Lengyelország és az EU kapcsolata gyakran volt feszült, de az utóbbi időben egyre rosszabbra fordult a helyzet. Október 7-én a lengyel legfelsőbb bíróság „botrányos dolgot tett”. Úgy döntött, hogy Lengyelország alkotmánya elsőbbséget élvez az uniós joggal szemben – írja Peter Franklin az UnHerden.
„Ez a döntés megkérdőjelezi az Európai Unió alapjait, ez közvetlen kihívás az európai jogrend egységével szemben”
– mondta Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke a lengyel bírósági határozatot követően.
Válaszul a Bizottság azzal fenyegetőzött, hogy visszatartja Lengyelország részét az EU koronavírus helyreállítási alapjából. Mateusz Morawiecki lengyel miniszterelnök azzal vágott vissza, hogy „zsarolással” vádolta meg a Bizottságot. A litván elnök, Gitanas Nauseda sem túl boldog.
„Erkölcsileg végtelenül káros és nem helyes a jogfölény elveit pénzügyi forrásokhoz kötni”
– mondta.
„Még, ha ez jogilag lehetséges is lenne, ez elképzelhetetlen kárt okozna az Európai Unió egységének”.
A Bizottság elnöke ismét többet fenyegetőzik, mint amit be tud tartani. A Lisszaboni Szerződés rettegett 7. cikke értelmében a Lengyelország elleni jogi eljáráshoz a tagállamok négyötödös többségére lenne szükség. Ha a kelet-európaiak úgy döntenek, hogy együtt maradnak, akkor az eljárás elbukik.
Ne felejtsük el, mi történt legutóbb, amikor Von der Leyen megpróbált keményet játszani. Ez még januárban történt, amikor az EU vakcinabeszerzési programjának fiaskója kezdett kínossá válni. A Bizottság megpróbálta a gyűlölt britekre terelni a figyelmet azzal, hogy leállította az Egyesült Királyságba irányuló vakcinaexportot. Ez azzal járt, hogy határellenőrzést vezettek be az ír szigeten – ez egy ravasz terv volt, amelyről az ír kormánnyal nem konzultáltak. Az egész dolog elkerülhetetlenül Von der Leyen arcába robbant, és szerencséje volt, hogy megtarthatta az állását.
Lengyelországgal kapcsolatban tehát nem lenne tanácsos hasonló lépéseket tennie, hacsak nem kapja meg az EU legerősebb szereplőinek – különösen a németeknek – a teljes támogatását.
Persze ez lehet az a lehetőség, amelyre az euro-establishment vár.
A lengyelek már évek óta különcül viselkednek, és ez a legutóbbi vita az eddigi legnyilvánvalóbb dacolásuk az Unióval. Előbb vagy utóbb ezt rendezni kell.
A németek azonban talán mégsem akarják erőltetni a dolgot. Egyrészt, mert van rá némi esély, hogy a Polexit valóban megtörténik. Egy tagállam elvesztése (Nagy-Britannia) szerencsétlenségnek tekinthető, kettő elvesztése azonban már gondatlanságnak tűnne – és ezért fejek hullanának. Bár Lengyelország nettó kedvezményezettje az uniós költségvetésnek, kilépése nagyobb kárt okozna az EU-nak, mint a Brexit valaha.
A Polexit például három tagállamot – Észtországot, Lettországot és Litvániát – fizikailag is elszakítana az EU többi részétől. Lengyelország emellett Európa bástyája az orosz befolyás terjeszkedésével szemben, sőt magával Oroszországgal szemben is.
A lengyelek nélkül az európai hadsereg ötlete még értelmetlenebbé válik, mint amilyen már most is – ami nem tetszene Emmanuel Macronnak.
Aztán ott van az a rémálom-forgatókönyv, miszerint Lengyelország az EU-ba irányuló illegális bevándorlás folyosójává válna. Lengyelország keleti szomszédja, Fehéroroszország már most is ezt a játékot játssza – a migránsáradatot politikai fegyverként használja. Ha az EU keleti határainak őrzése helyett, ahogyan most teszi, az elidegenedett Lengyelország az embercsempészek bázisául szolgálna, az nagyban bonyolítaná a helyzetet.
