Az elmúlt heti szövetségi választás tükrében esetleg úgy tűnhetne, mintha a németek nagyon is elégedettek lennének Merkel kormányzásának 16 évével. Összesítve mintegy 50 százalék szavazott a kereszténydemokrata, keresztényszocialista CDU/CSU-ra és annak eddigi koalíciós partnerére, a szociáldemokrata SPD-re. De még a Zöldek által elért majdnem 15 százalékot is hozzáadhatnánk az elégedettek számához, hiszen Merkel lényegében a Zöldek politikai programját valósította meg. Az elégedetlenek főleg a keletnémet tartományokban élnek: két szövetségi államban a konzervatív AfD lett a legerősebb párt, Kelet-Németországban a szavazatok majdnem 20 százalékát kapta meg.
Miközben a választópolgárok a politika általános irányvonalával úgy látszik nagyjából egyetértenek, a pártpreferenciák mégis eltolódtak. A CDU/CSU történetének leggyengébb eredményét érte el, 24 százalékkal szinte már nem is nevezhető néppártnak. Eddigi választói közül azok, akik a konzervatív értékek hívei és nagyon bátrak, átpártoltak az AfD-hez, akik pedig Merkel zöld-bal politikája miatt szavaztak eddig a CDU-ra, azok visszaáramlottak a szociáldemokratákhoz és a Zöldekhez – nem utolsósorban a zöld-bal média CDU ellenes hadjáratának köszönhetően.
Vagyis amit kezdetben állítottunk, hogy a németek az eddigi politikával összességében elégedettek lennének, mégsem egészen igaz. A szavazó problémája az volt, hogy nem létezett olyan párt az AfD-n kívül, amely valóban új politikát ajánlott volna, a választónak ezért csak az eddigi paramétereken belül volt mozgástere. Így aztán elhagyták ugyan azt a pártot, amelyet a legnagyobb felelősség terheli Németország lecsúszásáért, anélkül, hogy bármilyen új perspektívát találhattak volna.
Az AfD-t a CDU vezetésével és az állami média hathatós támogatásával kizárták a tisztességes pártok köréből, mondván, hogy itt egy szélsőjobboldali, náci pártról lenne szó. Ezek a vádak mély gyökereket vertek a köztudatban, ezért az AfD sokak számára – főleg nyugaton – választhatatlan, még akkor is, ha a párt programjában sok mindennel egyetértenek. A CDU csillapíthatatlan AfD ellenes dühe annak is köszönhető, hogy a párt elég pontosan azt képviseli, ami Merkel kancellársága előtt a CDU programja volt.
Az FDP nem a szabadság híve
A CDU volt hívei közül úgy látszik sokan a Szabad Demokratákhoz, az FDP-hez menekültek. Mivel ez a párt nem volt az eddigi nagy koalíció része, tiszta lappal indulhatott, valószínűleg ennek köszönhető, hogy sikerült 11,5 százalékot elérnie. Az FDP neve ellenére sohasem volt igazán szabadságpárti, bár többször is voltak a pártban olyan, a klasszikus liberalizmussal szimpatizáló politikusok, akik igyekeztek mind a CDU, mind az SPD állampárti hajlamait valamelyest kordában tartani. Az FDP 1948-as megalakulásától kezdve egy nemzeti-liberális és egy szociálliberális szárnyból ált, és ennek köszönhetően rendkívüli simulékonyságra tett szert: Hol az akkor még konzervatív CDU-nak, hol az akkor még munkáspárti szociális SPD-nek segített koalíciós partnerként többségre szert tenni.
Az idők folyamán szinte minden tartalom kiveszett az FDP programjából, maradt egy kaméleon, amely – ha kellett – minden más párt színeit képes lett magára ölteni. Célkitűzéseiben mára a klasszikus liberalizmusnak legfeljebb nyomelemei találhatók meg. Így aztán senkit sem lepett meg különösebben, amikor még a választás estéjén kiderült, hogy a zöldek igazi vezérét, Robert Habecket már jó ideje mély férfibarátság fűzi Christian Lindnerhez, az FDP elnökéhez. Mindkét hatalomra kiéhezett, egyformán stílusosan borostás pártvezér azonnal megragadta a választási eredmény alapján kínálkozó lehetőséget és meghirdette a sárga-zöld citrus-szövetséget (sárga az FDP színe), amelynek együttes súlya alapján hatalmában lesz eldönteni, hogy alattuk ki legyen kancellár: a szociáldemokraták, vagy esetleg mégis a CDU jelöltje.
A két pártvezér állítólag már meg is egyezett a számukra legfontosabb kérdésről, a zsákmány, akarom mondani, a minisztériumok felosztásáról.
