Az izraeli arabok hűsége illúzió.
Az Izraelben kialakult helyzetben többé nem az egyéni jogok kérdése áll a középpontban, immár a kollektív túlélés a tét, ezért így is kell kezelni – írja a Jewish News Syndicate oldalán megjelent véleménycikkében Martin Sherman, az Izraeli Stratégiai Tanulmányok Intézete alapító-igazgatója.
„Az a személy, aki azzal a szándékkal, hogy segítséget nyújtson egy ellenségnek az Izrael elleni háborújában, olyan cselekedetet hajt végre, amely előre eltervelt módon az [ellenség] megsegítésére irányul, halálbüntetéssel vagy életfogytig tartó szabadságvesztéssel büntetendő” – az Izraeli Büntető Törvénykönyv 99. cikkének a) pontja, a hazaárulás kapcsán.
Beismerem teljes tévedésemet – kezdi elemzését Sherman.
Bár régóta szkeptikus vagyok az izraeli arab állampolgároknak a zsidó állam iránti „hűségével” kapcsolatosan, ugyanis úgy hiszem, lényük belsejében látens, ugyanakkor folytonosan parázsló hűtlenség lakozik, amely egy napon ki is tör, az elmúlt időszakban arra jutottam, hogy radikálisan megváltoztatom a vélekedésem.
Indokolatlan optimizmus
Már éppen kezdtem azt hinni, hogy a bizonyos fokú ráébredésük mindazokra a hatalmas előnyökre, melyeket a szomszédos országokra jellemző állapotokkal szemben Izraelben élve csakugyan élvezhetnek, elkezdett beszivárogni a kollektív tudatukba. Úgy tűnt, mind több jele utal erre mind a saját, személyes tapasztalataim terrénumán belül, amelyet mindennapos kapcsolataim formálnak arab izraeliekkel, mind pedig a közbeszéd szférájában. Mi sem mutatja ezt jobban, mint az „az arab-izraeliek erősödő izraeliesedése” kifejezés egyre elterjedtebb használata az ország arab szektorával kapcsolatos tudósításokban.
Magam is két arab falu között élek, amelyek közül az egyik viszonylag virágzó, a másik nem annyira. Mindkét falu lakói, akikkel gyakran beszélgetek, a közösségemben dolgoznak – teszi hozzá a szerző.
A közeli bevásárlóközpontban mind a hozzáértő és udvarias személyzet, mind az ügyfelek nagy része a környék arab falvaiból származik. Az arab szomszédaimmal ápolt kapcsolataimat illetően is az volt a benyomásom, hogy egyre nagyobb mértékben integrálódnak az izraeli társadalomba, amit úgy tűnik, tévedésből az izraeli társadalommal való növekvő azonosulásként értékeltem – írja Sherman.
Talán az vezetett félre – folytatja a szerző –, hogy manapság az arab izraeliek sok szempontból inkább zsidó izraelinek tűnnek, természetesen azok kivételével (függetlenül attól, hogy arabok vagy zsidók), akik a vallásukat jelző (muszlim vagy haredi) öltözetet viselnek. Piperkőc megjelenésük, a ruhamárkák, amiket hordanak, a lábbelijük típusa, az autók, amiket vezetnek, a szabadidős tevékenységeik köre, mind a hasonlóság hamis percepcióját és a csökkenő különbségek érzetét közvetítették „köztük” és „köztünk”.
Durva ébredés
Az arabok által elkövetett zavargások, rajtaütések, a zsidókat érő kőzápor és csaknem lincselésbe torkolló események azonban keményen ráébresztettek, hogy az egyre harmonikusabb együttéléssel kapcsolatos, kialakulóban lévő közvélekedés puszta illúzió. Ezt támasztotta alá a zsinagógák kifosztása és felgyújtása is.
A zavargás valójában nem társadalmi-gazdasági sérelmekből, hanem etnonacionalista ellenségeskedésből fakadt, amely hajlandó lenne a zsidó nemzetállami létezést is felszámolni. Nem a társadalmi-gazdasági kétségbeesés vezérelte az arab csőcseléket, hogy letépje az izraeli lobogót, és egy olyan ellenség zászlajára cserélje azt, amelynek uralma alatt a társadalmi-gazdasági helyzetük jelentősen – igazából nagyságrendekkel – rosszabb lenne.
