Mindenki részt kíván venni a fehér Amerika lebontásában, de egyes kisebbségeknek több hely szorul az asztalnál, mint másoknak. Hova állnak az amerikai zsidók és mi lesz, ha egyszer jön az ellenhatás? Veszprémy László Bernát írása.
A hollywoodi filmeket kedvelő olvasók tisztában lehetnek Suzanne Collins 2008-as sikerkönyvének filmadaptációjával, az Éhezők viadalával, ahol a főszereplő fiatal lánytestvérével cserélt helyet a véres aréna-realityben, felkiáltva: „Önként jelentkezem!” Manapság, Joe Biden elnökségének első heteiben úgy néz ki,
a teljes tengerentúli közélet hasonló helyzetbe képzeli magát, mindenki szeretne egy-egy helyet nyerni a kisebbségi képviselet-lottón, vagy ahogy néha nevezik, az „elnyomási olimpián”.
Egyes csoportok korlátlan lelkesedéssel ünneplik Biden választásait munkatársak terén – na nem az adott szereplők eredményeit, CV-jének pontjait vagy ígéreteiket, hanem hátterüket, etnikumukat, hálószoba-szokásaikat lobogtatva. Kamala Harris alelnök felmenőinek indiai falujában ünnepelnek a helyi lakosok – szól az EPA január 20-i fotójának leírása, de a biztonság kedvéért a Forbes cikket is írt a témában. A transznemű közösség ünnepel Rachel Levine helyettes egészségügyi miniszterré válása okán. De Biden őslakos hátterű politikust is választott magának, ez a döntés „történelmi” – magyarázza meg a BBC. S maga Biden a második katolikus elnök, vallásossága természetesen pozitívum, nem pedig negatívum, mint Mike Pence esetében – koppint a bigott olvasó orrára a New York Times.
Rossz zsidók
Az elnyomottnál elnyomottabb csoportok számolgatják pontjaikat, a „jó kormányzás” és a „jó választás” fogalmai bizonyos hátterekre és szlogenek ismétlésére egyszerűsödtek. Ez persze nem új jelenség, bizonyos értelemben már az elmaradott (vagy bizonyos vargabetűket meg nem tevő) Kelet-Európába is eljutott, a Jobbik elnöke például ma már nem a holokauszttal vádaskodó „zsidó megmondóemberekről„, hanem Auschwitzba került felmenőiről beszél, a progresszív média pedig lelkesen asszisztál.
Mindezt érdemes szembeállítani azzal, ahogyan Stephen Miller fehér házi tanácsadót kezelte a progresszív sajtó, illetve annak is a zsidó szegmense.
A zsidó Miller, aki elsősorban Donald Trump keményvonalas migráció-ellenes politikáját képviselte, „az ember a (családokat szétválasztó) ketrecek” mögött, egy „Waffen-SS„, aki „élvezi” a szétszakított családok látványát – sorolta az egykor szebb napokat látott Forward baloldali zsidó lap. „Zsidó szervezetek” követelik, hogy mondjon le Miller – így egy másik cikkének címe. Hogy a „zsidó szervezetekbe” a J-Street is beletartozik, és hogy a „ketreceket” kezdeti formájukban az Obama-kormány vezette be – mint ahogyan azt a Washigton Post is kénytelen volt elismerni –, biztosan nem volt fontos.
Miért az eltérő bánásmód? Miért lett Rachel Levine már úgy „jóember”, hogy még egy érdemi döntés sem kötődik nevéhez – miniszterhelyettesként valószínűleg nem is nagyon fog –, és miért vált Miller „nácivá” egy zsidó lap hasábjain, dacára annak, hogy a kritizált lépéseit egy korábbi progresszív ikon is – részben – megtette? A különbség alapvetően a zsidóság társadalomban játszott szerepének megítélésében és abban tér el, mit gondolunk arról, mi is „jó a zsidóknak”.