Természetesen egy barát és szomszéd számára valóban felelőtlenség lenne ilyen magatartást tanúsítani. De ezt mondd a franciáknak. Lengyelország a migrációt használná fel alku alapként az EU-val folytatott bármilyen Polexit-tárgyaláson.
Bár a lengyel bírósági döntés hatalmas fricska az EU felé, korábban a német alkotmánybíróság is a nemzeti jog elsőbbségét hangoztatta. Az még egy meglehetősen technikai jellegű ügy volt, és sokkal korlátozottabb hatályú, mint a lengyel ítélet, de az alapkérdés ugyanaz volt: amikor a végsőkig eljutunk, hol van a végső hatalom – a nemzetállamnál vagy az Európai Uniónál?
Az euroszkeptikusok félelmeivel és az uniópáriak álmaival ellentétben ez a kérdés nem annyira eldöntött, mint amennyire látszik. Az uniós jog felsőbbrendűségét az Európai Bíróság döntései bizonyítják.
Ahogy azonban Stefan Auer és Nicole Scicluna a Politico cikkében rámutat, „ilyen elv nem szerepel az 1957-es Római Szerződésben… vagy bármely későbbi uniós szerződésben”.
Igaz, volt egy kísérlet arra, hogy az el nem fogadott uniós alkotmányba beépítsék, de a későbbi Lisszaboni Szerződésből már kikerült.
A jogi könyvekből felnézve a való világot is figyelembe kell vennünk. Tény, hogy az Európai Unió minden egyes tagja szuverén állam, de maga az EU nem az. A szuverenitás egyes minősítő jegyeit megszerezte – mint például a közös valuta –, de mások hiányoznak még.
Továbbá az Európai Unió minden egyes tagja demokrácia, de ugyanez nem mondható el az EU-ról. Például az uniós polgárok nem szavazták meg Von der Leyent a hivatalába, és nincs joguk leváltani se őt. Erről elég ennyit mondani.
Az európai liberálisok támogatják az EU Lengyelország és Magyarország elleni fellépését, mert úgy látják, hogy ezen országok kormányai megsértik a demokratikus normákat. Ez érthető. Van itt azonban egy égbekiáltó irónia – mégpedig az, hogy az EU nemzeti jog feletti felsőbbrendűsége azon alapul, hogy a végső hatalmat egy olyan szervezetre ruházzák, amely nem egy nemzet és nem is demokratikus.
Az EU intézményrendszerén belül, aki pragmatikus az felismeri ezt az ellentmondást. Tudja, hogy az EU – a tagállamaitól megkülönböztetve – csak akkor tud legitim hatalomként fellépni, ha valóban szuverénné és valóban demokratikussá válik. Ez azonban csak a nemzeti szuverenitás és a demokráciákon való átlépés árán érhető el, amihez pedig nincs népi hozzájárulás.
Az Európai Unió fennmaradása attól függ, hogy fenntartják-e azt a nyilvánvaló képtelenséget, hogy az uniós jog a legfőbb, de a tagállamok szuverének. A pragmatisták számára az a probléma, hogy nem mindenki hajlandó ezt eljátszani – és nem csak a lengyelek kavarnak.
Nem kisebb szaktekintély, mint Michel Barnier, is visszautasítja az uniós jog felsőbbrendűségét. A francia elnökségre pályázó jelölt népszavazást sürgetett a bevándorlás kérdésében – amely szerinte „alkotmányos pajzsként” működhetne az uniós beavatkozással szemben. Magabiztosan képviseli az ötletét, mert tudja, hogy az EU tekintélye valójában mennyire ingatag. Szerinte Franciaországnak vissza kell szereznie „jogi szuverenitását ahhoz, hogy többé ne legyen alávetve az Európai Bíróság ítéleteinek”. Nem mondaná ezt, ha nem gondolná, hogy ez lehetséges.
A Polexit valószínűleg nem fog megtörténni. De sosem ez volt a fő fenyegetés. Az igazi veszélyt az jelenti, ha a magországok mainstream politikusai rájönnek az EU blöffjére.