Valójában az arab-izraeli közösség társadalmi-gazdasági nehézségei nem adnak erős magyarázatot a széles körű erőszakra.
Végtére is a haredi zsidó társadalom hasonlóan kedvezőtlen társadalmi-gazdasági helyzetben él. Mindkét csoport a társadalmi-gazdasági ranglétra alsó fokain foglal helyet Izraelben.
Csakhogy mindkét társadalmi csoportban jórészt a saját kulturális szokásaik – pl. egykeresős nagycsaládok – és nem a rendszerszintű diszkrimináció okozzák a kedvezőtlen gazdasági állapotukat. Mégis, az ortodoxok között nem találkozhatunk olyasmivel, amely akár csak közelítene a közösségen belüli erőszak jelenségéhez, vagy, hogy gyilkos fegyvereket halmoznának fel, ami bizony előfordul az arab izraeliek körében.
Ennek megfelelően, ha a haredi közösség társadalmi-gazdasági körülményeit nem a vele szembeni strukturális elfogultság okozza, továbbá nem idézték elő a bűncselekmények hasonló elburjánzását sem, miért is kellene ilyesmire gyanakodni az arab izraeliek esetében?
Közszemlére tett árulás?
Az idők folyamán többször előfordult, hogy Izrael arab állampolgárai – legyenek bármilyen kiemelkedő helyzetben a társadalomban – tartózkodtak a zsidó szuverenitás szimbólumainak elfogadásától, sőt, egyenesen elutasították azt.
Így a Legfelsőbb Bíróság egy arab tagja nem volt hajlandó hivatalos eseményeken elénekelni a nemzeti himnuszt, mondván, az állam zsidó természetét hangsúlyozó szavak nem megfelelőek egy arab állampolgár számára. Nemrégiben éppen a jelenlegi Knesszet felállását kísérő eskütételen adta tanúbizonyságát több arab tag is annak, milyen nehézségekkel küzd az Izrael és az ország törvényei iránti hűség felvállalásával.
Az elmúlt években a Knesszet arab tagjai egymás után fejezték ki nyílt azonosulásukat Izrael ellenségeivel, Aszad szíriai rezsimjétől kezdve a libanoni Hezbollahon át a Gázában és Júdea-Szamáriában működő terrorszervezetekig.
Egyikőjüket be is börtönözték elítélt terroristák segítése és bűnpártolás miatt, egy másik pedig kénytelen volt elmenekülni az országból, miután háborús helyzetben segített a Hezbollahnak.
Gyilkos „mártírok”
A saját államuktól való elidegenedés, sőt, az azzal szembeni idegenkedés kinyilvánítása nem korlátozódik az arab-izraeli társadalom kiválasztott elitjére. Valóban, amikor az arab izraeliek halálos terrorcselekményeket követtek el, rokonságuk hősként ünnepelte őket, és együttműködve velük, elrejtették az elkövetőket az izraeli hatóságok elől. Amikor kettőjüket végül megtalálták és megölték, hatalmas temetéseket rendeztek számukra, ahol tömeges felvonulások keretében lelkesen búcsúztatták és az „Al-Aksza mártírjaiként” magasztalták őket, amiért két izraeli, egyébként a drúz közösségből származó rendőrt lelőttek a Templom-hegyen.
Ilyen lehangoló előzményekből elkerülhetetlenül adódik a következtetés, hogy Izrael rendkívül – és meggondolatlanul – toleráns volt az arab állampolgárokkal, lehetővé téve számukra nem csupán a hűtlenséget, de az Izrael ellenségeivel való arcátlan és nyílt azonosulást is, még a folyamatos ellenségeskedések idején is.
Ebben a kontextusban úgy tűnik, a jelenlegi lázadás egyértelműen arra irányul, hogy megváltoztassa Izrael, mint a zsidó nép nemzetállamának lényegét, lebontsa a megalapításának fundamentumait és a jövőbeli létezésének értelmét.
