Elferdített valóság — Hogyan temette el az amerikai média a Biden család kínos ügyeit?

A 2020-as választás előtt az amerikai média és a Big Tech eltemette a Biden család ügyleteiről szóló híreket, arra hivatkozva, hogy azok egy „orosz dezinformációs kampány részei”. Csakhogy kiderült: a hírek igazak voltak. 

Ha sokszor ismételnek egy hazugságot, az ember előbb-utóbb elkezdi elhinni azt. Ezt a jelenséget a pszichológusok az „igazság illúziójának” nevezik. Valószínűleg ennek a fordítottja is igaz: ha elégszer mondják egy igaz dologról, hogy hazugság, az emberben kételyek támadnak. Ennek a jelenségnek a vizsgálatára kiváló terepet kínál a média, ahol mindkét változat előfordul. Ha például valaki felmérést végezne Hunter Biden laptop sztorijáról, valószínűleg a megkérdezett amerikaiak jelentős része úgy emlékezne rá, mint konspirációra, vagy egyenesen „dezinformációra”, amellyel a republikánusok megpróbálták rontani Joe Biden megválasztási esélyeit. Néhány napja azonban a történetnek újabb megerősítése érkezett.

A Politico újságírója, — amely lap korábban maga is „dezinformációnak” bélyegezte a cikkeket –, kiadott egy könyvet a Biden családról, amelyben megerősítette, hogy autentikusak voltak azok az emailek, amiket 2020 őszén nyilvánosságra hozott a New York Post.

Mint emlékezetes, ezeket a Hunter Biden ukrán és kínai üzleteiről szóló cikkeket a Twitter és a Facebook korlátozta, sőt a Postot két hétre le is tiltotta a Twitter. A történetet elsüllyesztette a Big Tech, amit „információs puccsnak” minősített Dominic Green, a Spectator World szerkesztője.

Joe Biden és fia Hunter 2016-ban:

Popular Mechanics on Twitter: „Things My Father Taught Me: Joe Biden And His Son https://t.co/8FWKWulpTI pic.twitter.com/KsxrQPGcCB / Twitter”

Things My Father Taught Me: Joe Biden And His Son https://t.co/8FWKWulpTI pic.twitter.com/KsxrQPGcCB

Mi is volt az eltemetett ügy?

2019-ben igen népes volt a demokrata mezőny, mindenki indulni akart Donald Trump ellen. Azonban a sok hasonló jelölt kiütötte egymást. Amikor még volt rá esély, hogy nem Biden lesz a jelölt, számtalan cikk jelent meg a főáramú amerikai sajtóban Hunter Biden ügyeiről, különösen arról, hogy tagja lett egy ukrán gázcég (Burisma) igazgatótanácsának. Bár az ilyesmihez nem volt semmi tapasztalata, viszont az apja éppen az Egyesült Államok alelnöke volt, és ekkoriban kezdett Amerika aktívan az ukrán ügyekkel foglalkozni. Miután Joe Biden lett a elnökjelölt, a média ejtette a Hunter sztorit. Amikor a republikánusok mégis megpróbáltak előhozakodni az ügyeivel, ezeket mind „lejárató kampánynak” bélyegezték.

2020 októberében a New York Post cikkében egy emailt hoztak nyilvánosságra, amelyből kiderült, hogy Hunter bemutatta apját a Burisma ukrán gázmonopólium egyik vezetőjének. Ez pont az a cég, amelyben kinevezték Bident az igazgatótanács tagjának. Az emailt Hunter laptopjáról szedték le, amelyet a férfi állítólag egy laptop szervizben hagyott. Glenn Greenwald — szinte az egyetlen progresszív-baloldali újságíró, aki komolyan foglalkozik az üggyel –, műsorában részletesen levezette, hogy mi történt a cikk megjelenése után. A Facebook szóvivője, Andy Stone — aki korábban a demokrata pártnak dolgozott –, még aznap bejelentette, hogy belenyúlnak a közösségi oldal algoritmusába, hogy korlátozzák a cikk terjedését, egészen addig, amíg nem „ellenőrzik” a cikkben található információkat. A New York Post másnap egy újabb emailt hozott nyilvánosságra, melyben ezúttal egy kínai céggel való üzletelésről volt szó. Joe Biden öccse, Jim és Hunter Biden volt ebban az üzletben, és az email utalást tesz egy bizonyos „Big Guy-ra” is, aki 10% jutalékot kap. A cikk után a nyilvánosság elé állt Tony Bobolunski — Hunter üzlettársa –, aki megerősítette az emailek valódiságát, és azt is, hogy Hunter az apját hívta „Big Guy-nak”, akinek az üzletekben való részvételéről csak szóban lehetett beszélni. A második cikk megjelenését követően az ügy elszabadult: a Twitter letiltotta a New York Post-ot, a cikkeket pedig megoszthatatlanná tette, arra hivatkozva, hogy „potenciálisan veszélyesek”.

