A Biden-kormányzat Jeruzsálemmel és a Hamásszal kapcsolatos, nem hivatalos álláspontja Iránnak a palesztin társadalomban elfoglalt pozícióját erősíti.
Alig egy nappal azután, hogy Jair Lapid és Naftali Bennett megalakította kormányát, a Biden-adminisztráció tisztviselői diplomáciai bombát dobtak rájuk – írja az Israel Hayom vezető publicistája, Caroline Glick. Múlt hétfőn közigazgatási tisztviselők „nem hivatalosan” azt mondták az újságíróknak, hogy Joe Biden amerikai elnök Hady Amrt, Izraelért és a palesztinokért felelős helyettes államtitkárt szándékozik kinevezni a palesztinok ügyeivel foglalkozó amerikai főkonzulként – Jeruzsálemben.
Ahhoz, hogy Amr megkezdhesse munkáját Izrael fővárosában konzulként, az adminisztrációnak először konzulátust kellene nyitnia Jeruzsálemben. Az 1996-os jeruzsálemi nagykövetségről szóló törvénynek megfelelően a Trump-adminisztráció bezárta a konzulátust, és az épületet a nagykövet rezidenciájává változtatta az Egyesült Államok nagykövetségének 2019-es Jeruzsálembe történő áthelyezését követően. A Bécsi Egyezmény értelmében az Egyesült Államoknak kérelmeznie szükséges Izraeltől, hogy engedélyezze a konzulátus megnyitását és akkreditálja a misszió vezetőjét.
Az adminisztráció arra vonatkozó döntése, hogy Amrt egy ellenséges, nem-izraeli entitás nem hivatalos, de minden tekintetben a beosztásának megfelelően működő nagyköveteként Jeruzsálembe költöztetik, kettős támadást jelent Izrael ellen. Először is egyértelmű üzenetet küld arra vonatkozóan, hogy a Biden-kormányzat támogatja Izrael fővárosának megosztását. Másodszor, azzal, hogy Amrt nem máshova, hanem kifejezetten Jeruzsálembe küldi, az adminisztráció egyértelművé teszi, hogy legitimálni igyekszik a Hamászt, és együtt kíván működni vele.
Mielőtt a kormány tagjává vált volna, Amr a Katar által finanszírozott Brookings Intézet munkatársa, egyúttal az intézet dohai kirendeltségének az alapító igazgatója volt. Mint a Brookings munkatársa, Amr az Irán által pénzelt terrorcsoport, a Muszlim Testvériség legitimálása mellett kardoskodott. Amr azt javasolta továbbá, hogy az Egyesült Államok törekedjen a Hamászt a Palesztinai Felszabadítási Szervezetbe integrálni.
A kormányzat Jeruzsálemmel és a Hamásszal kapcsolatos, nem hivatalos álláspontja Iránnak a palesztin társadalomban elfoglalt pozícióját erősíti.
Ezenkívül legitimálják azt az eddig elképzelhetetlen forgatókönyvet, amelyben az Egyesült Államok támogatja a Hamász hatalomátvételét Júdea és Szamária területén.
Az amerikai adminisztráció mélyen gyökerező ellenérzése az egységes Jeruzsálem feletti izraeli szuverenitással szemben egyértelművé teszi azt is, hogy milyen ellenséges álláspontot foglal el Izrael alapvető stratégiai érdekeivel, valamint a zsidó állam Júdeával és Szamáriával kapcsolatos nemzeti jogaival összefüggésben.
Noha a Palesztin Hatóság elnöke, Mahmúd Abbász, aki egyben a Fatah és a PFSZ vezetője is, éppen a múlt hónapban robbantotta ki az Izrael elleni ellenségeskedés legutóbbi felvonását, politikailag vagy katonailag semmit sem profitált az Izrael elleni támadásból.
Nem így a Hamász.
