Egyre több arab állam ismeri fel, hogy a palesztin ügy nem lehet örökre szóló akadálya saját érdekeik érvényesítésének – írja Seth J. Frantzman a Jerusalem Post hasábjain.
Izrael, az Egyesült Arab Emírségek és Bahrein nemrég megkötött egyezményei sokak számára meglepetést okoztak — hiszen mindezek izraeli engedmények és egy palesztin állam megalakulása nélkül valósulhattak meg.
„Pedig az elmúlt két és fél évtizedben a szakértők által diktált paradigma azt követelte, hogy Izrael visszavonuljon, és tegyen engedményeket a békefolyamatok során a ‘normalizáció’ érdekében”.
— írja Seth J. Frantzman elemzésében. Ráadásul szerinte ez a narratíva annyira erőssé vált az elmúlt időben, hogy a béketárgyalások résztvevői az arab államokat is arra ösztönözték, hogy semmiképp ne kössenek békét Izraellel, amíg az nem tesz engedményeket.
John Kerry víziója
A Jerusalem Post szerzője úgy véli, hogy ezeknek a teóriáknak legfőbb képviselője John Kerry, egykori elnökjelölt és külügyminiszter tekinthető. Az amerikai politikus például számos alkalommal riogatott azzal a múltban, hogy súlyos erőszakhullám kísérné hazája nagykövetségének áthelyezését Jeruzsálembe, vagy éppen azt igyekezett bizonygatni, hogy egy palesztin állam létrehozása nélkül Izrael sosem lenne képes békét kötni szomszédaival.
Mint emlékezetes, 2016-ban az Obama-éra végén Kerry meg is erősítette, hogy ennek a gondolatnak kell meghatároznia az amerikai politikát. „Nem érhető el fejlett és külön béke az arab világgal a palesztin folyamat és palesztin béke nélkül. Ezt mindenkinek meg kell értenie. Ez a kemény valóság” — fogalmazott akkor.
Mindez pedig ahhoz vezetett, hogy a nyugati kormányok még az arab államokkal való kapcsolatrendezés lehetőségét is elutasították mindaddig, amíg nem válik Jeruzsálem egy palesztin állam fővárosává. Ezzel pedig visszakerült a labda a palesztinokhoz, akik így továbbra is könnyen elutasíthatták Izraelt.
Arra próbálták rákényszeríteni a zsidó államot, hogy még több energiát fordítson a palesztin tárgyalásokra és kivonjon csaknem 500 ezer embert Jeruzsálemből, valamint Júdea és Somron (más néven Nyugati Part) területéről — ami egyenlő a lehetetlennel.
Az izraeli vezetés végül nem ment bele ebbe, csendben továbblépett, és az Öböl-menti államokkal vette fel a kapcsolatot — részben az iráni és török agressziótól való közös aggodalmak mentén.
De miért erőltették annyira ezt az elképzelést? — teszi fel a kérdést Frantzman. Hiszen más területeket nézve úgy látszik, hogy a többi ország egymással való kapcsolatát nem feltétlenül határozzák meg az éppen zajló konfliktusok, például Kasmír, Nyugat-Szahara vagy a Krím-félsziget esetében.
A „négy nem” politikája
John Kerry 2016-ban a Saban Fórumon elmondott beszédében leszögezte, hogy nem támogatja azt az elképzelést, miszerint Izrael a palesztinoktól függetlenül is békét kezdeményezhetne arab államokkal.
„Nem, nem, nem és nem”
— jelentette ki a gondolatra adott válaszul az egykori külügyminiszter, aki ezzel felüllicitálta még a „három nem” politikáját is, amit 1967-ben hirdetett meg az Arab Liga. Az akkori arab vezetők ugyanis egyszerre mondtak nemet az Izraellel való békére, Izrael államának elismerésére és a tárgyalások lehetőségére is.
De miért volt fontos ennyire Kerry számára, hogy Ramallahot színpadon tartsa? Frantzman szerint a válasz egyszerű, hiszen a paradigma megakadályozta, hogy bármilyen külön béke aláássa az amerikai politikát. Ugyanakkor így néhány nyugati állam „bizarr módon” éppen akadályává vált annak, hogy Izrael és néhány arab állam békét köthessen egymással.
Hidegháborús örökség
A palesztin állam elképzelésének megértéséhez szükséges visszakanyarodni az 1990-es évekig, hiszen mindez a hidegháború és az amerikai hegemónia termékeként is tekinthető — írja az elemző. Ugyanis Amerika akkoriban úgy vélte, az arab államokat könnyebb rávenni, hogy békét kössenek Izraellel, ha a palesztinokat illető 40 éves támogatásuk végre gyümölcsöt teremhet.
„Bizonyos értelemben ezzel lehetőséget kaptak volna arra, hogy megaláztatás nélkül másszanak le a kartúmi ‘három nem’ fájáról. A hajthatatlanságuk zsákutcájából jelentett volna kiutat”.
Izrael elszigeteltsége azonban fokozódott a nyugati országok felé, és ezt a problémát a hidegháború csak jobban bebetonozta. Ezt a fagyos hangulatot törte meg elsőként Egyiptom, majd Jordánia, amikor Izraellel felvette a kapcsolatot az 1990-es években. Akkoriban úgy tűnt, hogy az Öböl-menti államokkal, Marokkóval és akár még Tunéziával is „megtörhet a jég”, de végül mégsem így történt.
A második intifáda ugyanis fordított a helyzeten. A 2002-ben felvetett szaúdi békekezdeményezés pedig ismét abba az irányba lökte volna Izraelt, hogy visszavonuljon, és megalakuljon egy palesztin állam a regionális békéért cserében.
A fordulat
Az idő múlásával az is világossá vált, hogy a palesztinok közötti egység hiánya szintén a megegyezés akadályát jelenti. Irán és Törökország a Hamász mögé állt, majd 2017-ben az Arab-öbölben végigfutó válsághelyzet újabb átrendeződést hozott, ami kedvezett Izrael számára a kapcsolatok rendezése szempontjából.
„Világossá vált, hogy nincs értelme fenntartani a palesztin akadályt, ami eltorlaszolja az Öböl-menti államokkal való kapcsolatok normalizálásának lehetőségét”
— véli Frantzman, aki szerint mostanra érkezett el az idő ahhoz, hogy az Öböl-menti államok felismerjék: nemet mondhatnak Kerry egykori politikájának, hiszen szükségük van Washington támogatására. Ennek fényében pedig bátran szembemehetnek azokkal a vádakkal, miszerint a palesztinokat „elárulnák”.
Egyértelmű, hogy a palesztinok nem voltak képesek élni azzal a támogatással, amit 70 éven át kaptak. És a fennálló konfliktusnál fontosabbá váltak az egyes államok saját érdekei.
Nincs megoldás
Az elemző szerint az izraeli-palesztin konfliktus egyre bonyolultabbá válik, és több okból sem lenne könnyű megoldást találni rá: egyrészt ott vannak a gyarmati korszakból megmaradt határvonalak, a nemzetközi jog és az érintett felek politikai érdekei is.
Néhány ország mostanra el is fogadta, hogy nincs „megoldás”, miközben a megszokott nyugati paradigma nem képes erre, hiszen mindenre „megoldást” keresne
— írja Frantzman, aki elemzése végén kiemeli: az elmúlt időszak is azt bizonyította, hogy az Emírségek és Bahrein továbblépett, hogy Izraellel együttműködhessen, és egyúttal elismerte, hogy a palesztin ügy előrehaladásának hiánya nem lehet örökre szóló akadálya annak, hogy saját érdekeiknek érvényt szerezzenek a régióban.