Borzalmas belegondolni egy Kína és az Egyesült Államok közötti háborúba, azonban minden bizonnyal egy ilyen háború lezárná az amerikai-kínai versengést, és békét hozna a térségbe. „A háború célja egy jobb békeállapot elérése” – legalábbis ezt mondta B. H. Liddell Hart brit hadtörténész. De mi van akkor, ha nem jön létre jobb béke? – teszi fel a kérdést Robert Farley az 1945-ön megjelent cikkében.
Az Egyesült Államok és Kína közötti versengés kevésbé látszik eldőlni egyetlen éles, döntő konfliktus alkalmával Washington és Peking között, és sokkal inkább a kereskedelem és együttműködés tágabb kontextusában zajló, katonai konfliktusok sorozatára számíthatunk.
Ez 18. századi nemzetközi konfliktusokra emlékeztetne, amikor a háborúkat önmagukban nem tekintették döntőnek, hanem inkább egy-egy lépést láttak bennük az állam helyzetének javítására a soron következő konfliktushoz. Ahogy Paul von Hindenburg mondta a balti államok Német Birodalomhoz való csatolásáról az első világháborúban:
„Szükségem van rájuk a balszárny manőverezéséhez a következő háborúban”.
Az az elképzelés, hogy a nagyhatalmi versengésnek egyetlen döntő konfliktusban kell végződnie, új keletű és téves felfogás. Az I. világháború látszólag döntően ért véget, mivel két központi hatalmat felszámolt, egy másikban rendszerváltáshoz vezetett, és új nemzetközi rendezést hozott, de természetesen Németország ambícióit nem oltotta ki. A II. világháború határozottan véget vetett Németország, Japán és Olaszország expanziós törekvéseinek, a fennálló autoriter kormányokat demokratikus rendszerekkel váltotta fel (legalábbis Japánban, Olaszországban és Németország ¾-ében), és rendkívül megnehezítette a háború újabb megismétlődését.
Mind az I., mind a II. világháborút azonban a rendezetlenség, a polgárháború és a közvetett konfliktusok hosszú időszaka követte, még azután is, hogy az elsődleges harcoló felek fegyverei már elhallgattak.
A hidegháború idején nem sokat gondolkodtak az Egyesült Államok és a Szovjetunió közötti többszöri, ismétlődő háborúk lehetőségén, főként azért, mert úgy vélték, hogy a nukleáris fegyverek bevetésre kerülnek, amelyek esetleg mindkét harcoló felet, ha nem az egész világot elpusztítják. Ugyanakkor a harcoló felek élesen ütköző ideológiai jellege sokakkal elhitette, hogy azt képzeljék, egy amerikai-szovjet harc gyorsan és határozottan véget ér, és a győztes ideológia uralkodik majd.
Kína és az Egyesült Államok helyzete azonban más. Bár Washington és Peking között éles ideológiai különbségek vannak, egyikük sem tulajdonít nagy jelentőséget annak a lehetőségnek, hogy megdöntheti a másik hatalmát.
Mindkét fél súlyos károkat okozhat az ellenség katonai erőiben, de nem valószínű, hogy nagy pusztítást tudna végezni a másik katonai hatalmának alapját jelentő ipari és gazdasági szektorban. A megsemmisült vagy elhasznált fegyvereket újra lehet építeni, a cirkálórakéták esetében gyorsan, a repülőgép-hordozók esetében kevésbé gyorsan.
Teljesen elképzelhető, hogy az Egyesült Államok és Kína megvív egy rövid, intenzív háborút Tajvanért, majd viszonylag normális politikai és kereskedelmi kapcsolatokat folytat, majd egy újabb rövid, éles második háborút vív Tajvanért.
Még ha Kína meg is nyerne egy ilyen konfliktust, a Washingtont és Pekinget megosztó alapvető kérdések nem tűnnének el. Míg a Tajvan sikeres kínai meghódítására adott regionális reakció több mindentől függ és nehezen megjósolható, az olyan országok, mint Vietnam, Japán és Dél-Korea talán megpróbálnának szorosabban támaszkodni az amerikaiak nyújtotta védelemhez, azonnal megteremtve egy jövőbeli konfliktus feltételeit.
Bármilyen elképzelhető katonai konfliktus a Csendes-óceán nyugati részén katasztrofális pusztítást okozna, nemcsak a régióban, hanem az Ázsia és Észak-Amerika között kialakult pénzügyi és kereskedelmi kapcsolatok számára is. Remélhetőleg egy az USA és Kína egy háborút sem fognak vívni. Azonban abban az esetben ha egyet vívnak, akkor valószínűleg többet is fognak.
