Fritz Zsuzsa: Lehet, hogy a zsidóknak kellene egy nagy csoportterápia

Szarvast nem akarja bécsi habos kávéra cserélni a Bálint Ház 15 év után leköszönő igazgatója, aki később akár arról is elgondolkodna, induljon-e a Mazsihisz elnökségért. Habár Fritz Zsuzsa a héten áttette székhelyét az osztrák fővárosba, új feladatokra fókuszálva marad a közösségben. Interjú negyedszázados zsidó közszolgálatról.

Azt ajánlotta, a beszélgetésünkhöz találkozunk a Bálint Házban. Nem tud elszakadni innen?

A hely adta magát. Központban van, a második otthonom. Szeretem a Bálint Házat, nagyon szeretek ide bejönni. Itt van tér sok mindenhez.

Habár hivatalosan már nem ön vezeti az intézetet, közleményben tudatták, hogy azért nem végleges ez a búcsú.

Igen. Maradtak feladataim, ez most alakul ki. Közösen formáljuk azt a csapattal. Volt egy féléves átmeneti időszak, ez most folytatódik.

A váltásra már elég régen készülnek. Házon kívül is hónapok óta lehetett erről tudni, de belsős kollégái számára talán régebb óta ismert, hogy vezetőként abbahagyja, amit 15 éve csinál. Miért döntött így?

Nagyon sok változás történt az életünkben: mind a házéban, mind pedig az enyémben. Már két-három éve elkezdett bennem megfogalmazódni a hogyan tovább kérdése. Ennek nagyon sok vetülete van. Az egyik, hogy a ház új szakaszba kell, hogy lépjen. Ez sok változással jár.

Éreztük, hogy a nagyobb hatékonyság érdekében szükségszerű egy belső szerkezeti változtatás. Azt vettem észre magamon, hogy nem tudok megújulni. Ez lehet, hogy azért is alakult így, mert a szívem félig már máshol volt. Szerettem volna egy ideje több időt tölteni az akkor még vőlegényemmel, ma már férjemmel.

Ez az érzés az esküvővel még erőteljesebb lett. De az is hozzátartozik, hogy én 1994 óta itt vagyok a házban, ebből az utóbbi 15 évben vezetőként. Ez sok. Világossá vált mindenki számára, hogy új energiákra van szükség. Olyan emberre, aki képes arra, hogy új víziót találjon ki. Bennem nagyon sok szándék maradt arra, hogy ezt segítsem, amivel lehet, de vezetőként másra van most szükség.

Boldog vagyok, hogy lehetőséget kaptam arra, hogy továbbra is kötődhessek a házhoz. Ezzel a tudattal azonnal elkezdtek ismét nőni a szárnyaim, és egyfajta teher esett le a vállamról, és megint kreatív energiák átcsoportosítást érzem magamban.

Mi is pontosan ez a lehetőség?

Úgy „léphetek le”, hogy aktív kapcsolatban maradok a házzal. Tapasztalatokat adhatok át egy fiatal, új erő képviselőjének, miközben együtt gondozzuk az eddigi értékeket, és közben esélyem van arra, hogy építhessek új értékeket is. Ennek most az a munkacíme, hogy „Tudásközpont”.

Azt gondolom, hogy egy igazgatónak itt kell lennie. Ezek az új változások új kihívásokkal is járnak, főleg az adománygyűjtés terén. Nekem ehhez nem volt akkora tehetségem, mint remélhetőleg az új vezetőnek lesz, aki már bizonyított, amikor ezt a tevékenységet végezte más helyeken. Én pedig most a férjemmel, aki Bécsben él, szeretnék több időt tölteni. Ezt mindenki előtt egyértelművé tettem, és ezt el is fogadták.