Miller egy olyan konzervatív álláspontot vallott a magáénak, mely a többségi társadalom identitásának óvásával szolgálja a nyugodt társadalmi körülményeket. Nem akart felforgatást, radikális változásokat, hiszen ezekben a többségi társadalom és a hagyományos csoportok borítékolható ellenreakcióját látja, melyek – általában – a zsidóságra is negatívan hatnak. A progresszív felfogás szerint viszont a zsidóság automatikusan az elnyomottak oldalán van, hiszen a történelmi üldöztetés nem a zsidóság zsidó jellegéből fakadó, a diaszpóra idejét jellemző dolog, hanem egy félreértés eredménye: ha az emberek megtudnák, hogy nem léteznek nemzetek, rasszok és vallások, akkor a zsidókat sem gyűlölnék. A zsidóság helye a progresszív gondolkodásban így a felvilágosítás, az új, szekuláris „ige” terjesztése, hogy „kovász” legyenek a proletariátus (vagy színesek, nemi kisebbségek, stb.) számára.
Csak a „kovász” zsidó a jó zsidó, aki a hagyományos társadalmi szerkezeteket erősíti vagy erősítené, az kiebrudalandó „áruló”.
A gondolat régi – voltaképpen olyan régi, hogy már Izrael első államelnöke, Chájim Weizmann is reflektált rá emlékiratában. „Azt mondják nekünk: »Ti vagytok a föld sója« – és vannak zsidók, akik ezt egészen hízelgőnek tartják. Én nem tartom bóknak, ha a »föld sójának« neveznek. A só arra van, hogy más levesét ízesítse. Felolvad a levesben. A só csak kis mennyiségben jó. Ha sok só került a levesbe, kidobják a levessel együtt.” A progresszív gondolkodásnak viszont nem volt válasza arra, voltaképpen mire is jók a zsidók a haladás ügyének, ha már a „forradalom” lezajlott, vagy legalábbis megkezdte a szocialista utópia kiépítését. A válasz persze, hogy általában semmire, hiszen innentől fogva csak egy bigott, maradi kisebbséget látnak bennük, akik nem hajlandók szombaton dolgozni, és csak azért sem tetszik nekik a vegyes házasság.
Fekete-fehér, igen-nem
Az amerikai zsidóság látványosan a fenti dilemmánál tipródik. A felismerés, miszerint az elnyomottak viadalában jobban teljesítenek bizonyos kisebbségek, kellemetlen érzéseket keltett megannyi amerikai zsidóban, mely vergődésnek szemtanúi lehetnek az olvasók a Neokohnon is, ahol rendszeresen szemlézzük a problémára reagáló cikkeket. A legfájdalmasabb felismerés talán mégis az a szimpla megállapítás volt, amelyet Izrael államalapító miniszterelnöke, David Ben-Gurion is megtett amerikai tartózkodása során: „Amerika is csak a gálut (diaszpóra) része”. Az Egyesült Államok sem áll valamilyen varázslat folytán a törvényszerű társadalmi reakciók felett.
Ha valaki 11 millió illegális migránsnak akar állampolgárságot adni, egy életre megváltoztatva ezzel az USA angolszász arcát, az sok feszültségekhez fog vezetni, a feszültség pedig – vélhette Stephen Miller is – nem jó dolog.
Persze túlzás, hogy a zsidóság „tipródik” a fentiek miatt, hiszen az establishment lelkesen asszisztál a felforgató demokraták terveihez, a csendes többség gondolatait pedig nem ismerjük. Ide illenek Braun Róbert 1917-es sorai, melyet az akkori liberális zsidó elitről írt, s mely miszerint „még a strucc is reményvesztetten hagyná abba, hogy továbbra is a homokban tartsa fejét, ha ezzel ellenkező irányból ily állhatatossággal rugdosnák”. Mindenki szeretne szenvedő kisebbség lenni és szembehelyezkedni az Amerika többségét adó angolszász, fehér társadalommal, robbanás-közeli állapotig heccelve a világ legnagyobb demokráciáját.