Az ügyeket a főáramú média az első napokban nagyrészt figyelmen kívül hagyta, majd jött egy csavar: korábbi CIA alkalmazottak, és biztonsági tisztviselők közzétettek egy levelet, amelyben azt állították, hogy az emailek az „orosz dezinformációs stratégia jeleit” hordozzák magukon. A levélről először a Politico írt, majd átvette minden jelentős lap, híroldal és tévécsatorna. Megvolt a megoldás: nem kell foglalkozni az emailek tartalmával, hiszen az csak „orosz dezinformáció”.

Erre azonban nem volt semmi bizonyíték, és még a levél is csak feltételes módot használt. Greenwald műsorában bemutatta, hogy ezután a média neves újságírói egész egyszerűen nem voltak hajlandóak az ügyről beszélni. Felhozta példának a széles körben elismert Christiane Amanpourt, aki csak a szemét forgatta, amikor egyik vendége számonkérte a Hunter-üggyel kapcsolatban. A vezető lapok újságírói a mai napig gyakran egyszerűen „meg nem erősítettnek” cimkézik az egész ügyet.

Bár a republikánusok néha megpróbálták feléleszteni, az ügy egészen addig el lett temetve, amíg Ben Scheckinger ki nem adta új könyvét, amelyben konkrét forrásokon keresztül erősíti meg a New York Post által közzétett emailek hitelességét. A republikánusok nagy része már csak legyintett az ügyre, hiszen ők egy éve hajtogatják, hogy hitelesek azok az emailek. Mindeközben a művészeti előélettel nem rendelkező Hunter épp festészeti kiállítására készül, ahol képei a hírek szerint várhatóan akár félmillió dollárért is elkelhetnek. A vásárlók nevét viszont nem fogják nyilvánosságra hozni.

Az amerikai média hallgat Biden fiának botrányairól

Előkerültek olyan üzenetek, amelyekben Hunter Biden a hírhedt n betűs szót használta. Ha bárki másról lenne szó országos botrány lenne.

Az amerikai média hanyatlása

A Hunter-sztori kezelése csak egyik mintapéldája a folyamatnak, melynek során az amerikai média elkezdte leépíteni korábban jól bevált sajtóetikai gyakorlatát. Sokan Trumpot tartják vízválasztónak, azonban Sharly Attkisson többszörös Emmy-díjas oknyomozó riporter, — aki korábban a CNN és a CBS csatornáknak dolgozott –, azzal érvel, hogy a változás jóval hamarabb kezdődött. Az újságíró szerint a különböző érdekcsoportok — legyen szó üzleti vagy politikai társaságról –, egyszerűen a média részesévé váltak. A médiumokba bevették magukat politikai célokkal is rendelkező cégek. Arra hivatkozva, hogy sok a „fake news”, ún. tényellenőrző cégeket állítottak rá a hírekre. Azonban ha valaki „követi a pénzt”, láthatja, hogy a — magukat függetlennek beállító — „média ellenőrző” vagy „tényellenőrző” társulatokat (Media Matters, PolitFact) olyan cégek és emberek pénzelik, akik egyértelműen ideológiailag elfogultak, többnyire baloldali irányba. Attkisson már 2013-ban távozott a televíziótól, mivel egyre többször történt, hogy nem engedték lehozni a riportjait, mert befolyásos cégek, és emberek leszóltak főnökeinek a CBS-nél.

Attkisson a Hillsdale College-ban tartott előadásában elmondta, hogy 2016 azért volt jelentős esztendő, mert Trump annak ellenére nyerni tudott, hogy a Fox News-Breitbart kettősön kívül mindenki ellene volt. Szerinte a média jelentős része úgy döntött, hogy Trump „annyira különlegesen veszélyes”, hogy fel lehet függeszteni az eddig megszokott és bevált, korrektségre törekvő újságírói gyakorlatot. Erre az újságírónő konkrét példákat is felhoz.