Ami a Tudásbázist illeti: az új stratégián január óta dolgozunk, mióta Marcell (Kenesei Marcell, a Bálint Ház új igazgatója – a szerk.) is itt van a házban. Ennek a fő pillérei közé tartoznak az innovatív közösségi programok. Ezt fogja támogatni a zsidó tudásközpont és a hálózati központ. Utóbbi lényege, hogy a ház a jövőben nem fog semmit partnerség nélkül csinálni. Mindenhez megkeressük a közösségben vagy a társadalomban a partnereket.

A Tudásközpont egy közös szellemi háttértámogatás lesz, amelyre egy modern zsidó közösségi központnak szüksége lehet, különösen akkor, ha ez a ház a zsidóságnak azokat a tagjait akarja megszólítani, akiket nehéz, vagy akiket még nem sikerült, továbbá azokat is, akik nem találják meg magukat a vallási hálózatban, a zsinagógákban, viszont talán megtalálhatnák magukat egy sokkal szekulárisabb, kulturálisabb zsidó életben.

Ehhez fogunk mi tartalmakat és ötleteket fejleszteni, tanítani. Az lesz a feladatunk, hogy folyamatosan ellássuk a közösséget szellemi munícióval, egyfajta judaisztikai alapú háttértámogatással. Online és offline felületeken, előadásokkal, anyagokkal.

Amikor 1994-ben bekerültem a házba, akkor egy ún. „forrásközpont” létrehozásán tevékenykedtem amolyan külsős oktatási szakértőként. A Joint azzal bízott meg, hogy hozzak létre egy zsidó pedagógiai központot. Tulajdonképpen én most visszatérek ezekhez az alapokhoz.

Amikor említette a váltás gondolatát, eszembe jutott egy tavalyi pódiumbeszélgetés, amely arról szólt, hogy 30 évvel a rendszerváltás után hol tart a hazai zsidóság. Több mint 20 éve ismerem, de olyan pesszimistának még sosem láttam, mint ott. Olyanokat mondott például, hogy „a magyar zsidóságnak nincsenek valódi közös értékei”, és hogy itt lenne az ideje „összeszedni magunkat” . Arra gondoltam akkor, hogy vajon mi is az pontosan, amibe Fritz Zsuzsa ennyire belefáradhatott.

Talán saját magamba… A szerepbe, amelynek állandóan meg kellett felelnem… Azt éreztem mindig is, hogy vezetőként nagyon erősen példát kell mutatnom. Tisztában voltam azzal, hogy ebben a közösségben engem nagyon sokan ismernek, és odafigyelnek arra, amit csinálok.

Az utóbbi időben azt vettem észre, hogy ismétlem magamat. Ugyanazokat írom egy-egy ünnepi köszöntőnél, amelyeket korábban, mintha körbeértem volna a lehetőségeken. A megújulás hiánya elkezdett piszkálni belülről. Olyan érzésem volt, mintha nem változna semmi. A kör bezárulni, leszűkülni látszott.

Sokszor éreztem azt különböző belső harcok, kommentek és helyzetek hatására, hogy bárcsak ne kellene példát mutatnom. Bárcsak ne kellene megint pozitívan nyilatkoznom.

Miért, másra nem lehetett volna lehetősége? Valamilyen megfelelési kényszer is szerepet játszhatott ebben?

Igen. Bennem ez elég erős. Hiszen az a kép rólam, hogy Frici mindig mosolyog, mindig pozitív. A tavalyi beszélgetésen nyilván olyan hangulatban lehettem, ahol a megfelelési kényszerem alulmaradt, és megnyilvánulásomban lehetett egy ilyen csalódottság is.

Volt ebben esetleg valami politika?

Nem hiszem. Nem vagyok politikus alkat, soha nem is voltam. Talán inkább az lehetett bennem, ami időnként az utóbbi években felszínre került nálam, hogy 30 évvel vagyunk a rendszerváltás után. Nem kéne már sokkal előrébb tartanunk? Aztán persze rájössz arra, hogy rendben, de hol tart a társadalom? Tehát ez nem így működik. Visszük magunkkal a traumáinkat, nagyon-nagyon sok traumánk van: a holokauszt, a kommunizmus. Ezek nyilván sokkal lassabbá teszik azt, amit én idealistaként remélek, hogy igenis megteremthető az összetartás és az együttműködés.

