A jelenlegi határválság rávilágít az EU gyengeségeire – véli Peter Franklin.
Európa egy kontinens, de egyben egy eszme is. A baj az, hogy az első Európa túl nagy a másodikhoz.
A legsürgetőbb probléma jelenleg a Lengyelország és Fehéroroszország közötti határon kialakult válság. A fehérorosz kormány felfedezte, hogy a Közel-Keletről és máshonnan érkező migrációt fegyverként lehet használni az EU ellen. A migránsokat Fehéroroszországba repültetik, majd a lengyel határra szállítják őket, és onnan tolják át a határon. A lengyel hatóságok visszavágnak, és több ezer embert kényszerítenek a két állam közötti senki földjére. Ahogy a hőmérséklet csökken, egyre közelebb kerülünk egy teljes humanitárius válsághoz – és talán egy fegyveres konfliktushoz. Egy olyan rezsim, amely képes embereket fegyverként használni, képes arra is, hogy fegyvereket adjon az embereknek.
Eközben ezer kilométerrel délebbre egy másik válság is kialakulóban van. A daytoni megállapodás, amely 1995-ben békét hozott Bosznia-Hercegovinának, most felbomlóban van. Ez a törékeny állam két fő részre oszlik: a túlnyomórészt szerbek által lakott Szerb Köztársaságra és a Bosznia-Hercegovinai Föderációra, amelyben a bosnyákok és a horvátok alkotják a legnagyobb csoportokat.
Ez sosem volt a legstabilabb megállapodás, de most a boszniai szerbek vezetője, Milorad Dodik lépéseket tett a Szerb Köztársaság függetlenségének megteremtése felé. A legveszélyesebb, hogy fel akarja osztani a boszniai fegyveres erőket. Mi baj lehet ebből?
A kilencvenes évektől eltérően ez most az EU határán történik. Bosznia nagyjából háromszög alakú, és három oldalából kettőt Horvátország vesz körül, amely most már EU-tag. Ha a boszniai állam összeomlik, akkor az EU konfliktusba kerülhet Szerbiával és Oroszországgal (mindkettő a boszniai szerbeket támogatja). Ha ez még nem lenne elég, Törökországot is belekeverhetik – mint a túlnyomórészt muszlim bosnyákok pártfogóját.
Törökország maga is az instabilitás potenciális forrása Európa számára. Erdogan elnök régóta szálka az EU szemében, de legalább hajlandó volt megegyezni a Közel-Keletről érkező illegális migránsok áramlásának megfékezéséről (pénzért cserébe). A hírek szerint azonban rossz egészségi állapotban van – és pártja hatalmi pozíciója egyre inkább csorbul. A közvélemény-kutatások szerint az ellenzéknek van esélye megnyerni a következő parlamenti választásokat. Hogy nyerhetnek-e, azt csak találgatni lehet. De így vagy úgy, de zavarok jönnek – és ez a bevándorlási megállapodás végét jelentheti.
Meg tudna-e birkózni az Európai Unió a határainál kialakuló válságokkal? Nem, mert egyszerűen nincs rá kapacitása. Elég csak Ursula von der Leyen nyilatkozatát megnézni a fehérorosz határválságról. Elítéli a fehérorosz hatóságok cselekedeteit – „hibrid támadásnak” nevezve azokat; de a lengyel, litván és lett kormánynak csak általa nem részletezett „támogatást” ajánl fel. Figyelemre méltó, hogy nem tesz említést az egyetlen olyan uniós ügynökségről, amely képes lenne fellépni ebben az ügyben, vagyis a Frontexről, az Európai Határ- és Parti Őrségről. Bár a Frontex székhelye Varsóban van, a lengyel kormány elutasította az ügynökség segítségét. Nyilvánvaló, hogy a lengyelek nem bíznak az EU határellenőrzéssel kapcsolatos megközelítésében.
Boszniában az Egyesült Államok tartja kézben a helyzetet. Az EU nem sokat segített – még egy olyan diplomáciai jegyzék terjesztését sem tudta megakadályozni, amely Bosznia három részre osztását javasolta. Az amerikaiak elutasították ezt a veszélyes ötletet, de mi lesz, ha elveszítik a türelmüket Európa rendfenntartásával kapcsolatban, és azt mondják az európaiaknak, hogy oldják meg maguknak?
