„A múlt héten kétszer is megrendültem: először, amikor hallottam Sir David Amess brutális meggyilkolásáról, majd amikor elkezdtem olvasni a támadás elkövetésével gyanúsított 25 éves fiatalemberről szóló nyugtalanító kommentárokat” – írja Ayaan Hirsi Ali az UnHerden.
Sokak számára Ali Harbi Ali etnikai hovatartozása és származása teljesen lényegtelen volt az állítólagos viselkedése szempontjából. Azt mondták, hogy Ali szomáliai származásának kihangsúlyozása rasszista és idegengyűlölő. Csak britként kell rá tekinteni.
Szomáliában született emberként ezt abszurdnak tartom. Természetesen egy gyanúsított nem azért gyilkos, mert szomáliai származású. De a tények rasszistának minősítése – különösen akkor, amikor a szóban forgó személyt korábban már „egy megelőző programba” utalták, és a rendőrség és a biztonsági szolgálatok is úgy vélik, hogy a szomáliai al-Shabaab terrorszervezet inspirálhatta tettének elkövetésében – veszélyes tudatlanságba kényszeríti a nyilvánosságot.
Ez azonban csak egy tévhit a számos tévhit közül, amely továbbra is uralja az iszlamista terrorizmusról szóló szinte minden vitát – tévhitek, amelyeket a média és a brit hatóságok egyaránt támogatnak.
Valójában úgy látom, hogy az iszlamista támadásokkal szembeni erőfeszítéseinket legalább három másik tévhit is akadályozza: a ragaszkodásunk ahhoz, hogy az elkövetőt „magányos farkasnak” tekintsük, az online önradikalizációval kapcsolatos megszállottságunk és az az elképzelés, hogy „minden szélsőségesség egyenlő”.
Vegyük az első tévhitet. Bármennyire is kellemetlen ezt beismerni, gyanítom, hogy Sir David még ma is élhetne, az iszlamista szélsőségesek számos más áldozatával együtt, ha a terrorizmus megelőzéséért felelős személyek felismernék, hogy az iszlamista szélsőségesek nem magányos farkasok.
Egy liberális társadalomban vonzó az iszlamista merénylőkre úgy gondolni, mint magányos elkövetőkre. Elvi kérdésként támogatjuk az egyéni szabadságjogok, jogok és felelősség fontosságát, miközben igazságszolgáltatási rendszerünk abból indul ki, hogy az egyén felelős a tetteiért. Azt is elismerjük, hogy nem szabad egy egész közösséget rossz hírbe hozni néhány hívőtársuk szélsőséges nézetei miatt. Ez különösen fontos akkor, amikor egy adott kisebbség és új hazája közötti történelmi kapcsolat a gyarmatosítás emlékeivel terhelt.
De bár az Amess gyilkosához hasonló egyének egyedül követik el támadásaikat, mégis hasonlóan gondolkodó egyénekből álló közösségekből vagy hálózatokból emelkednek ki, akár személyes kapcsolatok útján, akár online. Tanároktól, imámoktól vagy más hitoktatóktól tanulják az erőszakot propagáló radikális eszméiket. Ez nem jelenti azt, hogy az egész családjuk vagy közösségük szélsőséges lenne – csak azt, hogy ezek az egyének olyan embereket találnak, és olyanokkal kerülnek kapcsolatba, akik azok. Ali hátteréről keveset tudunk, de abban biztosak lehetünk, hogy nem teljesen önszántából döfött kést egy vadidegenbe, akit valószínűleg véletlenszerűen választott ki. Valaki vagy egy csoport inspirálta ezekre a tettekre.
Múlt péntek óta több olyan embertől is hallottunk, akik állítólag ismerték Alit, és mindannyian megdöbbenésüket fejezték ki miatta.
Mégis nagyon valószínűtlennek tűnik, hogy a közvetlen környezetében senki sem vette észre az új szélsőséges nézeteit. Elvégre a szomáliai közösségek nagyon szociálisak.
A hagyományos nyugati családokkal ellentétben, ahol az egyének atomizált életet élnek egy atomizált társadalomban, a szomáliai családok jellemzően egy háztartásban élnek együtt, ahol mindenki részt vesz mindenki más dolgaiban.
A pletyka életforma. A magány nem opció, még inkább a világjárvány idején, amikor a családok nemcsak együtt éltek, de gyakrabban is voltak otthon. Ezért valószínű, hogy a radikalizálódás legfontosabb jeleit – a szóhasználat megváltoztatása, a társadalomtól való visszavonulás, az imádkozás és a mecsetbe járás gyakoribbá válása – a különböző családtagok észreveszik.
Ha ez megtörténik, elvárható, hogy a családtagok jobban odafigyeljenek az illetőre, és visszahozzák a közösségükbe. De nem mindig ez a helyzet. Képzeljük el például, hogy Ön egy nagyon összetartó közösségből származó, potenciálisan radikalizálódó személy családtagja. Észrevesz valami aggasztó dolgot – de lehet, hogy az lenne a legjobb, ha hallgatna?