Mit érez a legnagyobb sikerének és a legnagyobb kudarcának?

Az egyik legnagyobb sikeremnek azt élem meg, hogy a zsidóságról elkezdtünk pluralista módon gondolkodni. Pozitívan és nyitottan. Kifejezetten Bálint házas érdemnek könyvelem el, hogy sikerült elhitetni, hogy mi tényleg együttműködéseket kínálunk. Egyik első fő üzenetünk volt az, hogy nem akarunk senkivel versenyezni. Együttműködni akartunk, arra nyitott közösségekkel. Ezt kezdetben évekig nagyon sokan nem hitték el nekünk.

Ezt mára a közösségek teljesen megértették? Ha ma ide akarna jönni valaki, itt mindig nyitott ajtóra találna?

Felőlem bárki jöhetett, de mi egy olyan rendszerben dolgozunk, hogy közösen mérlegelünk a végső döntések előtt. Egyszer volt egy messiáshívő csoport, akik végül nem tudtak itt megmutatkozni. Egy másik alkalommal pedig a Jobbik egyik képviselőjének szereplését vétózta meg a ház. Nincs nálunk döntnöki kuratórium, hanem mi sokfelé tartozunk: részben a Mazs Alapítvány és a JDC támogatásából működünk, a ház pedig a Budapesti Zsidó Hitközségé. Kudarcnak, hiányérzetnek — nyilván volt több is — a következők jutnak elsőre eszembe: nem sikerült a csapatunkban egy olyanfajta működési harmóniát kialakítani, amire én vágytam volna.

Nem tudtuk olyan arányban bevonzani a fiatalokat, ahogy azt szerettem volna. Remélem, hogy utódomnak ez sikerülni fog. Aztán itt van Szarvas esete: aki engem ismer, az tudja, hogy nekem az ottani ifjúsági tábor a szívem csücske. Volt bennem egy olyan remény, hogy itt a házban is sikerül megteremtenem azt a hangulatot egész éven keresztül, ami ott nyáron jellemző volt. Voltak részeredmények, de a vágyálmom összességében álom maradt.  És van még egy másik dolog is, amit sajnálok, hogy nem úgy alakult, ahogy szerettem volna: ez pedig ennek a csodálatos háznak az infrastrukturális megújítása.

Pár éve adott egy interjút egy amerikai televíziónak, amelyben azt mondta a saját zsidó öntudatáról, hogy — bizonyos judaisztikai ismeretek mellett — annak meghatározó része egy állandó készenlét a párbeszédre. Ma kivel folytatna leginkább dialógust és miről?

Én most is a közösségem tagjaival folytatnék továbbra is beszélgetéseket. Mégpedig azokkal, akik nagy számban ott vannak, de nem vesznek részt a zsidó közösségi életben. Azért is gondolom, hogy ez egy nagyon fontos irány, mert amit említettem a traumáinkról, azt érzem, hogy ez mind a mai napig ott van bennünk béklyóként. Hiszen nézzük csak meg a kezdeteket, 30 évvel ezelőtt mi volt: nagy lendülettel indultunk, és azt gondoltuk, hogy a nagy szabadságunkban itt majd mindenki zsidó akar lenni. Hogy lehet, hogy ez a szám nem robbant be 2020-ra?

Vajon mi kell ahhoz, hogy lássuk is, ismerhessük is azt a 100-120 ezer zsidót, akikre szeretünk úgy hivatkozni, mint Közép-Európa legnagyobb zsidó közössége? Nyilván nem egyszerű ennyi embert bevonzani, de ha legalább ennek a felét, mondjuk 50 ezret látnánk, az már hatalmas eredmény lenne.

Ön szerint mennyit látunk ma?