Ami Törökországot illeti, bármilyen megállapodás az EU-val a törökök folyamatos együttműködésétől függ – vagy, ha ez nem elég, akkor a görög és bolgár hatóságok állítólagos erőszakos taktikája felett majd szemet hunynak.
Mindezek a válságok az Európai Unió alapvető tehetetlenségét mutatják. Már unalomig ismételték, hogy az EU a béke megteremtője Európában. Az igazság azonban az, hogy az EU-t a béke teremtette.
Egy olyan politikai entitás, amely nem rendelkezik hadsereggel, rendőrséggel vagy a nemzeti szuverenitás által biztosított legitimitással, nem maradhat fenn mások által létrehozott nemzetközi rend nélkül. Ha ez a rend veszélybe kerül – még ha csak korlátozott mértékben is –, akkor a dolgok elkezdenek szétesni. Nézzük csak meg a 2014-es és 2015-ös menekültválságot, amely hozzájárult a Brexithez, a populista kormány megválasztásához Olaszországban és a magyar vezető, Orbán Viktor hatalmának megszilárdulásához.
Mit tenne egy mélyebb, hosszabb válság az EU-val? Számos lehetőség kínálkozik, és egyik sem jó. A legkevésbé rossz lehetőség az, hogy Amerika a NATO-n keresztül a segítségére siet; ebben az esetben a nyugati rangsor évekre átrendeződik. Másik lehetőség, hogy Brüsszel alkut köt Moszkvával – és lényegében innentől kezdve sarcot fizet az oroszoknak.
Vagy talán az EU elkezdhetné akár egy tényleges európai hadsereg létrehozását, akár a Frontex tényleges hadsereggé való bővítését. Ez azonban problémát okoz a demokratikus elszámoltathatósággal kapcsolatban. Von der Leyen mint főparancsnok? Aligha hiszem. Valószínűbb az, amit már most is látunk, vagyis az, hogy az EU a keleti tagállamokra támaszkodik, hogy tartsák a frontot. Ez azt jelenti, hogy hagyják (sőt, fizetnek nekik), hogy a maguk módján tegyék a dolgokat – ami nem lesz szép. Ahogy Aris Roussinos állítja, még több szögesdrótra, még több falra, még több könnygázra és még rosszabb helyzetre számíthatunk.
Arra mindenképpen számítanunk kell, hogy Fehéroroszország – Oroszországgal a háta mögött – tovább növeli a nyomást. Ha a határvonal átszakad, akkor az illegális migránsok Európába fognak áramlani, ami újabb populista ellenlépéseket gerjeszt. Ne felejtsük el, hogy jövőre elnökválasztás lesz Franciaországban, és hogy a szélsőjobboldali jelöltek a második és harmadik helyen állnak.
Persze a vonal kitarthat. De mi lenne ennek az ára? A Római Birodalom sorsa jut eszembe. Jóval azelőtt, hogy a birodalom nyugati fele elesett és Rómát kifosztották, az államot meghatározó intézmények kiüresedetté váltak. Ez azért volt így, mert minden valódi hatalom kiszivárgott a bajba jutott határvidék légióihoz.
A valóban fontos döntéseket nem a szenátusban vagy bárhol máshol Rómában hozták meg, hanem a Duna és a Rajna menti erődökben és őrtornyokban. A harmadik század válságában, amelyet többszörös invázió és lázadás jellemzett, a római berendezkedést „katonacsászárok” sora bitorolta – olyan férfiak, akik pozíciójukat nem az arisztokráciának, hanem a katonaságnak köszönhették.
Nyilvánvaló, hogy az EU nem a Római Birodalom – de valamiféle birodalom. Mint minden birodalomnak, ennek is ki kell választania egy határt, és meg kell védenie azt.
Ezt a cikket szerkesztőségünk a Sábát beállta előtt készítette és előre időzítve jelent meg az oldalon.
