a zsidóságot mindenki a holokauszttal azonosítja.

Főként Magyarországon.

Az írók előszeretettel nyúlnak ehhez a témához. Eltökélt szándékom volt, hogy a Soá még említés szintjén se jelenjen a könyvben. Magával a zsidó élettel, annak megélésével és a pozitív identitással foglalkozott az első kötetem. De persze, ahogy telnek az évek, valahogy az én agyamba is bekúszott ez a téma, és azt vettem észre, hogy a Minek szenved, aki nem bírja című regényem a transzgenerációs traumák feldolgozásáról szól.

Ezek előbb-utóbb búvópatakként törnek elő, és kénytelenek vagyunk foglalkozni velük. A másod, harmad generációs zsidóknak, nagyon sokunknak az életét igazából alapvetően határozza meg ez a trauma, amely megnyilvánulhat nagyon sokféle szorongásban, sokféle fizikai vagy lelki problémában, betegségben. Ez olyan téma, amelyről fontos gondolkodni.

A Minek szenved, aki nem bírja, sokatmondó című legújabb könyvében ez a trauma az önsorsrontásig vezet. A belső emésztődés nem marad belül, hanem akaratlanul tönkreteszi a világot a főhős körül. Holott éppen arra a biztonságra volna szüksége, ami megmentené őt a hasonló sérülésektől. Miért van ez?

Azt gondolom, sokunknak lehet ismerős az állandó önemésztés, önostorozás, öndestruktivitás, a negatív gondolatok, amelyeknek nagyon nehezen tudunk gátat szabni, hiszen lássuk be, hogy a pozitív gondolatokhoz energia kell. A negatív gondolatok jönnek maguktól, önállósítják magukat és szinte kisajátítják az agyunkat, ahogy állandóan azon rágódunk, hol rontottam el, miért nem vagyok elég jó, miért vagyok én mindig kívülálló? Ahhoz azonban, hogy pozitívan álljunk a világhoz, tudatosság szükséges.

A folyamatos önmarcangolás a végén önbeteljesítő jóslatként is működik?

Az állandó kívülállás-érzés jelenik meg a regényemben. Ez az apátlanság regénye, a generációkon át öröklődő konfliktusos anya-lánya viszony regénye, amelyben a nagyon nehezen beilleszkedni tudó főszereplő döntéseit követhetjük nyomon. Tehát sokfajta kívülállás van, de azt vettem észre az olvasói visszajelzésekből, mintha ez szinte mindannyiunknak közös élménye lenne. Mintha egyek lennénk a kívülállásban.

Zsidó jelenségről van szó?

A zsidóknál igen gyakori, de nagyon sok nem-zsidó olvasóm van, akik szintén ugyanerről számolnak be, sőt sokan azt mondják, róluk írtam a könyvet. Valamiért nagyon könnyű ezzel azonosulni. Azt látom, hogy a traumáinkat imádjuk dédelgetni, mintha az identitásunknak ez lenne az alapja. A természeti népeknél ez egyáltalán nem figyelhető meg, ők sokkal inkább a jelenben élnek, míg a nyugati ember nézőpontja arra fókuszál, hogy kifejezetten azonosuljon a saját traumáival. A személyisége olyan mértékben építi be a hétköznapi traumákat, hogy ezáltal lényeges gondolkodási és viselkedésbéli jegyek figyelhetők meg. A magyar zsidók esetében ez abszolút jellegzetes életstratégia.

Volt a könyvnek egy konkrét múzsája, akiről formázta karakterét, esetleg több ismerőséből gyúrta, vagy ad abszurdum önmagadból?

Az irodalom mindig a valóságból táplálkozik. Természetesen a saját életem és szorongásaim a legfőbb ihletői a könyvnek. Ám ezt nem úgy kell elképzelni, hogy mindent így gondolok, vagy minden regénybeli fordulat így történt volna. Sok mindenkiből van összegyúrva a karakter és a történet, de az érzések nekem is mélyen ismerősek.

A szorongás és a traumák megélése és kivetítése mellett a hazugság, és annak összes válfaja feltűnik. Korábbi könyveit olvasva ez egy visszatérő motívum. Ennyire irtózik a hazugságtól, az elhallgatástól, az önbecsapástól, a manipulációtól?

Ennek legmarkánsabb példája az Árnyékkert című regényem, amelyben szinte az összes szereplő tökélyre fejleszti az élethazugságokat, és egy alternatív valóság építését. A főszereplő Starkék egyre csak görgetik maguk előtt kilátástalan házasságuk súlyos, végeláthatatlanul hosszú futószőnyegét, és mindent alásöpörnek. Ahogy az egyik szereplő megjegyzi, bizonyos dolgoknak a szőnyeg alatt van a helyük. Azt a kérdést járja körül a történet, hogyan torzítja el az ember személyiségét egy súlyos titok, lehet-e egy életen át titkolni valamit. Hogyan kerül valaki olyan örvénybe, amelyet az első rossz döntés meghozásával indít el, amely magával hozza a további rossz döntések láncolatát, végül eljut arra a végpontra, ahonnan nincs visszaút, törvényszerűen a mélybe húz, és magával ránt mindenkit. A családon belül a bizalmi hálók szövedéke jelenik meg a regényben, mivel tulajdonképpen ez a szövedék alkotja magát a családot. Hogyan lehet élni és visszaélni a bizalommal. Ennek különböző szintjei jelennek meg a szövegben, nagyon lassan, lépésről, lépésre, fokozatosan bomlanak ki az egyre mélyebb rétegek.