Maximum 15-20 embert. Saját magamon látom, hogy valóban nagyon sok mindent hurcolunk magunkkal. És a többség valamiért még mindig nem akarja a nyitást. Én ezt nap mint nap láttam és éreztem itt a házban és Szarvason is, ahol több ezer gyereknél ismerhettem meg a családi hátteret. Ez az egész zsidósággal kapcsolatos viszony nem tisztázódott a legtöbb otthonban. Lehet, hogy az egész közösségnek kellene egy nagy csoportterápia, hogy egészségesebben tudjunk viszonyulni a saját gyökereinkhez.

Nagyon sokáig azt gondoltam, hogy nem történt meg a társadalmi párbeszéd, nem történt meg a holokauszt traumájának kibeszélése. De az az igazság, hogy ahhoz, hogy társadalmi szinten értelmes párbeszéd kezdődhessen, először a közösségen belül kell rendbe rakni a lelkeket.

Anélkül, hogy a saját családjának traumáiról kérdezném, elég beszédes az, amit szintén abban a amerikai interjúban említett: saját édesanyja kezdetben félt attól, hogy ön 1990-ben a hazai zsidóságért kezdett el dolgozni. Pedig úgy tudom, nem ön volt az első a családban, aki ezt tette.

Igen, a nagyapám az 1950-es években dolgozott a Joint által működtetett FEDOSZ-nál, egy fehérnemű és ruhakészítő ktsz-nél. A Joint csinált egy-két olyan céget akkor Magyarországon is, ahol olyan embereket próbáltak foglalkoztatni, akik valamiért — eredetileg vallási okokból — hátrányban voltak azért, mert a szocialista rendszerben szombaton is dolgozniuk kellett.

Külön történet, ahogy nagyapám odakeveredett a FEDOSZ-hoz: volt egy üzlete, amit még a háború előtt a dédapámmal alapítottak. Ez egy ruhaipari vállalkozás volt. Innen volt tehát neki ismerete a szakmáról. Miután az anyai családom többsége Pesten átvészelte a holokausztot, jött a  kommunizmus, és az akkori ötszobás lakásukba társbérlők kerültek.

Családi legenda szerint az egyik lakó ÁVH-s volt, aki feljelentette a családot, amiért egyszer valaki felhozta neki, hogy ne a mosdóban borotválkozzon…

Ezután a családot vidékre telepítették. Majd évekkel később, 1953-ban visszamerészkedtek Pestre, ahol egy ideig a Wesselényi utcában éltek, rokonoknál. Aztán a nagyapám egy nap visszament az Akadémia utca 7-be, ahol találkozott a házmesterrel, aki emlékezett rájuk, mert nagyon szerette őket. Nagyapám megtudta, hogy a házban van egy lakás, amit irodává akartak átalakítani, de a munkálatok abbamaradtak, hetek óta nem volt ott senki. Ennél nem is kellett több neki. Fogta a bőröndjeit, bement oda, és azt mondta: innentől kezdve ez lesz a lakásunk. Még aznap beköltöztek, és utólag kijárták az engedélyt arra, hogy ott is lakhassanak. Én már oda, abba a lakásba születtem.

Egy ilyen csendes, de rendszerkritikus családban nőttem fel. Én ezt a jointos FEDOSZ-történetet különben csak nagyon későn, alig pár éve tudtam meg. Már jóval az ő halála, és néhány évvel a lánya, az édesanyám halála után. Nagyapám ugyanis kazettára mondta az életét. Ezt pár évvel ezelőtt digitalizáltattam és le is gépeltettem. Különben azzal együtt, hogy anyám — az érthető félelmeiből következően — kezdetben valóban nem örült, amiért én 1990-ben elkezdtem dolgozni a JDC-nek, pár évvel később ő is szerepet vállalat, és „beadta a derekát a zsidóknak”: a Szombatnál lett pénzügyi munkatárs.

Családjának évek óta van két olyan tagja is, akiket sok szarvasi táborozó is ismerhet: Telma és Tódor, az ön teknősbékái, akik rendszeres vendégei a tábornak.