A Demokrata Párt lelkes lakájaiként működő orgánumok, publicisták és NGO-k utolsó mentsvára a fehér előnyök „bűneinek” nyilvános meggyónása. Kevesen próbálkoznak azzal, hogy askenázi zsidóként ne tartsák magukat fehérnek, de számukra itt a New York Times, hogy korrigálja eltévelyedésüket. „Sajnos, nem mi, egyének döntjük el a faji kifejezéseink jelentését” – felelte a lap egy magát nem fehérnek tartó, askenázi olvasónak. Eközben persze nem is képezi kérdés tárgyát, hogy az olyan neonáci szélsőségeknek, mint a powayi lövöldöző, a zsidók a „fehérek kiirtásának”, a tömeges bevándorlásnak propagálói.
Persze kérdéses, hogy mit remélnek a fehérséghez nem tartozástól az egyébként 95%-ban askenázi (azaz empirikusan megállapíthatóan fehér) amerikai zsidó elit. A gondolatmenet úgy szól, hogy a fehérek születésüktől fogva bizonyos privilégiumokat élveznek, s így csak akkor lehet igazságos az amerikai társadalom, ha folyamatosan hátrányokkal terhelik a fehéreket (hogy ennek mikor lesz vége, mi az ideális faji harmónia állapota, vagy mitől lenne előnyösebb helyzetben egy munkanélküli detroiti autószerelő egy washingtoni fekete ügyvéddel szemben, nem világos).
A teóriának láthatóan semmi köze ahhoz, hogy valaki fehérként progresszív vagy sem, mint ahogyan a szocialisták számára sem léteztek „jó” tőkések és az iszlamisták számára sincsenek „jó” eretnekek.
Nehéz elképzelni azt a progresszív hitvallást, amitől akár a leghaladóbb amerikai askenázi zsidót is tiszteletbeli „nem fehérré” avatnák.
Hamis messiás
Biden a két tűz közé került, felmérések szerint többségében Demokrata-szavazó amerikai zsidóság utolsó mentsvára. Ezt nem biztos, hogy ők így látják, elvégre könnyű elhinni, hogy Trump egy anomália a progresszió egyenesen felfelé törő ívén, amely nem fog visszatérni, ha majd Biden – egy amerikai rabbi szerint „az új Mózesünk” (!) – „megváltja” a zsidóságot (ahogyan egy zsidó kommentelő itt még korábban reménykedett).
A konzervatív szemlélőt nem is feltétlenül az izgatja, mit csinál majd Biden, hanem inkább az, hogy mi fog jönni Trump után. Trump – és a mögötte álló vékony sajtóháttér, például a Breitbart – nagyon szoros zsidó kötelékekkel rendelkeztek, és ezért nem voltak antiszemiták. Ám kérdéses, hogy egy Trump után következő, esetleg valóban radikális változást követelő nacionalista vezető ilyen filoszemita lesz-e. Voltaképpen mindegy is, milyen szélsőség diadalmaskodik az Egyesült Államokban, az amerikai zsidóság csak megszenvedheti azt.
Hogyan is szólt Arthur Schnitzler Weg ins Freie c. munkája? Így beszél Ehrenberg, az öreg üzletember egy fiatal zsidó szocialistával:
„Ki csinálta meg a liberális mozgalmat Ausztriában? A zsidók (…). Kik árulták el a zsidókat? A liberálisok. Kik csinálták meg a német nemzeti mozgalmat Ausztriában? A zsidók. Kik hagyták el a zsidókat, és köptek rájuk, mint a kutyákra? (…) Ugyanez fog történni a szocializmussal és a kommunizmussal is. Miután a levest felszolgálták, el fognak űzni az asztaltól. Mindig így volt és mindig így lesz.”
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.