Fel akarja hívni a figyelmet a belső pszichés problémák fizikai problémává válásának veszélyére?

Igen, ez nagyon fontos téma. Ha a traumáinkkal való azonosulást az életünk szerves részévé tesszük, legyenek ezek akár csak egyszerű hétköznapi traumák, az rendkívül destruktív. Akkor jó az irodalom, ha az ember olvas valamit, ami alapján visszamenőleg esetleg megért valamit az életéből. Esetleg valamire rácsodálkozik, valamilyen gyógyító gondolatot elindít benne. Kérdéseket tesz fel az olvasó saját életére vonatkoztatva. Válaszokat semmiképp nem kívánok senkinek adni. Főleg azért, mert én sem vagyok a válaszok birtokában. A kérdésfeltevés a fontos.

Az irodalomterápia viszonylag új módszer, mondhatni, hasonlít egy irodalomórához, de annál sokkal fókuszáltabban vezeti a terapeuta az olvasót egy irodalmi mű kapcsán, hogy a lelki folyamatok előtérbe kerüljenek. De nem szükséges ehhez feltétlenül terapeuta, maga az olvasás is be tud tölteni gyógyító funkciót. Amikor az ember annyira belefeledkezik a könyv olvasásába, hogy abból a világból nem is akar kiszakadni. Már önmagában ez a fókuszáltság nagyon sokat segít abban, hogy ne a múlton rágódjunk és a jövőtől féljünk, hanem a jelenben legyünk, még ha egy másik világban is.

Rubin Eszter

Talán vonhatunk egy párhuzamot fikciós művei és a gasztrokönyvei között: a gasztrokönyvek egy része hisztamin érzékenyeknek szóló szakácskönyv. Itt is tettenérhető a gyógyító szándék.

Igen, az étrend és életmódkönyveim teljes mértékben saját tapasztalatok alapján íródtak. Egy nagyobb egészségi összeomláson vagyok túl az elmúlt három évben, amiből nem volt egyszerű kijönni. A családomnak nagyon sokat köszönhetek, és az egészségügynek jóval kevesebbet, illetve semmit. Orvos helyett kitartás és kőkemény elszántság kellett a gyógyuláshoz

Nem volt hasonló, hisztaminérzékenyeknek szóló szakácskönyv a piacon?

Olyan állapotba kerültem, amiben szinte a világon mindenre intoleráns lettem. Nem volt olyan étel, amit tünetmentesen el tudtam volna fogyasztani. És valahogy meg kellett találnom a megoldást. Ehhez nem volt magyar nyelven szakirodalom. Úgy éreztem, hogy nekem kell megírnom, pont azért, mert nem vagyok egészségügyi szakember, de kénytelen voltam annyi tudást összeszedni egyrészt tapasztalatból, másrészt külföldi szakirodalomból.

Milyen tudása van ehhez?

Gasztronómiai jártasságom és képzettségem van, és olyan mértékű személyes érintettségem, ami lehetővé teszi, hogy ezt a könyvet, illetve aztán könyveket megírjam, amelyek a visszajelzések szerint sok sorstársam számára megváltás volt. Kézzelfogható segítség és támogatás. Aki ilyen problémával küzd, nagyon egyedül van az elején abban a kétségbeejtő helyzetben, amelyben nem tudja, mit egyen, hogy ne haljon éhen, vagy mit tegyen, hogy ne legyen rosszul.

Ráadásul, a könyvből úgy tűnik, még jókat is lehet enni.

Ez nem csak szakácskönyv, hanem életmódkönyv is egyben, segít, hogy az ember olyan állapotba hozza a szervezetét, ami aztán újra le tudja bontani a hisztamint, és a bélregenerálás módszerével újra meg tudja emészteni az ételeket. Tehát a gyógyulás útjáról, és annak fő pilléreiről szól ez a három könyv, amit a témában írtam, természetesen hozzáértő táplálkozási szakértővel szorosan együttműködve.

Hogy állnak a könyvek a sikerlistákon?

Nagyon örülök, hogy az új regényem jó helyen áll a kortárs sikerlistán. A Hisztaminintolerancia és a Gyulladáscsökkentő étrend és életmód című könyveim pedig már több mint egy éve az egészséges táplálkozás témában az elsők között vannak.

Végezetül: min dolgozik?

Most egy irodalmi szakácskönyvön dolgozom. Egy olyan könyvet írok, amit az első regényem, a Barhesz olvasói sokszor kértek: legyen egy zsidó szakácskönyv, amelyben a regényeimben megjelenő ételekhez pontos recept is társul. Ennek most jött el az ideje. Ráadásul ez a könyv ennél is több lesz. Olyan kötet lesz, amelyben a szépirodalmi és a gasztronómiai munkáim fonódnak egybe, és valószínűleg az első kötetem tíz éves évfordulóján jelenik majd meg.

Schobert Norbi: A zsidók a holokauszt traumája miatt kövérek

Vajon az ország Norbija tényleg utálja a kövéreket, vagy csak a kövérséget? Honnan a Schobert név, miért botránkoztatja meg rendre a nyilvánosságot, miért fontos szerinte a pénz és mit gondol a zsidók kövérségéről? Ezekről és még sok minden másról beszélgetett Norbival Megyeri A. Jonatán.