Gyerekkorom óta imádom a teknősbékákat. Ők ott születtek Szarvason. Ajándékba kaptam őket az egyik izraeli kollégámtól, immáron 11 évvel ezelőtt. Pontosabban az egyiket, Tódort. Nem akartam, hogy magányos legyen, ezért vettem meg neki Telmát még ugyanazon a nyáron.

Tódor, aki Szarvasról származik. Gondolom, nem véletlen a névválasztás.

A hivatalos neve: Teknős Tódor Herzl.

Ha már Szarvasról beszélünk:  nem gondolja, hogy lesznek most irigyei, amiért a szarvasi mifkádot a bécsi habos kávéra fogja cserélni?

Nem cserélem el Szarvast semmilyen habos kávéval. Mert bár a bécsi kávéházi hangulatot és a jó feketét nagyon szeretem, sajnos habot nem ehetek. Szarvas pedig a szívügyem. Maradok ott is, bár talán nem  egész nyarakat.

Különben Bécsben munkát is keres majd? Mikor költözik?

Most a héten, és pontosan nem is tudom, mikor jövök vissza. Úgy voltam vele, hogy amíg a Judafest zajlik, addig maradok. Mostantól ott leszek többet, itt kevesebbet. Eddig ez pont fordítva volt. Két éve hétvégi kapcsolatban élünk a párommal. Nagyon szeretem Bécset is, a parkokat, a hegyeket, a múzeumokat. A városnak van egy nagyon jó hangulata, de ott egyelőre munkát nem keresek. A Bálint Házban és Szarvason elvállalt kötelezettségeimnél most többre nem is vágyom.

Arra sem, hogy esetleg magasabb szinten foglalkozzon a magyar zsidóság vezetésével? Biztos, hogy „hiánytermék”, és talán időnként lenne is kereslet egy ilyen pacifista erőre a hazai zsidó közéletben. Nem ambicionálná mondjuk a Mazsihisz elnöki feladata?

Eddig még soha nem volt ilyen vágyam. Igaz, igazgatónak sem volt ambícióm. De a „soha ne mondj nemet” alapon azt tudom mondani, hogy nem lehet a jövőt megjósolni. Nyilván látom, és érzem azt, amire utal. De az ilyen típusú feladat egészen messze áll az én személyiségemtől. Már említettem, nem vagyok politikai alkat.

Általában szerettem mindig és mindenhol inkább az oldalvonalról működni. Abban jobb vagyok. Talán azért sem könnyű sok ellenségemet felsorolni, mert nem csak mindig és mindenhol igyekeztem abszolút pozitívan megnyilvánulni, de alapvetően mindig próbálom kerülni a konfliktusokat is. Ebben következetes voltam a kezdetektől fogva. Szinte fizikai fájdalmam van akkor is, ha például otthon, egy lakógyűlésen születik egy határozat valaki ellen, például amikor leváltottuk a közös képviselőt. Bár én is megszavaztam, mert nyilvánvalóan ez volt a helyes döntés, de rögtön utána már sajnáltam is. Ez nem egy szerencsés tulajdonság, elismerem, de ez van.

Amennyiben esetleg egy ilyen ön által felvetett pozícióba kerülnék, akkor ott szinte biztos, hogy én nem tudnám kikerülni azokat a helyzeteket, amelyek elől én csak elmeneküléssel tudnék szerepet vállalni. Menekülnék a konfliktustól. Valószínűleg ezt valaki olyannak kellene inkább elvállalni, aki jól tud konfliktust oldani. Én is öregszem.

Biztosan más vagyok, mint 15-20 évvel ezelőtt. Még az is lehet, hogy ezek a dolgok bennem idővel megváltozhatnak, tehát egyelőre nem zárom ki a lehetőségét semminek.

Több kollégájával is beszéltem az interjúnk előtt. Mindenki azt mondta, hogy bármilyen helyzetben is képes motiválni a csapatát. Ehhez nyilván rengeteg energia kell. Ön honnan meríti mindehhez az erőt?

