Nem a rendőrség megszüntetésére, hanem radikális reformjára van szükség

„Defund the police!” azaz: „Szűnjön meg a rendőrség finanszírozása!” – szól a valójában a rendőrségek feloszlatását szorgalmazó szélsőbaloldali mozgalmak régi-új jelmondata. Bizonyítékául annak, hogy a posztmodern utáni legújabb baloldal már meg sem próbál kapcsolatot teremteni a valósággal.

Amikor 2020. május 25-én a minneapolis-i George Floyd hamis húszdollárossal fizetett egy boltban, az eladó rendőrt hívott, aki a tetten ért elkövető ellenállása miatt testi kényszert alkalmazott vele szemben. A kétszer fegyveres rablásért, háromszor kábítószerrel visszaélésért már elítélt bűnöző a rendőri intézkedés közben meghalt. Az intézkedés szakszerűségének szakértő vizsgálatát beárnyékolta és szinte el is lehetetlenítette, hogy azonnal rasszizmust kiáltott az esetre éhesen lecsapó Black Lives Matter (BLM) mozgalom – a rendőr fehérbőrű, a kényszerintézkedés érintettje meg fekete volt.

A BLM magva egy neomarxista szervezet, ami névleg a rendőri brutalitás ellen tiltakozik, valójában szélsőbaloldali tanokat népszerűsít,

és egy hashtag-kampányból nőtte ki magát egy hasonló 2012-es incidens után. Mára sok tízmillió dollár jóhiszemű adomány felett rendelkezik, miközben több százezer szintén (talán) jóhiszemű követő rokonszenvez vele, akik a tapasztalatok szerint bármikor szívesen csinálnak balhét is, miközben észre sem veszik, minek a szekerét tolják.

Floyd halálát követően menetrend szerint ki is tört a tüntetéshullám, ami végigsöpört Amerikán. A magát erőszakmentes polgári engedetlenségi mozgalomnak nevező BLM éppúgy dicsérte, mint a máskor politikailag ennél sokkal realistább Apostoli Szentszék. Az új tiltakozási hullám a kínai koronavírus miatt meghirdetett járványügyi gyülekezési korlátozásokra fittyet hányva szinte lángba borította a nagyobb városok nyilvános tereit.

Polgárok autóit gyújtották fel, boltok kirakatait zúzták be, fosztogattak, rongáltak, s félelmet és bizonytalanságot keltettek, amerre csak jártak. Seattle-ben még egy rendőrőrsöt is megostromoltak, a rendőrök pedig fülüket-farkukat behúzva menekültek a rájuk törő zavargók elől. Ebből született a „Capitoliumi Autonóm Zóna” agyréme, amiben egy hétig sem működött a lelkesen bevezetett anarcho-kommunizmus.

Eközben Minneapolisban a csak baloldali politikusokból álló tizenhárom tagú városi tanács 9:4 arányban megreformálhatatlannak találta, ezért megszavazta a helyi rendőrség feloszlatását június elején. Hangos tüntetők százai ünnepelték az eseményt, mint óriási szélsőbaloldali győzelmet.

A szintén baloldali (!) polgármester a minősített többséggel hozott határozatot nem vétózhatta meg, noha ellenezte a lépést, ahogy annak az utcai hangoskodókon kívül valós támogatottsága nem volt a lakosság körében, csak ők csendben voltak, a kevés józan hang meg nem hallatszott az óbégatás közben.

Száz napja gyújtogat és fosztogat a szélsőbal Portlandben

Az antifa és BLM aktivisták a „tüntetésen” Molotov-koktélt dobtak a rendőrökre, ami azonban az egyik saját emberüket lobbantotta lángra. 

Beérett az az intellektuális terror, aminek az amerikai közvélemény évtizedek óta ki van téve az egyetemi katedráktól a katolikus templomok szószékein át a főáramú tömegtájékoztatásig szinte mindenhol.

