Gyors ütemben változó világunk egyre kevesebb támpontot ad a magyar zsidóságnak az események értelmezéséhez. Bizonyos, a rendszerváltás környékén kialakult alapvetéseket el kell felejteni, vagy újra kell gondolni a pontos tájékozódás érdekében.
Ha az egyszeri magyar-zsidó olvasó megszokott urbánus, baloldali-liberális orgánumaiból igyekszik tájékozódni a világról, kevés támpontot fog találni a gyorsan változó események értelmezéséhez.
A holokausztot követően sokan levonták a konklúziót – nem teljesen alaptalanul -, hogy a borzalmak oka a nemzetállam, a nacionalizmus volt, és a nemzeti különállások felszámolása garantálhatja egyedül, hogy az ilyesfajta események ne ismétlődjenek meg. Mint az Új Élet egy korai számában is szerepelt, a „nemzetek acsarkodása” előbb-utóbb mindig a zsidóság ellen fordul, nem hagyva kétséget afelől, mit jelent a „nemzetek acsarkodása”: a cikk a revíziós politikára és jobboldali gazdasági szervezetekre mutatott. Ismét: nem teljesen alaptalanul. A revíziós politika ismert és szomorú következményei voltak a bevonulások során elkövetett zsidóellenes atrocitások, és a ’44-es deportálások „hatáskörének” kiterjesztése. A revíziós politika részben az oka annak, hogy míg Dél-Erdélyben relatíve érintetlenül maradtak hitközségek, addig Észak-Erdélyben a zsidóságot deportálták.
Mindazonáltal érdemes összevetni az Új Élet cikkét az Új Keletben megjelent, nagyjából azonos korú cikkel, mely Herskovits Fábián Dohány utcai főrabbi egyik nagy vihart kavart nyilatkozatát védte meg. A rabbi a zsidó nemzeti különállásról beszélt, ami durva reakciókat váltott ki a baloldali magyar sajtóban. „Herskovits Fábiánnak nincs sürgősebb dolga(?)” „Nem eléggé ismerték el a zsidóság, mint nemzetet (…) a fasizmus emberölő gettóiban, Auschwitz és Majdanek gázkamráiban?” – dörrent a cionista rabbira a Szabad Nép.
A logika egyszerű és követhető volt: ha a holokauszt oka a nacionalizmus volt, és a cionizmus nacionalizmus, akkor a cionizmus is rossz, és csakis az antinacionalizmus garantálhatja, hogy nem lesz újabb gettó és gázkamra.
Az Új Kelet találó replikát kanyarintott: engedtessék meg azt gondolni, érvelt a lap, hogy a nacionalista nácik és nyilasok, illetve a varsói gettó zsidó felkelői között nincsen minőségbeli egyezés.
A két álláspont ütközése, a cionizmus üldöztetése a szocializmus alatt, és a múlt rendszer Izrael-ellenes politikája mára ismert. Az internacionalizmus hívei most már nem a Szovjetunióban keresik álmaik megvalósulását. A nacionalizmusok felszámolásának új hívószava – nem állítva persze, hogy előbbinek akár képviselői, akár hívei konkrét egyezést mutatnának – a globalizmus, az elképzelés, hogy a tőke és az emberek szabad áramlása egy ponton túl elmossák a nemzetállamok határait, egyetlen globális faluvá alakítva a földet. Ez az álláspont, melynek hangsúlyos képviselője volt az SZDSZ, napjainkban pedig a föderalista liberálisok – Momentum, vagy testvérpártja, a holland D66 –, érthető módon szimpatikus volt a magyar zsidóság számára, hiszen a diktatúra terhétől megszabadulva ígérte a pozitív hozadékokat.