Mindebből következően a kialakult helyzetben többé nem az egyéni jogok kérdése áll a középpontban, immár a kollektív túlélés a tét, ezért így is kell kezelni – véli Sherman.
Ezért nem lehet és nem is szabad mindezt édes mázzal elfedni – teszi hozzá.
Ideje a radikális változásnak
A közismert mondás, miszerint „a demokrácia nem öngyilkossági-paktum”, nem új ugyan, de soha nem volt időszerűbb, mint manapság Izrael számára.
Egyetlen demokrácia sem képes túlélni egy olyan helyzetet, amelyben a lakosság egy egész szegmense nem pusztán elveti a létrejöttének és fennállásának alapjait, hanem e közösség jelentős részei egyenesen a megsemmisítésére törnek. Valójában csaknem valamennyi arab választó olyan pártokra szavazott, amelyek nyíltan elutasítják Izraelt, mint zsidó államot, és amelyek számos megválasztott vezetője kérlelhetetlenül ellenséges rezsimekkel flörtöl.
Itt az ideje egy nyers és radikális változásnak – hangsúlyozza Sherman. Továbbá itt az ideje a meglévő törvények teljes súlyát alkalmazni az ellenszegülő állampolgárokkal szemben, akik úgy döntenek, hogy együttműködnek az ország ellenségeivel, és veszélyeztetik a nemzet- és a lakóinak személyes biztonságát – teszi hozzá.
Amint a szerző a bevezetőben is idézi, az izraeli büntető törvénykönyv a legsúlyosabb büntetéseket írja elő azokért a cselekményekért, amelyeket Izrael arab állampolgárai nyíltan elkövetnek.
Ezért bár feltehetően sokan elutasítják a tömeges kivégzések és az életfogytig tartó szabadságvesztések lehetőségét, amint azt a jelenleg is érvényben levő törvény egyébként előírná, azt már nehezebb védeni, miért ne szabjanak ki enyhébb büntetéseket – például, a lázongó arab izraelieknek az általuk amúgy sem tisztelt állampolgárságuktól való megfosztását, vagy a kiutasításukat egy olyan országból, amellyel nem azonosulnak – lehetőleg a közvetlen régió „egalitárius” és „megkülönböztetésektől mentes” államainak egyikébe.
A habozás vagy a gyengeség bármi jelét a további zűrzavarra adott engedélyként fogják értelmezni.
Egy dolog kétségtelen: ha a zsidók nem lépnek fel és nem gyakorolják szuverenitásukat földjük felett, mind a szuverenitásukat, mind a földjüket el fogják veszíteni – figyelmeztet a szerző.
Ezt a cikket lapunk az ünnep beállta előtt készítette és időzítve jelent meg az oldalon.
Tisztelt Sherman, kiegészítésül: az is hazaáruló, aki önön személyes elvi érdekből lázadást,felkelést és így belháborút robbant ki.
Akik ennek a pár baromarcú izraeli talán nem is igazi zsidónak asszisztált bíró gyanánt: az még inkább bűnös. Joggal való visszaélés miatt.
Na ezeknek jár a börtön és halál!
Hogy jön ez ide? Az arabok bizonyítottan zsidó ingatlant foglaltak el, lakbért nem hajlandók fizetni. Ezt egyetlen ország sem tűri el. Ebben nincs semmiféle etnikai bármely szempont. A világon sehol nem tűrik el.