Bűnös vagy, ha jelented a testvéredet egy nem muszlimok által vezetett szervezetnek? Mit jelent ez az Istennel és a túlvilági élettel való kapcsolatra nézve? Miféle áruló jelentené a saját vérét a hatóságoknak?
Vagy talán csak az illető nem muszlim kollégája vagy barátja. Lehet, hogy észrevesz egy viselkedésbeli változást, tényleg feljelentést tesz, ha fennáll a lehetősége, hogy rasszistának vagy iszlámgyűlölőnek bélyegzik? Ki jelentene fel egy potenciálisan ártatlan személyt, csak azért, mert gyakorolja a vallását?
A magányos farkasok tehát nem a semmiből bukkannak elő. Más radikálisok inspirálják őket, és a közösségük is felfigyel erre. A probléma az, hogy a közösség ezután hallgat.
Bár sok mindent még nem tudunk meg Aliról, azt tudjuk, hogy az apja Harbi Ali Kullane volt, aki korábban kormánytisztviselő volt Szomáliában. A támadás óta a beszámolók Kullane Twitter-profilját az asszimiláció bizonyítékaként mutatták be. Arról is beszámoltak, hogy még a szomáliai munkája során az al-Shabaab részéről többször szembesült fenyegetésekkel.
Pedig gyanítom, hogy az új hazájához való hozzáállása sokkal árnyaltabb, mint ahogyan azt eddig bemutatták. Feltűnő például, hogy egyetlen hírportál sem jelezte Kullane 2017-es tweetjét, amelyben azt sugallja:
„az ötágú csillag [a szomáliai zászlón] egy nemzet törekvését és a brit gyarmatosítás által okozott nyomorúságot jelképezi. Ne szépítsük ezt #Somália”.
Tekintettel arra, hogy Kullane a kilencvenes években költözött az Egyesült Királyságba, megjegyzése olyan ellenszenvre utal Nagy-Britanniával szemben, amelyet eddig figyelmen kívül hagytak.
Az utolsó tévhit, amellyel szembe kell szállni, az a meggyőződés, hogy a szélsőségesség minden formája egyenlőnek tekinthető, és úgy is kell kezelni. A brit terrorizmusellenes megelőző program keretében az iszlamizmust egy kalap alá veszik a szélsőségesség más formáival, például a szélsőjobboldali szélsőségességgel, és hasonlóan is kezelik.
Bár a szélsőjobboldali szélsőségesség olyan fenyegetést jelent, amelyet nem szabad lekicsinyelni, annak okai és motivációi teljesen különböznek a radikális iszlamistáktól. Ezeket külön kell(ene) kezelni.
Az iszlamista terrortámadások megelőzésének egyetlen módja az, ha megismerjük az iszlamistákat motiváló dolgokat. Létfontosságú megérteni az őket inspiráló történelmi hősöket, a hozzájuk szóló hadíszokat, az őket motiváló mítoszokat és legendákat, valamint a kezükbe adott anyagokat. Fontos, hogy ne csak az iszlám történelmét ismerjük, hanem annak a nemzetnek a történelmét is, amely a radikalizálódott egyénhez kapcsolódik.
Ez nem lehetséges, amikor az Egyesült Királyságban oly sokan kiáltanak iszlamofóbiát minden egyes alkalommal.
Az egyetlen módja annak, hogy a családtagokat és a közösség tagjait arra kérjük, hogy jelentkezzenek és jelentsék a potenciálisan radikalizálódott személyeket, az, ha elnyerjük a bizalmukat. Az egyéneknek érezniük kell, hogy biztonságosan, következmények nélkül fordulhatnak a hatóságokhoz. Azt is megérdemlik, hogy tudják, hogy a helyzetet olyasvalaki fogja kezelni, aki mélyen érti a szóban forgó problémákat. Ahogy Nik Adams, a terrorizmusellenes rendőrség munkatársa ragyogóan elmagyarázta, olyan emberekre van szükségünk, akik képesek felismerni, „milyen jelentős lehet egy látszólag jelentéktelen dolog”.
Tekintettel a brit terrorizmusellenes stratégia eredménytelenségére és a Sir David meggyilkolásával kapcsolatos szemellenzős hozzáállásra, ez nem lesz könnyű feladat. De nem lehetetlen.
Az al-Kaida már csak árnyéka annak, ami két évtizeddel ezelőtt volt, míg az Iszlám Állam kísértete továbbra is elrettentő példaként szolgál arra, hogy milyen egy kalifátus alatt élni. Még a Muzulmán Testvériség narratívája is megkopott és kifulladt. Igen, a tálibok talán átvették az irányítást Afganisztánban, és az iszlamizmus fenyegetése Afrikában mélyen aggasztó, és gyakran hagyják figyelmen kívül. Egészében véve azonban a radikális iszlám már nem rendelkezik ugyanazzal a potenciállal, mint egykor.
Sir David tragikus halála ellenére is elérhető a radikális iszlám legyőzése Nagy-Britanniában. De ennek eléréséhez ki kell dobnunk a minden támadás után felhánytorgatott tévhiteket.