Eközben a magyar zsidóságnak az anticionizmus ellenfelével sem kellett megvívnia, hiszen míg nyugaton a tömeges bevándorlás és az újhullámos baloldal hatására már a rendszerváltás környékén is népszerű volt az Izrael-ellenes „apartheid”-vád, addig idehaza ezt az űrt hamar betöltött a szélsőjobboldal. A szélsőjobboldalhoz senki sem akart csatlakozni az újbaloldaliak közül, így az anticionizmus karanténban működött, a magyar zsidóság legtöbb politikailag aktív képviseéője pedig kényelmesen érvelhetett egyszerre a liberalizmus és Izrael mellett.
Hozzá kell tenni: elméletben nem is lehetne probléma a két platformmal, hiszen a herzli cionizmus mindig is liberális volt, de még napjaink vallásos-nemzeti Izraelje is a demokrácia és az emberi jogok bástyája a szélsőséges iszlám által fenyegetett Közel-Keleten.
A nagy változások közül többre is rá lehetne mutatni, de elég kiemelni a 2015-ös migrációs válságot és a 2017-es Netanjahu-látogatást. Az előbbi arra döbbentette rá a magyar jobboldalt, hogy a korábbi álláspont, miszerint „Magyarország maradjon ki a közel-keleti konfliktusból”, „az arabok intézzék el a bajukat a zsidókkal”, nem tartható. A közel-keleti konfliktus nem maradt a helyén, ha Jeruzsálem nem is, de Aleppó megpróbált Makóra költözni. Az utóbbi pedig alternatívát mutatott a korábbi, tévesnek bizonyult premissziákra. Magyarországnak nem, hogy nem volt érdemes kimaradnia az állásfoglalásból a közel-keleti konfliktus kapcsán, hanem egyenesen gazdaságilag és politikailag gyümölcsöző szövetséget kötött Izraellel.
Mindez még a legkevésbé sem befolyásolta volna komolyan a magyar zsidóság hagyományosan baloldali elköteleződését. A brit példa remekül mutatja, mi kell a paradigmaváltáshoz. (Itt persze nem akarjuk a szavazási tendenciát világnézettel azonosítani, de talán ragozni sem kell, hogy a Corbynra adott szavazat alapvetően milyen világnézet melletti voksolást jelent). A Manchesteri Egyetem BRIN (British Religion in Numbers) projektjének adatai alapján a 2017-es választáson a zsidó szavazók 63%-a a konzervatív pártot támogatta. Amennyiben a brit baloldal ismert antiszemita retorikájával a bevándorlókat akarat meggyőzni, saját szempontjából sikeres volt: ugyanekkor a muszlimok 85%-a a Munkáspártra szavazott.
A korábban hasonlóan baloldali brit zsidó közösségnek tehát nem csak a tömeges bevándorlásra és a filoszemita jobboldalra volt szüksége az „újratervezéshez”, hanem arra is, hogy hagyományos politikai otthonából kiebrudalják az újhullámos baloldal Izrael-ellenes képviselői.
Magyarországon, úgy néz ki, a tömeges bevándorlás a hatásos határvédelem miatt (is) hiányzik a képletből. Persze jobb, hogy nincsenek nálunk merényletek, mintha „mutogatni” lehetne rájuk elrettentő példaként, tehát ez nyilván nem negatívum nézetünk szerint. Mint pedzegettük, a jobboldal Izrael-barát fordulata megtörtént. Várható-e a közeljövőben a baloldalról való kiűzetés? Ugyan explicit kampány, mint Corbyn alatt, egyelőre nem várható, de jelek egyértelműen mutatkoznak, hogy a baloldali filoszemitizmus pajzsa megrepedt.
