Michael Lind író, akadémikus a Texasi Egyetem politikatudomány professzora és a New America Alapítvány társalapítója a Tablet magazinban publikálta véleményét a tech-cégek és az amerikai demokrácia viszonyáról.
Lind esszéjében arra kéri az olvasóit, hogy képzeljék el, hogy az 1950-es években élnek egy amerikai kisvárosban. A város lakói szavazhatnak, perelhetnek és a rendőrség is tisztelettel kezeli őket. Azonban ebben az elképzelt amerikai múltban egy nap furcsa dolgok történnek. A megye egyetlen újsága nem engedi, hogy bizonyos lakók hirdethessenek benne, az egyetlen bank zárolja a számláikat, mikor lerobban az autójuk az autószerelő megtagadja a javítást. Miután elvesztették az üzleteiket az újság bojkottja miatt, próbálnak munkát szerezni, de senki nem veszi őket fel, mert kiderül: rajta vannak egy feketelistán. Lind az elképzelt jelenettel kapcsolatban felteszi a kérdést, hogy az olvasók szerint ez vajon szabadság, hiszen a lakók politikai jogai nem sérültek.
„A privát cégek hatalma is hatalom. Ellenséges üzletek és bankok – akár egy diktatúrában – tönkretehetnek, szegénységre kárhoztathatnak, megalázhatnak, kínozhatnak, sőt még öngyilkosságba is kergethetnek, miközben politikai tekintetben egy teljesen jól működő demokrácia vesz körül”
– írja a szerző.
Lind szerint ma az Egyesült Államok társadalma sok szempontból hasonlít arra a képzeletbeli 50-es évekre, amit az esszé elején lefestett az olvasóknak. Most ugyan nem csak egyetlen nagy szupermarket van, hanem ott az Amazon, ami teljesen uralja az online vásárlást. Egy helyi újság helyett ott a Google, ami olyan, mint egy 21. századi Arany Oldalak. Egy megyei bank helyett pedig van 2-3 domináns bank, és néhány hitelkártya cég. Lind rámutat, hogy ma már előfordulhat az, hogy ha ezek közül a monopóliumot élvező cégek közül valamelyik egy üzlet vagy ember ellen fordul, akkor könnyedén tönkreteheti őket.
Lind leírja, hogy a Capitolium ostroma után a világ nemcsak az eseményen döbbent le, hanem az amerikai cégek felelőtlen magatartásán is. A szerző emlékeztet, hogy az Egyesül Államok választott elnökét úgy tiltották le a tech cégek, hogy egyetlen konkrét vádirat se lett benyújtva ellene a bíróságon, és az impeachement procedúra se lett végrehajtva. Tehát nem az amerikai törvényekre, hanem a saját szabályzataikra hivatkozva űzték el az oldalakról.
A szerző azt is leírja, hogy a cégek ráadásul igen széles hálót vetettek a felhasználóik tengerébe, és számtalan konzervatív és republikánus személyt is letiltottak vagy korlátozták a hozzáférését.
„A tech mágnások váltig állítják, hogy a konzervatívok és republikánusok elleni intézkedések szükségesek voltak ahhoz, hogy megállítsák a fasisztákat abban, hogy zendülést robbantsanak ki a szövetségi kormányzat ellen. Csakhogy a potenciálisan erőszakos bűnözők és terroristák lefülelése és megállítása az FBI, a CIA, az NSA stb feladata, akiket pontosan ebből a célból fizetnek. De kinek kell FBI, ha itt van a Spotify, hogy megmentsen minket egy fasiszta puccstól?”
„Az az igazság, hogy a cégek „tisztító” tevékenysége a hatalom brutális megnyilvánulása volt – írja Lind, aki szerint Amerikában létrejött egy párhuzamos „vállalati alkotmány,” amelynek szabályait néhány gazdag ember szabja meg.
Michael Lind szerint az Egyesült Államok alkotmánya még mindig viszonylag jól működik, azonban a cégek által létrehozott „alkotmány” egy törvénytelen, kontrollálatlan elnyomó rendszert teremt a nagyobb politikai rendszeren belül. Bizonyos cégek ugyanis, amelyeknek szolgáltatásai nélkül ma már nehezen lehet boldogulni, szinte teljesen szabályozás mentesen működnek, vagy pedig a saját maguk által teremtett szabályokat követik.