Meghozta gyümölcsét a baloldal szellemi atyjának, Jean-Jacques Rousseau-nak optimista antropológiája és pesszimista szociológiája, miszerint a bűn nem része az emberi természetnek, azt csak annak a civilizáció intézményei általi korrupciója teremti meg. Éppen ott fogott újabb hamvába holt emberkísérletbe a baloldal, ahol nem létezhet kísérleti telep, ti. az emberi társadalomban:

megpróbálja eltávolítani a bűnös bűnmegelőző és bűnüldöző állami közeget, hátha ez megszünteti a bűnözést.

A városi tanácsosok maguk sem gondolták komolyan, amiben hittek, és amit gyakoroltak. Négy tanácstag azok közül, akik megszavazták a határozatot, a rendőrök tényleges elbocsátása után azonnal magántestőröket és biztonsági őröket béreltek fel személyi védelmükre, persze mindezt a helyi adófizetők pénzén (napi 4500 dollárért), mert életüket és vagyonukat (!) féltették, noha semmivel sem bizonyították, hogy az veszélyben forogna.

Aztán, persze, veszélybe került, mert a rendőrség nélkül töltött nyár folyamán soha nem látott méreteket öltött a bűnözés a városban. A balos hiedelem, mint az várható is volt, megdőlt – újra.

Vitatható, hogy lehet-e egyáltalán rendszerszintű rendőrségi brutalitásról beszélni. Sok a rendőri visszaélés, de nem csak pszichopaták mennek rendőrnek, akiknek lételemük az abúzus. A rendőri hivatás választása mellett sokan igenis azért döntenek, mert szolgálni és védeni szeretnének (még ha ebben sokszor meg is gátolja őket a tárgyi jog). A rendészeti közegek ugyan egyre katonásabbakká és egyre központosítottabbakká válnak, de azért nem is kell feltétlenül úgy tekintenünk a fakabátokra, mintha esküdt ellenségeink volnának.

A radikális baloldal jól látja, hogy „valamit” kezdeni kéne a rendőrségekkel, mert aggasztóak azok a tendenciák, amik megfigyelhetők szerte nyugati világunkban. Abban viszont nincs igazuk, hogy a rendőrségek megreformálhatatlanok. Ellenkezőleg: a rendőrségek megreformálása roppant egyszerű.

Albert Venn Dicey, a joguralom metajurisztikus tanának nagy angol kimunkálója a jog uralmának három ismérve közt sorolta fel, hogy a hivatalos személyek eljárásaik során végzett cselekményeikért természetes személyükkel és magánvagyonukkal tartoznak felelősséggel, nem rejtőzhetnek el hivatali közegeik jogi személyisége mögé. Felelősségüket pedig rendes bíróság törvényes bírája előtt, esküdtszéki tárgyaláson és tisztességes eljárásban a jogorvoslat lehetősége mellett kell megállapítani.

Első lépésként Dicey tanának komolyan vételével kellene kezdeni.

Douglas Murray: „Olyan időkben élünk, amikor nem szabad csatlakozni a tömeghez”

„Ha visszamegyünk a faji elkülönüléshez, amibe ezúttal a magukat «antirasszistának» nevező emberek fognak minket belekényszeríteni, akkor a pokolba megyünk vissza” – mondta a brit újságíró. 

Ott van még a híres amerikai bíró és jogtudós, Andrew Napolitano által kvintesszenciálisan amerikai jognak nevezett, a negyedik alkotmánymódosítás által szavatolt jog, amit Napolitano előszeretettel nevez a „békén hagyáshoz való jognak” (right to be left alone). Lényege, hogy egy semleges bíró előtt bizonyított alapos gyanú nélkül senkit sem szabad kényszerintézkedés alá vonni, a semleges bírónak pedig gyanakvónak kell lennie a rendőrrel szemben, aki kényszerintézkedésre kér tőle engedélyt.

Szintén Dicey siethet a nyugati civilizáció megmentésére a joguralom általa azonosított másik ismérvével. Dicey azt tanítja, hogy

egy országban csak akkor valósulhat meg a jog uralma, ha kizárólag rendes bíróságok alkotják annak bírósági szervezetét. Nincsenek tehát különbíróságok és szakosodott bírák az ügyek egy-egy csoportjára.