Emlékezetes volt, amikor egy 2016 szeptemberi budapesti tüntetésen, melyen a résztvevők a menekültek befogadása mellett szólaltak fel, színpadra lépett egy palesztin menekült, aki mindjárt első mondatában palesztin gyerekek ok nélküli lemészárlásával vádolta Izrael államot. Az antiszemita szónokot Schilling Árpád konferálta fel. A 2018-as választást követően a baloldal és a szélsőjobb kapcsolata egyre intenzívebb lett, ám itt maradjunk meg a baloldalnál. Karácsony Gergely kampányában már CEU-s radikális, Izrael-ellenes aktivisták is részt vettek. Az ellenzéki főpolgármesteri hivatal rövidesen leszerződte az Izrael-ellenes Mérce volt főszerkesztőjét, Jámbor Andrást. 2020 novemberéig főpolgármester-helyettes volt az a Dorosz Dávid, aki 2019-es könyvében (Az idő szorításában) ezt írta: “Napjainkban a többfrontos, számos proxyháborúval tarkított iráni-szaúdi küzdelem, illetve Izrael illiberális kormánya okozhat komoly problémákat”. Aggasztó, hogy ilyen magas pozícióba kerülhetett Magyarországon valaki, aki nem lát érdemi különbséget egy iszlamista terrorrezsim és a Közel-Kelet egyelten demokráciája között. A napokban pedig CEU – mely egyetem megmentése, vagy milye az összellenzék fontos ügye volt – egyik kutatója, illetve egy neves magyar baloldali professzor állt be az Izrael létjogosultságát megkérdőjelező, cinikus nevű Jeruzsálem-nyilatkozat mögé. Az LMP-hez köthető Azonnali nevű hírportálnál már annyira hétköznapi dolog az Izrael-ellenes hírhamisítás, hogy már nem is korrigálják az ilyen cikkeket, még akkor sem, ha felhívják rá a figyelmüket. Az ellenzéki összefogás számos, nácikat mosdató, elfogadhatóvá tevő lépéséről itt most nem is beszélünk. Fontos leszögezni, hogy ha ez ellen nem történik közösségi szinten tiltakozás, az soha nem a közösség, az átlagos magyar-zsidó ember hibája, hanem azon közösségi vezetőké, akik nem emelik fel a szavukat ezen tendenciák ellen. A frontot néhány magányos fórum és közösségimédia-lovag tartja.
Eközben fontos látni, hogy azok a külföldi aktorok, akiktől számos hazai ellenzéki a magyar liberális demokrácia megerősítését várják – például a zöldbaloldali Judith Sargentini, vagy a D66-os Sophie in t’ Veld – Izrael meggyőződéses ellenfelei. Antony Blinken, akinek magyar-zsidó felmenőire büszkén hivatkozik a hazai ellenzéki sajtó, és aki nemrég a Telexnek aggódott a magyar sajtó – na nem a Mérce antiszemita cikkei! – miatt, éppen most felügyeli az Izrael létére közvetlen veszélyt jelentő iráni atomalkuhoz való visszatérést. Érdemes jelezni, hogy ebben a kérdésben észrevehető különbség nincsen a baloldal és a globalista-liberális irány között, a zöldbalos Sargentini nem mond mást, mint a liberális In t’ Veld, In t’ Veld álláspontja megkülönböztethetetlen az iszlamista-baloldali DENK-étől, a DENK-é pedig alig tér el – ha egyáltalán eltér – a BDS-étől.
Miért van az, hogy akiktől a magyar zsidóság egy része várná a Sátánnak kikiáltott magyar szuverén-nemzeti irányvonaltól való megváltást, rendre a zsidóság ellenségeinek, néha – lásd Biden és Blinken Irán-ügyi ámokfutását – veszélyes ellenségeinek bizonyulnak? Miért bizonyulnak hamis messiásnak ezek a szereplők?
A válasz korunk nagy törésvonalában, a globális és lokális konfliktusában keresendő. A lokális érdekképviseletet a múltszázadbeli nacionalizmusokkal azonosítva a zsidóság egy része a globalisták – fojtó, szorító, anticionista és antijudaista – karjai között keres menedéket, elfeledve, hogy a holokausztból nem csak a szélsőséges nacionalizmussal és a mindenható állammal szembeni szkepticizmus a logikus következtetés, de a tradícióhoz való visszatérés és az (izraeli) zsidó önrendelkezés is. Mindez nem azért érdekes, mert a globalizmust azonosítani lehetne a zsidósággal (nem lehet), vagy mert az antiszemiták ne vádolnák ilyesmivel a zsidóságot, ha a zsidóság en bloc fordulna el a globalizmustól (a vádak ugyanazok maradnának). A gond az, hogy gondolkodni képes zsidó értelmiségiek szakmányban csatlakoznak a zsidóság létérdekeit támadó irányokhoz, abban reménykedve, hogy majd cserébe megszabadulnak a szuverén-nemzeti magyar politika uralmától.
