Hogyan vegyük védelmünkbe Izraelt?

Izrael éppúgy a dzsihadisták ellen harcol, mint a Nyugat.

„Az elmúlt hetekben az Izrael-párti zsidók – de egyébként ide tartozik a nemzetközi közösség is – érvrendszere igencsak próbára lett téve: igazolniuk kellett Izrael a Hamász ellen Gázában vívott önvédelmi háborúját, amelyet a zsidó állam a Jeruzsálemben fejét felütő radikális iszlamista tendenciák nyomán indított” – írja David M. Weinberg a The Jerusalem Post oldalán megjelent véleménycikkében, amelyet a Mandiner szemlézett.

Ahhoz, hogy megfelelő érvek birtokába kerüljünk az Izrael-ellenes szólamokkal szemben, (…) először is magát a kihívást szükséges értelmeznünk – kezdi publicisztikáját a Jeruzsálemi Stratégiai és Biztonsági Intézet alelnöke.

(…)

Egyrészt ott van az úgy nevezett „pszichológiai aszimmetria”, amelyet a Hamász stratégiai fegyverként vet be Izrael ellen. A palesztinok a civileket eszközként használva próbálnak stratégiai célokat elérni, így sodorva veszélybe ezeket az embereket, egyszersmind kárhoztatva őket a végtelen menekülti létre.

(…)

Ehhez érdemes hozzáadni a Nyugat enyhe bigottsággal fűszerezett, alacsony elvárásokra építő hozzáállását is, amellyel ezek az országok időről időre hajlamosak felmenteni például Jahja Szinvart és Mahmúd Abbászt az alól a felelősség alól, amely őket a fennhatóságuk alá tartozó emberek veszélybe sodrásáért terheli. Ezt a bigottságot pedig tovább árnyalják azok az elvárások, amelyeket a nemzetközi közösség Izraellel szemben megfogalmaz: a dzsihád elleni hatékony fellépést követelik a zsidó államtól, miközben azt várják tőle, hogy hátra kötött kezekkel tegye ezt.

(…)

De ott van az a fajta radikális progresszivizmus is, amely egyre dominánsabbá válik a nyugati politikai diskurzusban. Ez az ideológia lényegében vállalhatatlanná tesz mindenfajta, a nemzetállamokból induló agressziót, amelynek ismeretében a „woke” világ egyébként elhibázott, egyszersmind tréfás érvrendszereken keresztül megalapozott lesújtó kritikákat fogalmaz meg. A „woke” világ szemében a zsidók és Izrael „fehérek”, a cionizmus pedig a „fehér fensőbbrendűség” ideológiája, miközben az arabok a „színesbőrűek” áldozatszerepében tűnhetnek fel.

Ezt a torz világkép köszönőviszonyban sincs azokkal az információkkal, amelyek ismeretében a Közel-Kelet békéjéhez vezető út járhatóvá válik.

A látlelet felállítása után Weinberg javaslatokkal is él, amelyektől azt reméli, hogy a gyakorlatba átültetve segíthetnek hatékonyabbá tenni az Izrael-ellenes hangokkal szemben folytatott kommunikációs küzdelmet – amelyeket vázlatosan a Mandiner szemléje is ismertet.

A szakértő úgy véli, hogy az antiszemitizmus és az anticionizmus kapcsán dúló vitákat az elejétől újra kell kezdeni, továbbá kerülni szükséges, hogy akár Izrael, akár a zsidó állam hívei áldozatszerepbe kényszerítsék magukat. Továbbá leszögezi, hogy a történelemnek igenis jelentősége van, és mindenkit arra int, hogy tartsa észben, Izrael a vitarendezésben, nem pedig a dzsihád eldurvulásában érdekelt. Végezetül a szerző hangsúlyozza, hogy

azon felül, hogy mindenképp érdemes Izrael biztonságpolitikai dilemmáit számba venni, az is alapvető jelentőséggel bír, „hogy újra rögzítsük mindenki előtt Izrael létének okát és hivatását: (…) Izrael a demokrácia horgonya a világ egyik veszélyes térségében”.

A teljes írás itt olvasható el.