Az FDP választási programja eleve úgy lett megszerkesztve, hogy maximálisan összeegyeztethető legyen a Zöldek programjával, ami nem volt különösebben nehéz, mivel mindkét párt a hedonista városi elit képviselője. Bár szép mondatok találhatók a programban az adók csökkentésének szükségességéről (a német polgárok fizetik Európában a legmagasabb adókat) és az állam szerepének visszaszorításáról, a frissen kivetett és évről évre növekedő széndioxidadóról (a Zöldek egyik kedvenc irányító eszköze a „dekarbonizáció” elérésére) szó sem esik, hiszen ez veszélyeztetné a „klímakoalíció” létrejöttét. Ugyanígy hallgatnak az állami eladósodásról és az EU-n belüli újraelosztás következményeiről.
LGBT és határtalan migráció
Az FDP nem a szabadság, hanem a szabadosság híve, ezért annál több szó esik az LGBT ideológia megvalósításáról. Külön büntetőtörvényt terveznek az LGBT ellenes cselekmények üldözésére, egy jogi védelmet, amely a tradicionális szexualitásúaknak nem jár. A tradicionális család fogalmát teljesen elvetik, család számukra ott van, ahol „emberek tartósan és elkötelezve felelősséget vállalnak egymásért”. Ezért egy gyermeknek bármilyen nemű négy szülője lehetne, a mesterséges megtermékenyítés költségeit a kötelező betegbiztosítás állná. Az LGBT és az antirasszizmus ideológiáját a gazdaságban is érvényesíteni akarják: „Mi szabad demokraták a munka világában is egy átfogó Diversity Management hívei vagyunk”, áll szó szerint a programban.
Az FDP „liberalizmusába” a határtalan migráció is belefér, sőt, e tekintetben még a Zöldeket is sikerült felülmúlni. Az FDP a német állampolgárság feltétel nélküli osztogatását tervezi, még azok számára is, akik illegálisan tartózkodnak Németországban, amivel persze – amerikai mintára – hosszú távra saját hatalmát akarja biztosítani. És természetesen híve a migránsok kötelező elosztásának az EU-ban, akik ellenszegülnek, azoknak meg kell vonni a pénzügyi támogatásokat, követeli.
Az EU impériummá való kiépítésében szintén megelőzi a Zöldeket. Amíg azok „csak” egy európai föderációt terveznek, addig az FDP egy „európai szövetségi államot” akar alapítani. Természetesen szerepel a programban a „rasszizmus és a szélsőjobb elleni harc”, miközben a jóval veszélyesebb baloldali radikalizmusról szó sem esik.
Amint ez ebből a pár idézetből is kiderül, ezt a két pártot szinte egymásnak teremtették. Egy gyenge CDU kancellárt kedvük szerint irányíthatnának, míg Olaf Scholzzal, az SPD kancellárjelöltjével nehezebb dolguk lenne. Az FDP inkább a CDU-val alkotna koalíciót, hogy a Zöldek klímanyomulását valamelyest kordában tudja tartani, a Zöldek szívesebben szövetkeznének a szocdemekkel. De ez nem lesz egyszerű, nemcsak azért, mert a szociáldemokraták új önbizalomra tettek szert, hanem azért is, mert Scholz mögött ott álnak saját követeléseikkel a párt radikálisai, Kühnert, Esken és Borjans. A „citrus-koalíciónak” minden esetre komoly zsarolási potenciálja van mind a CDU-val, mind az SPD-vel szemben.
Radikalizálódó külpolitika – Izrael és Visegrád ellen
Függetlenül attól, hogy a citrusok egy gyenge és bizonytalan CDU-kancellárt vagy egy csökönyösebb szociáldemokratát választanak kancellárjuknak, a német külpolitika terén sajnos nehéz időknek nézünk elébe. Merkel e tekintetben bizonyos fokig mérséklően hatott a német pártok és az EU talibánjaira. Igyekezett nagy nemzetközi konfliktusok előidézését elkerülni és időben megpróbált kompromisszumokat kötni. Most, hogy ez a mérséklő erő eltűnt, szabad az út a külpolitikai radikálisok előtt. Az emberi jogok nevében tovább fogják destabilizálni Ukrajnát, Fehéroroszországot, a Balkán-térséget és az iszlám világot.
Az FDP tradicionálisan arabbarát, a Zöldek és a szociáldemokraták holdudvarában arab és iráni terrorszervezetek szimpatizánsai mozognak. Izraelt egységesen gyarmatosító hatalomként kezelik és a „kétállami megoldás” lelkes hívei.
A Zöldek, az SPD és több szabaddemokrata politikus gyűlölete Magyarország és a többi Visegrád ország ellen legendás. Ott vannak a különböző NGO pénzelői között, több szervezet szerves része a Zöld pártnak. Biztosak lehetünk abban, hogy az új német kormány, bármilyen összetételű is legyen, radikalizálni fogja mind az Európai Uniót, mind a német és nemzetközi Izrael ellenes erőket.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.