Az elképzelés valahogy úgy szól, hogy ha az ember befogja az orrát, és a Sargentini-féle külső támadásokkal és a jobbikos zsoldosokkal megveri az ellenzék Orbánt, akkor majd visszatér a 2010 előtti világ, újra filoszemita lesz a baloldal, és mindenki boldog lesz.
Ez az SZDSZ-nosztalgia figyelmen kívül hagyja azokat a változásokat, amelyek a jelenlegi helyzetet előidézték. Európa a globális népvándorlás korát és súlyos demográfiai válságot él meg. Az ENSZ előrejelzései szerint a muszlim világ lakossága 2050-re egy EU méretű népességgel, 500 millió fővel tovább nőni. A Gallup 2018 decemberi adatai szerint pedig a szubszaharai régióban minden harmadik megkérdezett felnőtt mondta, hogy máshol szeretne élni. Világszerte jelenleg 750 millióan gondolkodnak így. A szituációra reagálva a nyugati baloldali pártok egyre inkább kívánnak megfelelni az új szavazórétegnek, brit felmérések szerint a muszlim politikusok általában baloldali pártokban politizálnak, francia és brit adatok szerint pedig az első- és többedgenerációs muszlim bevándorlók következetesen balra szavaznak. Eközben a nyugati országok legtöbbikében az antiszemita atrocitás-számok rekordokat döntenek, csupán a koronavírus okozott pillanatnyi visszaeséseket. Az Európai Bizottság radikalizációt vizsgáló csoportjának 2018-as jelentése szerint 11 ezer szalafista radikális van csak Németország területén. Az Egyesült Királyságban és Franciaországban 20-20 ezer. Izraelben most már nem is annyira csendes ortodox forradalom zajlik, a jövő nem a Merec- és Munkapárt-irányvonal, hanem valószínűleg egyre több Szmotrics- és Ben-Gvir-féle politikus.
Ezekből le lehet vonni a konklúziót, hogy semmilyen, az ellenzéki boszorkánykonyhán kifőzött, szavazatmaximáló terv nem fogja visszaforgatni az idő kerekét.
Az izraeli-magyar szövetség, az Izrael és a zsidóság ellen forduló baloldal és globalista-liberális irányok, a nyugati antiszemita atrocitások hétköznapivá válása és a radikális baloldal Magyarországra történő lassú beszivárgása folyamatok konzekvens eredményei, nem pedig kellemetlen, ideiglenes kilengések. Ahogyan Dominic Green írta: ez az „új normális”. A korábban stabilan a baloldalban mentsvárat kereső magyar zsidóságnak újraértékelésre, vitákra, nyitottságra és folyamatos, széleskörű tájékozódásra van szüksége. Nyilván nem segít ebben, hogy a hagyományosan tájékozódási pontnak tartott médiumok a magyar szuverén jobboldal elleni harc jegyében teljesen figyelmen kívül hagyják a fenti szempontokat. „Sötét fellegeket látok, és aggódom népemért” – írta Vlagyimir Ze’év Zsabotyinszkij cionista vezető egy olasz követőjének 1939 tavaszán. Sorait csak ismételni lehet 82 évvel később.
Ezt a cikket szerkesztőségünk a sábát beállta előtt készítette és előre időzítve jelent meg az oldalon.
Címlapkép: Sabbatai Zevi volt hívei bűnbánatot gyakorolnak. Forrás: The Jewish Encyclopedia, 1901-1906. Szerk. Isidore Singer.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.