A ramallahi székhelyű Palesztin Politikai és Közvélemény-kutatási Központ múlt kedden közzétett felméréséből kiderült, hogy a palesztinok 77 százaléka úgy gondolja, hogy a háború legutolsó fordulóját a Hamász megnyerte. Ha ma tartanának választásokat, Abbászt elsöpörnék. A szavazatok mindössze 27 százalékát kapná meg, míg a Hamász terrorfőnöke, Iszmáíl Hanije a szavazatok 59 százalékával megnyerné a megmérettetést. Az egyetlen Hanijénél népszerűbb Fatah-vezető a tömeggyilkosságért elítélt Marván Bargúti, a 2000-2004-es palesztin terrorháború „vezénylő tábornoka”. Bargúti börtönben van, többszörös életfogytiglani börtönbüntetését tölti, a Fatah gyilkos terrorsejtjeinek közvetlen irányítása miatt – emlékeztet Glick.
Igaz, az izraeli védelmi erők a múlt havi miniháborúban felszámolták a Hamász katonai gépezetének jelentős részét. De a Hamász még Izraelhez viszonyítva is erősebben került ki a harcok utolsó fordulójából, mint amilyen a helyzete azelőtt volt, hogy megkezdte volna a támadásait.
Az izraeli iszlám mozgalom révén a Hamászhoz igazodó izraeli arab imámok országszerte pogromokat robbantottak ki a zsidók ellen. Fellépésük megmutatta, milyen befolyással bír a Hamász az izraeli arab közösségekre.
A múlt heti jeruzsálemi zászlós felvonulás körüli események egyértelművé tették, hogy a Hamász pozíciója jelentősen megerősödött. A Hamász azzal fenyegetőzött, hogy újrakezdi az Izrael elleni támadásokat, ha a kormány megengedi az izraeli állampolgároknak, hogy keresztülvonuljanak a fővároson, izraeli zászlókat lobogtatva. Ahelyett, hogy figyelmen kívül hagyták volna a fenyegetéseket, a biztonsági erők, a média és a politikai vezetők stratégiai fenyegetésként kezelték azokat. Napokig a Hamász fenyegetései uralták a közbeszédet az uralkodó elit valamennyi szegmensében. A fenyegetésekkel kapcsolatos rögeszmés aggodalom azt mutatta, hogy annak ellenére, hogy Izrael komoly károkat okozott a Hamász katonai infrastruktúrájában, a Hamász – legalábbis a nyilvánosságban – ma legalább olyan mértékben képes elrettenteni Izraelt, mint Izrael a terrorszervezetet.
Mindez elvezet az új kormányhoz – folytatja Caroline Glick.
Bár Naftali Bennett a miniszterelnök, a kormányban a valódi hatalom a külügyminiszter és miniszterelnök-jelölt Jair Lapid kezében van.
Lapid ellenőrzi a koalíció 75 százalékát, míg Bennettnek csupán a 20 százaléka marad. A 61 fős koalíció utolsó öt százalékát Manszúr Abbász, a Muszlim Testvériséghez igazodó iszlamista Ra’am Párt vezetője tartja az ellenőrzése alatt.
A Lapid hivatalba lépését jelző ünnepségen, a külügyminisztériumban Izrael tényleges vezetője meghatározta a prioritásait. Három legfőbb célja az, hogy helyreállítsa Izrael kapcsolatait a Demokrata Párttal, az amerikai progresszív zsidó intézményrendszerrel és az Európai Unióval.
Iránnal kapcsolatban, a republikánus ellenzéket figyelmen kívül hagyva, Lapid kijelentette, hogy az Egyesült Államok visszatérése a 2015-ös nukleáris megállapodáshoz eldöntött tény. Lapid szerint Izrael feladata, hogy felkészüljön az elkerülhetetlenre. A 2015-ös megállapodás utat nyit Irán számára a nukleáris arzenál megszerzése felé, a szankciók enyhítése révén gazdagabbá teszi, miközben csupán meghatározott ideig ró ki korlátozásokat a nukleáris tevékenységeire.
Ami a palesztinokat illeti, annak ellenére, hogy az elmúlt 13 évben nem voltak hajlandók tárgyalni Izraellel, és hogy időközben Izraelnek sikerült békét kötnie négy arab állammal, valamint stratégiai szövetséget kötött a Perzsa-öböl menti szunnita államokkal és Egyiptommal Irán ellen, Lapid a palesztinokat és az Izraellel folytatott konfliktusukat olyan központi tengelyként jellemezte, amely körül az összes többi regionális kérdés forog. Ami a palesztinok és Izrael között történik, szerinte „nagymértékben meghatározza az összes többi színteret”.