Pontosan ezekből a közös helyzetekből: amikor együtt dolgozunk, amikor együtt csinálunk valami jót. Az emberek pozitív visszajelzéseiből leginkább. Ilyen nekem a tanítás, ilyen Szarvas is. Az a több hetes nyári táboroztatás számomra majdnem teljes egész évi muníciót ad. Én ott nem elfáradok, hanem feltöltődöm. Gyerekek, judaizmus, tánc, játékok, közös gondolkodás. Eddig mindig úgy tértem vissza ide a házba, hogy azt a fajta szellemiséget, energiát, azt a kis külön zsidó világrendszert próbáltam működtetni. Mindenki mosolyog, mindenki örül, hogy zsidó, és ki akarja próbálni ezeket a különböző zsidó dolgokat.

Azt is mesélték a munkatársai, hogy állandnóan képzi magát. A pandémia alatt több online kurzust is elvégzett. Legyen akár új táncforma vagy családállítási pszichológiai kurzus…

Ez az egész pár évvel ezelőtt úgy kezdődött nálam, hogy valószínűleg válságba kerültem. Közeledvén az 50. születésnapomhoz feltettem magamnak a kérdést: mégis, hogyan tovább? Mihez is kezdek majd a következő években? Elkezdtem egy belső utazást. Addigi életemben folyamatosan az agyammal dolgoztam, elkezdtem azt érezni, hogy szeretnék valami olyat is csinálni, ami tanítás, de nem feltétlenül szellemi dolog, hanem inkább fizikai. Ezért kezdtem el a Bodygroove táncmozgást is.

A családállítás is úgy jött, hogy elmentem egy ilyen szeánszra, és azt éreztem, hogy ez olyan jó, hogy ezt szeretném másoknak is tovább adni. Azóta is rendszeresen járok ilyen továbbképzésekre. Nagyon sok megértés jön ebből. Ez a családi traumák kezelése is részben ebből jött nálam.

Nagyon sokat írtak az utóbbi években arról a világsajtóban, hogy jó Budapesten megélni a zsidó reneszánszt. Béke, biztonság, prosperitás, büszkeség és talán persze a balítélet is egyedivé teszi ezt. Ön, aki most részben elköszön a napi közösségvállalásból, mit üzenne azoknak, akikről mindezt megfogalmazták a külföldi újságírók?

Az egyik kedvenc történetemet idézném. 1992-ben volt egy zsidó oktatói konferencia Visegrádon, ahol a záróesten találkoztam egy ukrán bácsival, aki egy tangóharmonikával kipenderült a közönség elé. Héber és jiddis dalaival olyan hangulatot csinált, hogy amikor vége lett az előadásának, odamentem hozzá és tört orosz tudásommal szóba elegyedtem vele. Megpróbáltam megköszönni neki a csodálatos produkcióját. A beszélgetésünk alatt átadta nekem az életfilozófiáját. Egy munkácsi bácsi volt, aki talmud tórát tanított. Azt mondta, hogy

a zsidóság egy nagyon vastag fal mögött rejtőzik. Életünkkel és a tanulással bontogatjuk ezt a falat. Lehet hogy nem érünk el a kincsig, de nem baj, mert már a bontogatás maga is csodálatos érzés.

Ezzel a mai napig tudok azonosulni. Bontogassa mindenki a falat, mert valóban egy fantasztikus folyamat ez, és hátha elérünk a kincshez.

Hogy érzi, 30 év zsidó közszolgálat után mennyire jár közel a kincshez?

Talán nem vagyok már nagyon messze. A fényeit már látom és nagyon színes.

A Mazsihisz intézményei is sorra bezárnak a vírushelyzet miatt

A Mazsihisz Szeretetkórháza mellett a Dohány utcai zsinagóga és a Frankel zsinagóga kapui is bezárnak egy időre.