Amikor az erről beszámoló újság a The New York Times, amely úgy tűnik, hogy tagadásban van, és igyekszik lehetséges alternatív magyarázatokat találni — véli a Ira Stoll a The Algemeiner honlapján megjelent véleménycikkében.
„A mentális betegség háttérbe szorítja az ideológiát, mint az íjjal és nyíllal elkövetett gyilkosságok indítéka”
— ez az alcím áll a New York Times egy norvégiai támadásról szóló nyomtatott cikke felett. A cikk a következőket írja:
„A rendőrség kezdetben azt mondta, hogy a 37 éves Brathent az iszlám szélsőségesség motiválhatta, és hogy terrorcselekményeket követett el. A hatóságok rámutattak a célpontok véletlenszerűségére és arra, hogy Brathen áttért az iszlámra. Az azóta feltárt bizonyítékok azonban aláásni látszanak ezt a következtetést. Tlili azt mondja, hogy az első benyomása Brathenről, aki akkoriban nemrég tért át az iszlámra, kevésbé vallási buzgalom által motivált emberre utalt, mint inkább mély, személyes problémákkal küzdő emberre.”
Ez a New York Times szokása. Az év elején, amikor a Nation of Islam egyik híve támadást intézett a rendőrök ellen az amerikai Capitoliumnál, a Times így számolt be:
„A rendőrség nem minősítette az incidenst belföldi terrorcselekménynek. Egy magas rangú rendvédelmi tisztviselő, aki névtelenül beszélt, hogy leírja az aktív nyomozást, azt mondta, hogy az első bizonyítékok alapján a nyomozók úgy vélik, hogy Greenre a háttérben meghúzódó mentális egészségügyi problémák kombinációja hatott…”.
Egy másik Times-cikk ezen a héten, amely egy parlamenti képviselő meggyilkolásáról szólt, hasonlóan struccszerű szemléletű. A Times a „Letartóztatott férfi kapcsán a rendőrség motívumot keres a brit törvényhozó meggyilkolásában” nyomtatott főcím alatt azt írta: „A 69 éves Amess úr célba vételének indítéka nem volt egyértelmű”.
A Times cikke szerint:
„A támadás hirtelen és nagyon nyilvános jellege felidézte a korábbi magányos farkasok támadásainak emlékét, amelyek megrázta Nagy-Britanniát. Tavaly egy szélsőséges késelt meg gyalogosokat egy forgalmas londoni utcán; 2019-ben pedig egy férfi késeléses támadásba kezdett a London Bridge-en, mielőtt a rendőrség lelőtte”.
A Times magányos farkasoknak írja le ezeket, de ez nem igazán pontos. A „szélsőséges” Sudesh Mamoor Faraz Amman volt, aki – a Times korábbi cikke elismerte – „egy olyan fotót tett közzé az interneten, amelyen két pisztoly és egy kés látható egy iszlám zászló tetején, arab felirattal: ‘Fegyverben és készenlétben április 3.'”. A 2019-es London Bridge-i támadást pedig Usman Khan követte el, akit a Times korábban úgy jellemzett, mint „egy 28 éves muszlim férfit, aki nyolc évet ült börtönben, mert részt vett a londoni tőzsde felrobbantására irányuló merényletben”. Az Iszlám Állam vállalta magára a 2017-es halálos London Bridge-támadást.
Az Amess-ügyben a Times szerint
„a 69 éves Amess úr célba vételének indítéka nem volt egyértelmű. A halk szavú, közkedvelt alsóházi képviselő munkahelyén arról volt ismert, hogy határozottan támogatta a Brexitet és kiállt az állatok jogaiért. A katolikus és szociálisan konzervatív Amess úr emellett határozottan támogatta Izraelt és az iráni ellenzéki csoportot, a Mujahedeen Khalqot, azaz az iráni kormány megdöntéséért kampányoló M.E.K.-t.”
A támadót „Ali Harbi Ali”-ként azonosították, és a Times megjegyzi, hogy
„a BBC beszámolója szerint Alit néhány évvel ezelőtt a Prevent nevű kormányzati programba utalták, amelynek célja, hogy az emberek ne vonzódjanak szélsőséges eszmékhez a közösségi médiában”.
A Telegraph arról számolt be, hogy a rendőrség és a biztonsági szolgálatok szerint
a támadás motivációja az lehetett, hogy „az olyan csoportok által képviselt iszlamista ügyet támogassák, mint az al-Kaida, az Iszlám Állam és a Szomáliában aktív al-Shabab”.
A Wall Street Journal szerkesztőségi cikke úgy jellemezte a merényletet, mint
„az első olyan merénylet, amelyet egy brit politikai személyiség ellen követett el egy nyilvánvalóan iszlamista, amire emlékszünk”.
(Az 1872-es gyilkosság Lord Mayo, India alkirálya és főkormányzója ellen; az 1937-es merénylet Lewis Andrews, a galileai brit körzeti megbízott ellen; az 1984-es merénylet Kenneth Whitty, egy görögországi brit diplomata ellen; és az 1984-es merénylet Percy Norris, a mumbai főbiztos helyettese ellen – attól függően, hogy ki hogyan határozza meg a fogalmakat – előzménynek minősülhet.)
Az óvatosság mindenképpen indokolt, és jó újságírói gyakorlat, amikor egy hírben indítékot kell keresni. Néha nehéz megítélni, hogy a New York Times vagy a helyi jogi hatóságok hibája-e a vonakodás az egyértelmű nyelvhasználattól az üggyel kapcsolatban, vagy egy adott eset leírása.
Ezekben az esetekben azonban más hírügynökségek nem osztják a Times visszafogottságát. Hadd mondjam el azt is, hogy ha ennek a bűncselekménynek az áldozata, ne adj’ isten, egy erősen palesztin szimpátiával rendelkező demokrata párti amerikai törvényhozó lett volna, a támadó pedig, ne adj’ isten, egy kipát viselő Likud párti, a lubavicsi haszidizmusra nemrég áttért, vagy akár egy konzervatív keresztény fehér Trump-szurkoló, a Times nem beszélne „mögöttes mentális egészségügyi problémákról”, „magányos farkasról” és tisztázatlan indítékról.