Ma már például természetesnek tűnik, ha valaki „Trump hazugságairól” beszél, azonban, — mint Attkison elmondja –, ez korábban egyáltalán nem volt bevett újságírói szokás. A New York Times történetében először 2016-ban használta a „hazudni” szót szalagcímben. Ezt a több, mint 100 éves gyakorlatot Trump miatt törték meg. Ugyanis korábban nem volt elfogadott a „hazudik” igét használni, mivel az szándékosságra utal, amit a riporter nem tud kétséget kizáróan megállapítani.

CNN hírműsor szalagcíme: Trump Fehér Háza hazudik, majd hazudik arról, hogy hazudott

Attkinson a témáról írt Slanted (Elferdített) című könyvében több, mint 100 esetet sorol fel, mikor a sajtó „hibázott” Trumppal kapcsolatban, vagy meg nem erősített történeteket hozott le. Ennek talán legnyilvánvalóbb példája volt az ún. „orosz összeesküvés”, amit tényként kezelt a média, majd amikor kiderült, hogy nincs rá bizonyíték, egyszerűen továbbléptek, mintha mi sem történt volna. Attkinsson szerint az is rendkívüli, hogy a hibákért senkit nem büntetnek, pedig ha valaki akár még a 2000-es években is akkorát tévedett volna, mint az orosz ügy, azt azonnal kirúgták volna.

Az újságírónő szerint a média felfüggesztette a saját etikai kódexét, a híradók szándékosan összemosták a véleményt és a hírt. Egy 2017-es Harvard felmérés szerint például a CNN Trumppal kapcsolatos hírei 93%-ban negatívak voltak. Az újságírónő előadásában elmondta, hogy a hagyományos sajtóorgánumok „ellenállóknak” titulálták magukat, és igyekeztek mindent elkövetni, hogy 2016 ne ismétlődhessen meg.

A Hunter-ügy is része volt ennek, pedig egyáltalán nem biztos, hogy ha foglalkoztak volna vele, akkor Biden veszített volna. Greenwald szerint a médiaszereplők hozzáállásában nagy szerepet játszott, hogy 2016-ban túlságosan sokat foglalkoztak Clinton emailjeivel, amely utólag döntőnek bizonyult Trump győzelmében.

Victor Davis Hanson történész 2020-ban — még a választás előtt — a következőképpen fogalmazta meg ugyanezt a jelenséget: „A hírek, ahogy régen ismertük őket, ma már halottak. Nem-hírekkel lettek lecserélve: egy olyan politikai narratívát hoztak létre partizán módjára viselkedő emberek, akik úgy gondolják, hogy Trump tönkretétele olyan nemes célkitűzés, amely bármilyen elfogult eszköz alkalmazását igazolja, még akkor is ha ez a saját hírnevük és mesterségük elpusztításával jár.

S vajon Trump bukása után visszatért a média abba az állapotba, ahonnan eredetileg elindult? A jelek nem erre utalnak. A Biden adminisztráció „harcot hirdetett” az állítólagos dezinformáció ellen, a Big Tech aktívan cenzúrázza a felhasználóit, ellenőrizhetetlen „tényellenőrző” bizottságokat állított fel, a média pedig gyakran egymással összedolgozva temet el történeteket. Kiváló példa a „laborból szabadult ki a vírus” teória, amelyet másfél éven át tilos volt kimondani az amerikai médiában. A New York magazin liberális újságírója májusban egy cikkben tárgyalta, hogy milyen értelmetlenül nyomta el a sajtó és a Big Tech a teóriát. De jó például szolgál a „narratíva újságírásra” az a hír is, mely szerint az amerikai határőrök „ostorral verték” a haiti-i menekülteket. A képeket készítő fotós előállt, hogy ő bizony nem látta, hogy a határőrök bárkit ostorral ütöttek volna, ráadásul a határőrök nem is hordanak ostort, de ez nem akadályozta meg a médiát, hogy átvegye a hírt, és még a cáfolat után is folyamatosan ismételje azt. A folyamat tehát megállíthatatlanul halad tovább, az amerikai média pedig addig sulykolja az olvasóba, hogy amit olvasnak, azok nem vélemények, hanem hírek, amíg a vélemény valóban hírnek kezd látszani.

Borítókép: Unsplash/Jon Tyson

Hogyan lett egy észak-koreai menekült a woke kultúra ellenharcosa?

Pak Yanmi kislányként menekült el Észak-Koreából, majd embercsempészek fogságába került Kínában, Amerikában pedig azzal szembesült, hogy azok az eszmék, amik tönkretették a hazáját a Nyugatot is fenyegetik.