Ezt Pottyondi Edna nagyon frappánsan fogalmazta meg a mai videójában.„Olyan mintha A Város Mindenkié csoport egy cigány család szerintük jogszerűtlen kilakoltatása miatt, elkezdené rakétázni Felcsútot, vagy mint a román soviniszták Úz-völgyi magyarellenes akciója után megbombáztuk volna a Gripenekkel Bukarestet” 🙂
Te is egy elvakult hülye zsidó vagy, aki azt hiszi magáról, hogy cionista. A cionista vállalja mások ott létét: BÉKÉBEN! SHALOM…
teljesen eggyet értek elkell zárni a palesztin embereket az utolsoig izuraeltől és nem közösködni velük semmilyen formában
Alábbi idézetben van szerintem a lényeg, a helyes irány, amiről 2015, 2016 környékén EU számára, EU országai számára többször is írtam, kiegészítve azzal, hogy azért a felbujtók, a terroristák és segítőik számára a kiutasítás előtt a megfelelő nevelőbüntetést munkával, dolgozva le kell tölteniük kárenyhítés címen büntetőeljárás keretében, és azon családtagjaikat is ki kell utasítani, akik szándékosan nem akarták észre venni családtagjaik radikalizálódását tudva róla, és elnézték, eltűrték azt, amit törvény szerint jelenteniük kellett volna, és ezt elmulasztották. Minden család legyen tisztában a következményekkel, hogy amennyiben egy befogadó ország törvényeit nem tartják tiszteletben azzal, hogy családtagjuk radikalizálódás, a terrorizmus útjára, ahhoz vezető útra lépet, és ezt nem jelentik, akkor a következményeit az egész családnak viselnie kell.. Izrael számára ez tiszta ügy, mert a családok ünneplik a radikalizálódást, a terrorizmust. Szíriában, Jordániában, esetleg Ciszjordániában simán elférnek ezek a családok.
„Ezért bár feltehetően sokan elutasítják a tömeges kivégzések és az életfogytig tartó szabadságvesztések lehetőségét, amint azt a jelenleg is érvényben levő törvény egyébként előírná, azt már nehezebb védeni, miért ne szabjanak ki enyhébb büntetéseket – például, a lázongó arab izraelieknek az általuk amúgy sem tisztelt állampolgárságuktól való megfosztását, vagy a kiutasításukat egy olyan országból, amellyel nem azonosulnak – lehetőleg a közvetlen régió „egalitárius” és „megkülönböztetésektől mentes” államainak egyikébe.”
Sokat nem tudok errol az uriemberrol, de utananeztem nehany irasanak. Jellemzo, hogy annak idejen, a sokat vitatott nemzetisegi torveny kapcsan, kemenyen „lehordta” a koztudottan jobboldali Mose Arenszt, mert az kritizalni mereszelte a torvenyt. Szoval Sherman baratunk a legszelsosegesebb, legradikalisabb nacionalista nezeteket vallja, ami nem lenne baj, egy demokraciaban ez siman elmegy.
De az mar problemas, hogy a Neokohn mindossze annyi tajekoztatast ad a szerzorol, hogy az „az Izraeli Stratégiai Tanulmányok Intézete alapító-igazgatója”. Tul azon, hogy a nevezett intezmeny honlapjan hiaba kerestem ot, a cikk bevezetoje azt a benyomast kelti, mintha Sherman velemenye valami nemzeti tudomanyos kutatointezet allaspontja lenne. Pedig szimplan csak egy szelsojobb allaspont.
A legkevésbé se érdekel, hogy Sherman urat hol találjuk a szélsőbaltól a szélsőjobbig terjedő skálán.
Az már érdekesebb kérdés, hogy a vegyes lakosságú településeken és az országutakon tomboló terror milyen mértékű támogatást(*) élvez. De erről is csak a rend helyreaállítása után lehet majd elmélkedni.
—–
*) Ezzel kapcsolatban a érdemes elolvasni Mohamed Barake megjegyzését
https://uploads.disquscdn.com/images/35e7df21ef4aba7b1a5c93bb53bafc72e96f7e51c739fbe006fa00bbfba54873.png
A problemak Sherman javaslataival vannak.
Nem szeretnek olyan orszagban elni, ahol ” tömeges kivégzések és az életfogytig tartó szabadságvesztések”, vagy jobb esetben „a lázongó arab izraelieknek az általuk amúgy sem tisztelt állampolgárságuktól való megfosztása, vagy a kiutasítása” lenne a megoldas a valoban sulyos belso problemakra.
Es a hozzaszolasom arrol szolt, hogy a Neokohn beallitasaban ezek a javaslatok valami allami, nemzeti intezet hivatalos allaspontja. Mit gondoljon az olvaso, ha az „alapito-igazgato” cikket olvassa?