Lapid prioritásai meghatározzák a politikáját. Izraelnek a demokratákkal, a haladár amerikai zsidósággal és az Európai Unióval fennálló kapcsolataiban megnyilvánuló feszültségek soha nem személyekről, hanem álláspontokról szólnak – hangsúlyozza Glick.
A kapcsolatok e három csoporttal azért keseredtek meg, mert a demokraták, a progresszív zsidók és az Európai Unió egyaránt magáévá tették a nukleáris megállapodás és a palesztin államiság politikai célkitűzéseit – amelyek mindegyikét az izraeliek többsége veszélyesnek tartja az állam fennmaradására nézve. Az egyetlen módja annak, hogy Lapid javítsa Izrael kapcsolatait ezekkel a csoportokkal, az az, ha elfogadja veszélyes politikai prioritásaikat.
Ugyan Izraelnek jogában áll elutasítani az Egyesült Államok azon kérését, hogy konzulátust nyisson Jeruzsálemben a palesztinok számára, és minden bizonnyal megvan a hatalma ahhoz is, hogy elutasítsa a Hamász-párti Amr konzuli kinevezését, Lapid arra irányuló vágya, hogy megbékítse a demokratákat, akadályt jelent mindkét lépés megtételében.
Ami Iránt illeti, jóllehet Lapid azt mondta a külügyminisztériumban a beiktatási beszédén részt vevő tisztviselőknek, hogy „Izrael minden szükséges módon megakadályozza annak lehetőségét, hogy Irán nukleáris fegyverekhez jusson”, ez az elkötelezettség nem hozható összhangba Lapid három legfontosabb prioritásával.
Jonathan Lis, a Háárec újságírója a múlt héten azt írta, hogy a kitűzött célok előmozdítása érdekében Lapid minden valószínűség szerint arra fog törekedni, hogy megvalósítsa azt a diplomáciai jövőképet, amelyet egy 2018-as beszédében fogalmazott meg. Ebben a beszédében Lapid hasonlóképpen azt állította, hogy a palesztinok jelentik azt a tengelyt, amely körül az összes többi regionális kérdés forog. E nézetnek megfelelően felszólította Izraelt, hogy tegyen engedményeket a palesztinok felé, hogy megszerezze az Egyesült Államok támogatását Irán ügyében.
„Úgy gondolom, hogy az iráni kérdéssel kapcsolatos áttörés a palesztin kérdéstől függ. Dolgoznunk kell a diplomáciai megállapodás előmozdításán a palesztinokkal, de kizárólag regionális párbeszéd keretein belül”
– idézi fel Lapid szavait a szerző.
Majd így folytatta: „El tudjuk választani az iráni problémát a palesztin problémától? A palesztinokkal szembeni előrelépés nélkül igénybe vehetjük-e a szaúdiak, az Egyesült Államok Kongresszusa, az amerikai zsidóság, az Európai Unió és az Öböl-államok pénzét? Netanjahu szerint megtehetjük. Én azt mondom, nem. A legtöbb biztonsági tiszt szerint sem”.
Lapid beszédét nem igazolta az élet. A kijelentését követő hónapokban Donald Trump elnök elismerte Jeruzsálemet és Izrael fővárosába költöztette a nagykövetséget. Trump hátat fordított a nukleáris megállapodásnak, és érvénybe léptette a maximális nyomás politikáját az ajatollahok ellen. Az Öböl-menti államok az Ábrahám-egyezményen keresztül formalizálták stratégiai szövetségüket Izraellel. Az Egyesült Államok elismerte Izrael szuverenitását a Golán-fennsíkon, és az izraeli közösségek törvényes mivoltát Júdeában és Szamáriában, valamint elfogadta Izrael szuverenitását Júdea és Szamária egyes részein Trump béketervének keretében.
Lapid múlt heti beszédében világossá tette, hogy ezen eredmények közül egyik sem tett a legkisebb benyomást sem rá. Annak az útnak a kiindulópontját, amelyen el kíván indulni, az előző éra által elért valamennyi eredmény jelentőségének figyelmen kívül hagyása jelenti.
