Michael McKenna a The Washington Times szerzőjének véleménycikke.
Október elején a norvég Nobel-bizottság a 2021-es Nobel-békedíjat két újságírónak – Maria Ressa és Dmitrij Muratov – ítélte oda „a véleménynyilvánítás szabadságának megőrzése érdekében tett erőfeszítéseikért, amely a demokrácia és a tartós béke előfeltétele”. A bizottság megjegyezte, hogy „ők minden újságíró képviselői … egy olyan világban, amelyben a demokrácia és a sajtószabadság egyre kedvezőtlenebb körülményekkel szembesül”
Ez így van.
Az is tisztességes, ha rámutatunk, hogy lehetséges, a bizottság részben azért adta a díjat néhány újságírónak, hogy elkerülje, hogy Trump elnök és Mike Pompeo volt külügyminiszternek kelljen odaítélnie azt az Ábrahám-Egyezményekért.
A 2020 szeptemberében aláírt Ábrahám-Egyezmény a legfontosabb megállapodás, amely 1948 óta született a Közel-Keleten. Megerősítette Izrael szuverén helyzetét, leválasztotta a palesztin kérdést az arab-izraeli kapcsolatok nagyobb és sürgetőbb kérdéseiről, és megalapozta a térségen belüli nagyobb kereskedelmi és társadalmi kohéziót.
Az amerikai külpolitikai intézményrendszer kétpárti tanácstalanságán is segített a Közel-Kelettel kapcsolatban. Az amerikai külpolitika 60 éven keresztül úgy tett, mintha az lenne a helyes, hogy az izraelieket és a palesztinokat egyre több értelmetlen „tárgyalásra” kényszerítik, miközben figyelmen kívül hagyják azt a tényt, hogy az arab világnak olyan érdekei voltak és vannak, amelyek messze túlmutatnak Izrael kérdésén.
Trump és Pompeo úr bölcsen figyelmen kívül hagyta mindezt, és eleve abból indult ki, hogy Izrael szuverén nemzet, amelynek jogai vannak, beleértve a fővárosa helyének meghatározását és határainak védelmét. Azt is felismerték, hogy az arab világot fenyegető valódi veszélyek most is, mint sokszor régen, elsősorban a törökök és perzsák felől jönnek.
Az arabok is megértették, hogy a Közel-Keleten az igazi kihívást nem Izrael, hanem az Irán, a kínai és orosz támogatású országok, valamint a Törökország által jelentett, régről származó közvetlen fenyegetés. Ezekben az összefüggésekben Izrael lehet szövetséges, főként az Egyesült Államokhoz fűződő kapcsolatai miatt, és azért is, mert Izraelnek tartós érdeke, hogy a Közel-Kelet békés maradjon.
Amikor szembesültek az elmúlt négy évtized polgári és intézményi csődjével Szíriában, Irakban, Libanonban és Líbiában, valamint az Irán és Törökország jelentette kihívásokkal, természetes volt, hogy az arabok a kollektív védelem felé fordulnak, és ebbe bevonják szomszédjukat, Izraelt is.
Különösen Pompeo úr tudta, hogy Irán – és nem Izrael vagy a szaúdi királyi család – a problémás gyerek a Közel-Keleten.
A különbség az, hogy ő és az elnök határozottan cselekedett ennek alapján, folyamatos nyomást gyakorolt a rezsimre, és likvidálta stratégiájának ötletgazdáját.
Végezetül, az amerikai olaj- és földgáztermelés felfutása, amely a jelenlegi kormányzat távozása után is folytatódni fog, a gazdasági sokszínűségre való törekvést a térségben elengedhetetlenné tette. Szaúd-Arábia és barátai érzik a gazdasági diverzifikáció és növekedés sürgető szükségességét. Következésképpen Trump úr és Pompeo úr nagyvonalúan beépítette a gazdasági megfontolásokat is az Egyezménybe, amelyek korábban hiányoztak a tanácskozások során.
Mindezek felismeréséért és végrehajtásáért Trump úr és Pompeo úr dicséretet és elismerést érdemel(ne).
Hasonlítsuk össze munkásságukat másokkal, akiket Nobel-békedíjjal tüntettek ki.
Woodrow Wilson a Népszövetség létrehozásáért nyerte el, amely végül azért bukott meg, mert nem tudta meggyőzni saját honfitársait arról, hogy ez jó ötlet. Frank Kellogg az 1928-as Kellogg-Briand-paktumért nyerte el, amelyben lemondtak a háborúról, mint a nemzetközi viták megoldásának eszközéről. A paktum alig több mint egy évtizedig tartott ki.
Linus Pauling, aki egyszerre volt az orosz kommunisták útitársa és Ho Si Minh levelezőtársa, a békedíjat a nukleáris leszerelés érdekében tett erőfeszítéseiért kapta (amelyek kudarcot vallottak).
Henry Kissinger Kambodzsa bombázásáért és egyébként egy be nem jelentett délkelet-ázsiai háború lebonyolításáért kapta. Jasszer Arafat csak a Nobel-bizottság által ismert okokból nyert.
Jimmy Carter azért nyert, mert elég tisztességes egykori elnök volt. Al Gore azért nyert, mert a bolygó egyik legnagyobb karbonlábnyomával rendelkezik, miközben állandóan az éghajlatváltozásról nyavalyog, annak ellenére, hogy a pénzét az olajból keresi. Barack Obama azért nyert, mert ő volt az első afroamerikai elnök.
Ha megnézzük a „nem-teljesítmények listáját”, és összehasonlítjuk őket az Ábrahám-Egyezménnyel, nyilvánvaló, hogy a Nobel-bizottságot valószínűleg nem befolyásolja a tények objektív szemlélete. Nem kedvelik és helytelenítik Trump urat és kormányát, ezért hajlandóak figyelmen kívül hagyni az általa elért eredményeket.
Gondoljunk erre, amikor legközelebb kísértésbe esünk, hogy a Nobel-díjat valami értelmes dolognak tekintsük.
Borítókép: Gage Skidmore/Flickr