Igen csak furcsa módon, DE arról viszont egy árva mukkot sem kommenteltél, hogy az amiket Martin Sherman leirt mennyiben fedik a valós, israeli helyzetet. Pedig ahhoz nem szükségeltettett volna „utánanéző” oknyomozás a szerző politikai nézeteivel kapcsolatosan – tekintve, hogy állitásod szerint Te is Israelben élsz a családoddal egyetemben – tehát a saját személyes tapasztalataid alapján simán meg tudtad volna cáfolni Martin Sherman „szimplán csak egy szélsőjobb állásponton” nyugvó állitásait (már amennyiben, ha azok túlzók vagy hamisak) 🙂
Semmi Mucika?
Le az összes kipával és kalappal a fenti érdemi válaszának magasröptű szinvonala előtt!
Szokásához hiven ismét csak „a torkánál ragadta meg a kérdést Pelikán elvtárs”, illetve Mucika elvtárs.
Valaszoltam Menahemnek.
Egyebkent a jovoben sem fogok valaszolni, ha pimaszkodsz.
Nem volt benne semmi „pimaszkodás”.
Egyszerűen csak rávilágitottam arra a szomorú tényre, hogy a fenti cikkből neked nem a Martin Sherman által ecsetelt valós és elkeseritő helyzet tragikuma jött le, hanem az azt leiró honfitársad politikai hovatartozásának a kiemelése volt a lényeg.
Ja és egyébként helytálló, ész-érvek felhozása helyett – azzal fenyegetőzni, hogy nem fogsz válaszolni a kommenteimre – finoman szólva is kifejezetten silány gesztus. No de sebaj, ha nem válaszolsz, hát nem válaszolsz! Engem ez most sem, valamint a jövőben sem fog feszélyezni abban, hogy – ha éppen kedvem úgy tartja – szóvátegyem az ilyesféle fonák dolgaidat, mint amilyen ez is, vagy mint amilyen az a beszólásod volt miszerint az Israel ellenes, antiszemita hazugságok interneten való térnyeréséért Israel elhibázott ill. nem-létező propagandája a felelős. Egyébként pedig Szerényke továbbra is itt van a számodra, igy vele izgalmasabbnál izgalmasabb, magasröptű eszemcseréket folytathatsz a jövőben is 🙂
Londoni („palesztin”) üzenet. No comment.
„Basszák meg a zsidók. Basszák meg az anyjukat. Erőszakoljátok meg a lányaikat és mutassátok ki a támogatásotokat Palesztinának. Ilyen üzenetet kell küldenünk. Kérlek tegyétek meg Gáza szerencsétlen gyerekeiért” – hangzott az utcákon.”…
Hoppá, ez a hozzászólás nem válaszként lett gondolva, ezért törlöm és felteszem önálló hozzászólásként.
Hogy egy arab muszlim nem válik igazán hűségessé egy zsidó identitású
nemzetállamhoz, az nemigen lephet meg senkit. Nem azért, mert a dolog
önmagában lehetetlen lenne. Lehetséges lenne ez, ha az ellenséges
érzületeket nem szitanák kivülről. De a mostanihoz hasonló iszlám
akciókkal válsztásra kényszeritik az izraeli arabokat, akik még akkor
is, ha látják a hátsó szándékot, végül a sajátjaik oldalára állnak. Ezt
kell tenniük. Ez még nem bűn, csak realitás.
Van azonban egy vörös vonal, ez a cikkben is emlitett aktiv együttműködés Izrael állam esküdt
ellenségeivel, Izrael állam ellen. Aki ezt a vonalat átlépi, már nem
nevezhető izraelinek, csak ott élő belső ellenségnek. Ez már nem
politikai állásfoglalás, vagy szólásszabadság kérdése, hanem hazaárulás a
megfelelő fogalom. A minimum az ilyenek állampolgárságának megvonása
lenne.
Egy magyar zsidó, akinek a családját kiírtották a magyar nyilasok, az hűséges magyar?
Én simán ledobnám az atomot erre az antiszemita erdélyi magyar honra
Háborús helyzetben bizonyított nemzetárulás miatt az állampolgárság megvonása minimum lenne. Képzelem amikor az arabok elhagyják az országot és ebből az országbúcsúztató szinésziesen megjátszott fájdalmas sírós szituációból is milyen perpetvart és lejáratást csinálna a média Izraellel szemben.