„Az elmúlt hetekben a Twitter és a Facebook kapta a legtöbb figyelmet, ami annak köszönhető, hogy rengeteg amerikai újságíró, akadémikus, aktivista és politikus az online térben él. Azonban a közösségi oldalak jelentősége el van túlozva. A Pew szerint mindössze az amerikaiak 10% van fenn Twitteren, és a felhasználók mindössze egytizede írja az üzenetek 80%-át. Egyének, pártok és mozgalmak remekül boldogultak mielőtt létrejött a Twitter. Idegesítő, ha letiltanak a Twitterről, de ebből még nem következik a szólásszabadság halála” – érvel a szerző.
„Sokkal inkább aggasztó, hogy egy demokratikus országban a cégek önkényesen gyakorolják a hatalmukat népszerűtlen üzletekkel, szervezetekkel vagy személyekkel szemben.
Ha bizonyos üzleteknek megtiltják, hogy hirdessék a termékeiket elektronikus felületeken vagy a médiában, ha szerzők ellentmondásos könyveit letiltják bizonyos online üzletekből, ha politikai csoportoknak megtiltják, hogy pénzt küldjenek vagy bankszámlát nyissanak, ha a nem megfelelő véleménnyel rendelkező emberektől megtagadják az egészségbiztosítást, vagy letiltják egy személy bankkártyáját mert nem megfelelően szavazott, vagy mert sértőt írt ki a közösségi oldalára, akkor azt mondom: az Egyesült Államokban elnyomás van akkor is, ha a bíróság nyitva és szabad választások vannak” – vonja le a következtetését Lind.
A szerző szerint ez a zsarnoki vállalati rendszer két fontos kérdést vet fel: hogyan eshetett ez meg? S mit lehet tenni ellene?
Lind emlékezteti az olvasókat, hogy Amerika már korábban is volt hasonló helyzetben. Száz évvel ezelőtt a modern infrastruktúra elterjedésével létrejöttek olyan ragadozó üzletek, mint Samuel Insull középnyugati „villany birodalma.” Az önkényes cégek vezetőit „rabló báróknak” nevezték, és majdnem annyira önkényesen működtek, mint ma a tech óriások.
„A New Deal alatt és után az alapvető szolgáltató cégek szabályozva lettek. Ma már nem kell attól félnie egy amerikainak, hogy a helyi szolgáltató elzárja a vizet vagy kikapcsolja az áramot csak azért mert nem ért egyet a politikai nézeteivel” – ez azonban a szerző szerint csak is azért van, mert szigorúan szabályozva vannak a szolgáltatók.
Az internetes cégek problémája, hogy a szabályozás soha nem történt meg. Lind emlékeztet arra, hogy az 1990-es években felépülő új digitális infrastruktúra nem lett szabályozva, de nem is építették be egy már meglevő rendszerbe se (pl rádiós és televíziós szabályozás). Sőt ezek az új iparágak különleges kiváltságokat kaptak, amiket az állam korábbi ágazatoktól megtagadott.
Az Amazon például azért tudott ennyire megnőni, mert az államok adómentességet adtak nekik, miközben a hagyományos üzleteknek ugyanúgy fizetnie kellett. Az 1996-os Kommunikációs Törvény 230-as szekciója pedig lehetővé tette a Facebook és a Twitter számára, hogy felmentést kapjanak olyan szabályozás alól, ami a hagyományos kiadókra érvényes, ami miatt az újságok tartózkodnak a pornográf tartalomtól, vagy a gyűlöletbeszédtől és rágalmazástól.
„Utólag kedvesen naivnak tűnik, hogy az amerikai törvényhozókat elsodorta az „új gazdaság” butuska romantikája. Az 1990-es és a 2000-es években komoly emberek hitték, hogy a ’kibertér’ egy párhuzamos univerzum, ami igazi és mégis külön áll a világtól”
– emlékszik vissza a szerző.