Nincs olyan, hogy polgári vagy büntető, közigazgatási vagy munkaügyi bíróság, nyomozási vagy büntetés-végrehajtási bíró, ahogy titkos adatgyűjtést vagy leplezett eszközalkalmazást engedélyező bíró is csak az lehet, aki épp az eljárási cselekmény színhelye szerint illetékes bíróság soros bírája.

Ez biztosítaná szerinte az alaki jogrend egységét, megakadályozná a jogágak (közjog-magánjog, anyagi jog-eljárásjog, polgári jog-büntetőjog, stb.) elkülönülését. Az angol jogászattól eltanulva (Amerikában újra felfedezve) a szoros jogszabály-értelmezést, mert a bírónak nincs (nem lehet) hivatalos tudomása semmilyen jogszabály előterjesztőjének hátsó szándékairól, a törvényhozásban lefolytatott vitákról, stb.

Így elkerülhető volna, hogy a jogalkotás egy lenini rémálomba illően rátelepedhessen a közigazgatásra és az igazságszolgáltatásra.

A rendőrségek radikális decentralizációja és demilitarizációja szintén nagy lépés volna az értelmes világ eszményi állapota felé tartó fejlődésben. A katonai fegyverzettel, pl. rohamgépkarabélyokkal és páncélozott gyalogsági harcjárművekkel felszerelt, taktikai alakzatban masírozó, golyóálló mellényes és sisakos gyakorlóruhás rendőrök ötlete akkor is torz, ha drámaian megsokszorozódott a rendőrellenes támadások száma.

Felfegyverzett tüntetők gyilkosságai: „Ezt nem lehet a rendőrség számlájára írni”

Atlantában egy gyermeket, a 7 éves Secoriea Turnert lőtték halálra tüntetők július 4-én, az amerikai függetlenség napjának ünnepén.

Sokat segítene a rendőrségek iránti közbizalom helyreállításában – ad absurdum megteremtésében –, ha rugalmasabbá válna a rendőrök foglalkoztatása, jobban ki volnának téve a szabad munkapiac folyamatainak. Ez mind a munkáltatói, mind a munkavállalói oldalon jobb elöljárói gondoskodásra ösztönözne, míg az alárendelti függést nagyban csökkentené.

A rendőri jogviszonynak ugyanolyan munkaviszonynak kell lennie, mint bármilyen más munkaviszonynak a magángazdaságban, csak itt ugye az állam a munkáltató. Ha ezek után a munkaszerződésekre vonatkozó speciális normák is a kukába kerülnének, hogy a jogrendszer csak általános szabályokból álljon, mint arra Friedrich von Hayek és Bruno Leoni int, megszűnne az a sok perverz ösztönző, ami olyan mentalitást kölcsönöz a zárt rendészeti testületeknek, amit a „holló a hollónak nem vájja ki a szemét” mondással lehet a legjobban leírni.

Ezeken felül alapos megfontolás tárgyává kéne tenni a jogrendek megtisztítását olyan cselekedetek jogellenesként való megbélyegzésétől, amelyek valójában nem sértik senkinek semmilyen alapvető emberi jogát, tehát áldozat nélküliek.

A szervezett bűnözés, amely valójában az állami túlszabályozáson élősködik, épp azért lehetséges, mert valami érthetetlen oknál fogva emberek tömegei hiszik azt, hogy a cél szentesíti az eszközt, ha a saját céljairól van szó.

Visszatérve eredeti gondolatunkhoz: nem a rendőrségek feloszlatása a helyes válasz a rendőrségekkel szembeni közbizalmatlanság gyógyítására, sem pedig a rendészeti közegek személyi állománya körében észlelhető erkölcsi elfajzás megállítására. Az ösztönzőrendszert kell rendbe tenni, és akkor megszűnnek az elhajlások okai. Közben pedig a rendőrségek visszakapják – vagy megkapják – azt a megbecsülést, ami egy értelmes világban kijárna nekik.

Law and order, avagy miért nyerhet Trump novemberben?

A kiégett üzletek, a kirabolt boltok pont azt a középosztályt teszik tönkre, amelyet Biden képviselni akar. Tóth András elemzése.