Ezzel el is jutottunk az ellenzékhez – folytatja Glick –, amely ugyan csak 53 mandátumot tudhat a magáénak a Knesszetben, ám leképezi a választók többségének akaratát, akik 65 jobboldali politikust választottak önmaguk képviseletére.
Az ellenzék vezetőjének, Benjamin Netanjahunak, illetve kollégáinak a Lapid-kormány megbuktatásának politikai programját a valóság felismerésére kell alapozniuk. A Hamász egyértelmű befolyása az izraeli arabokra világossá teszi azt a tényt, hogy egy, Júdeában ás Szamáriában, valamint Jeruzsálemben létesített palesztin állam Izrael pusztulását segítené elő. Ha a gázai Hamász vezetésű állam képes antiszemita pogromokat előidézni Izrael egész területén, akkor a Júdeában és Szamáriában, illetve Jeruzsálemben megvalósuló Hamász-uralom Gázával együtt olyan fenyegetést jelentene az ország számára, amelyet egyetlen kormány sem lenne képes sikeresen leküzdeni.
Az ellenzék politikai programjának a palesztin államiság teljes elutasításával kell kezdődnie
– nyomatékosítja Glick. Netanjahunak és a társainak el kellene fogadniuk Bennett 2013-as tervét, amelynek értelmében az izraeli törvényeket Júdea és Szamária teljes „C” területére alkalmazni kell.
Ebből, és a Biden-adminisztrációnak a Hamásszal Amr révén megvalósuló összefogásából kiindulva az ellenzéknek ellent kell állnia egy amerikai konzulátus létrehozásának Jeruzsálem önkormányzati határain belül. Továbbá elleneznie kell minden, a zsidó tulajdonjogok elismerését célzó folyamat befagyasztására irányuló szándéknak, mind az egységes Jeruzsálemben, mind Júdeában és Szamáriában.
A Netanjahu-ellenes média egyesült erővel támadta a volt miniszterelnök múlt heti találkozóját az Egyesült Államok korábbi ENSZ-nagykövetével, Nikki Haley-vel és a legnagyobb Izrael-barát keresztény szervezet, a Christians United For Israel (CUFI) vezetőjével, John Hagee lelkésszel. Ugyanakkor ez rendkívül fontos lépés volt. Beszédében Lapid gyakorlatilag a republikánusokat és az evangéliumi keresztényeket is a busz alá lökte. Az ellenzék kötelessége, hogy rendszeres találkozók és folyamatos párbeszéd révén fenntartsa és erősítse Izrael kapcsolatait mindkét csoporttal – figyelmeztet Glick.
Lapid ötlete, hogy összekapcsolja az Egyesült Államok Irán-politikáját a palesztinokkal, az egymást követő izraeli kormányok arra irányuló erőfeszítéseivel száll szembe, hogy mindenáron elkerüljék ezt az árukapcsolást. Izrael a történelme során mindvégig ellenezte az összekapcsolást, ugyanis nincs értelme.
Amint azt az Ábrahám-egyezmények és korábban az un. Arab Tavasz egyértelművé tették, a regionális ügyeknek semmi közük a palesztinokhoz, és úgy tenni, mintha összekapcsolódnának, az a stratégiai kudarc biztos receptje.
Ma, figyelembe véve a Biden-kormányzat rögeszmés fókuszát az Egyesült Államok változó, Irán felé közeledő politikáját, valamint Izraeltől és a szunnita arab államoktól való távolodását, Lapid álláspontja védhetetlen. Egyszerűen nincs olyan nukleáris megállapodás, amit az amerikai adminisztráció Iránnak ajánlana, amely akár csak részben védené Izrael stratégiai érdekeit.
Az új kormány egyszerre néz szembe a kihívásokkal és fenyegetésekkel a Hamász, Irán és Washington részéről. Ha Lapid teljesíti a diplomáciai célkitűzéseit, azzal garantálja, hogy kormánya nem fog megfelelni e kihívásoknak. Ilyen körülmények között a politikai ellenzék kötelessége, hogy világos alternatív megközelítéssel rukkoljon elő, és használja fel a rendelkezésére álló eszközöket annak előmozdítására – int a szerző.