Lind leírja, hogy a cégek minden elé odatették a mágikus „e” betűcskét és már meg is kapták a „szabályozás alól mentesítő kártyájukat.” Ehhez a szerző szerint hozzájárult az akkor uralkodónak számító neoliberális gazdasági hozzáállás. Ezzel a logikával az Amazon nem egy üzlet, akikre vonatkoznak a kereskedelmi adók hanem egy e-üzlet, és az Uber sem egy taxivállalat, hanem egy „tech-cég.” Így történhetett meg, hogy három évtized alatt felépült egy létfontosságú gazdasági infrastruktúra, viszont nem lett úgy megszabályozva, mint a régi. A politikusok azzal érveltek, hogy akkor összeomlana az ágazat, ráadásul a cégek bőkezű adakozása jól jött mindkét oldal politikusainak.
„Így érkeztünk el a jelenlegi helyzethez, ahol az amerikai gazdaság, a média és a politika ma már létfontosságú iparágainak meg van engedve, hogy saját szabályok szerint működjenek, amiket „felhasználói szerződés” formájában folyamatosan változtatnak, amiket mellesleg soha senki nem olvas el. Olyan bizottságok ellenőrizhetik őket, akiket ők maguk neveznek ki, és meg van nekik engedve, hogy igazságosztó szerepében tetszelegjenek, akik majd megmentenek minket attól az ellenségtől, akit ők épp ellenségnek gondolnak”
– írja Lind.
A szerző igyekszik felvázolni egy lehetséges megoldást. 1876-ban az amerikai legfelsőbb bíróság kimondta, hogy az államnak joga van szabályozni azokat az iparágakat, amelyek a közjót érintik. A bíróság döntése szerint, hogy ha a magántulajdont nyilvános használatra szánják, akkor az állami szabályozás alá esik. A törvényhozók és a megbízott ügynökségek feladata, hogy megállapítsák, hogy egyes iparágak esetén a társdalom mekkora része függ az árukhoz vagy szolgáltatásokhoz való méltányos hozzáféréstől.
Egyrészt van a „közös szállító elve”, amely biztosítja, hogy például a vasútvonal csak korlátozottan utasíthat vissza szállítást vagy utast, a másik pedig a „nyilvános elhelyezés elve”, amely vonatkozik a szállodákra, éttermekre és élelmiszerboltokra, amelyek csak kivételes esetben utasíthatnak el fizető vendéget.
Lind szerint nehéz lesz kiterjeszteni az amerikai alkotmányt a cégekre, amelyeknek nagy a befolyása a média és a politika szereplőire is. Szerinte az a megoldás ha egyszerűen a két említett elv közül valamelyik alá vonják a tech-cégeket. Nincs szükség új kategóriák vagy koncepciók megalkotására –írja.
„Van azonban egy kivétel. A kivételbe tartoznak az olyan közösségi oldalak, mint a Twitter, Parler, Youtube, Facebook stb. amelyek lehetővé teszik, hogy emberek előzetes szerkesztés vagy ellenőrzés nélkül töltsenek fel anyagokat. Az üzletei modelljük csak azért létezhet, mert fel vannak mentve a rágalomra és pornográf tartalmakra vonatkozó szigorú szabályok alól, amik a hagyományos lapokra és kiadókra vonatkoznak”
– írja Lind.
A szerző szerint ha kiterjesztik rájuk a kiadókra vonatkozó szabályokat, akkor a Twitter és a Facebook jelenlegi formája azonnal megszűnne. Lind szerint azonban ez egy jó konklúzió lenne, mert szerinte,
amit a törvények nem tesznek lehetővé a való világban, azt nem szabad lehetővé tenni az online térben sem.
„Ha a Twitter és a Youtube hagyományosan ellenőrzött publikációkká vagy média cégekké alakulnak át, ahol csak azt lehet kitenni, ami le van ellenőrizve, az nem jelenti, hogy a közbeszéd veszélybe fog kerülni”- írja Lind, emlékeztetve az olvasókat, hogy a 20. században a közösségi oldalak nélkül is számtalan mozgalom, párt és politikus fel tudott emelkedni.
„Az új infrastruktúra iparágaiban gyakorolt önkényes vállalati hatalmat egyszerűen lehetne orvosolni. Az online vélemény és videó platformokat hagyományos kiadókként kell újradefiniálni, hogy hagyományos kiadókra vonatkozó szabályozás alá lehessen vetni őket” – zárja az esszéjét Lind.
A teljes írás itt olvasható.
Borítókép: Unsplashed
