A magyar zsidóság 1989 után — a kihagyott lehetőségek évtizedei

Kívülről nézve a reneszánszát éli Európa harmadik legnagyobb zsidó közössége. Belülről mást is látnak és láttatnak az elmúlt harminc év meghatározó vallási és közéleti szereplői. Van aki szerint még sosem volt ennyire megosztott a magyar zsidóság és van aki úgy véli: innováció is kell ahhoz, hogy vonzóvá tegyük azt, amit igen is érdemes. Élményalapú riport egy rendhagyó pódiumbeszélgetésről, melyet a Csányi utca 5. alatti Erzsébetvárosi Zsidó Történeti Tár tartott meg.

„A magyar zsidóság közösségei ma széttagoltabbak, mint valaha az elmúlt 30 évben. 1989-ben sokkal jobban álltunk, akkor még volt bennünk bőven optimizmus”

-– mondta Schönberger Ádám, a Marom szervezet elnöke, ismert liberális aktivista, kulturális programszervező.

„A mai találkozó egyik fő üzenete, hogy itt ülünk egymás mellett és párbeszédet folytatunk. Belharcaink közösségeinken belül ellenségességet szültek, és ezzel is magyarázható, hogy a magyar zsidók többsége továbbra is távol tartja magát az imaházainktól”

-– ezt pedig Kelemen Katalin, a Szim Salom Progresszív Hitközség rabbija fogalmazta meg az április 11-i kerekasztal-beszélgetésen.

Akár folytathatnánk is politikailag korrekt keretek között hírügynökségi formában jelentésünket, de ettől most eltekintenék. Ennek legfőbb oka, hogy a Csányi5 — Erzsébetvárosi Zsidó Történeti Tár előcsarnokában rendezett program (30 évvel később – Zsidó élet Magyarországon a rendszerváltás után) inkább tűnt egy színpadi produkciónak, de legalább is showműsornak. Még akkor is, ha egyesek előzetesen akár egy verbális-szellemi boksz-mérkőzést remélhettek. Azt is szeretném rögzíteni a tisztelt olvasó előtt, hogy e sorok szerzője majdnem mindegyik résztvevőt személyesen is ismeri, volt közöttünk magánemberi, vagy professzionális munka és kapcsolat az elmúlt években. Tehát felesleges azt a látszatot kelteni, hogy itt objektív tudosítást olvashatnak.

Még mindig itt vannak? Akkor megérdemlik, hogy Önökre zúdítsam döbbenetemet: az alig 30 ember előtt szervezett színvonalas program önmagában is szimbóluma lehet az elmúlt 30 évünknek. Ha valóban csak ilyen keveseket érdekel, mit is gondolnak a magyar zsidóság meghatározó közösségi emberei egy ilyen izgalmas témában, akkor talán tényleg igaza van Schönberger Ádámnak.

Pedig a keret adott volt, és a dramaturgiáért felelős szakember is: a beszélgetést Borgula András, a Gólem Színház alapítója vezette a maga szenvedélyességével és rácsodálkozásaival. Alapkérdéseket tett fel vendégeinek, két felvonásban, szünet nélkül.

Kelemen Katalin, a Szim Salom Progresszív Hitközség rabbija, Radnóti Zoltán a Mazsihisz rabbitestületének elnöke és Oberlander Baruch, az EMIH egyik alapítója és a Vasvári utcai zsinagóga rabbija. Fotó: Neokohn

Első felvonás: a vallási vezetők

Borgula a közösség fogalmát, lehetőségeit, a benne szerepet vállalt vendégek motivációját és elégedettségét kutatta. Amíg Kelemen és Radnóti rabbik szofisztikált definíció-értelmezési kurzust próbáltak improvizálni, addig Oberlander a pragmatikus oldalról csapott a közepébe:

„Ma egy rabbinak elsődleges feladata, hogy megteremtse a közösséget. Akár úgy is, hogy kopogtat az ajtón vagy ablakon, és felhívja a figyelmet arra, hogy mekkora érték is van egy közösségben”

— fogalmazott, bemutatva az ismert Chabad-módszertant. Az EMIH rabbijáról az is kiderült, hogy apja 1945-ben az egyik utolsó kóser hentesként Budapest utcáin egy orosz katonától vett tehenet — a tradicionális ortodox családból származó Oberlander ezt akkor mesélte, amikor a motivációs kérdésre adta a választ. Számára egyértelmű volt, hogy Brooklyn zsidó negyedében felnőve folytatni akarta a családjában hat generációra visszanyúló közösségi szolgálatot.

A tabuk helyett a holokauszt tragédiájának feldolgozása és egy örömteli zsidóság megtalálásának esélye

— ez volt az elsődleges késztetése annak, hogy a korábbi tanári pályát közösségszervezői munkára cserélje Kelemen Katalin, aki Magyarország első női rabbijaként ismert. Kelemen progresszív-reform irányzatának a pár évvel ezelőtti egyházi törvény módosítása után mindennapi létezése vált bizonytalanná. Közössége létszámban és ismertségben nem mérhető össze a Mazsihiszéval vagy az EMIH-ével. Ezzel együtt a nyilvánvaló, hogy az utóbbi 30 év legitim vallási közössége, mégha manapság egyre nehezebb egzisztenciális helyzetben is vannak.

Radnóti Zoltán klasszikus asszimilált család gyermekeként 20 évesen, egy izraeli út után határozta el, hogy szeretné jobban megélni ősei hitét.

„Térdig érő ciceszben, forradalmárként nézhettem ki, amikor először találkoztam Schweitzer József országos főrabbival. Nem is csodálom, ha elsőre nem akart felvenni. Aztán kaptam tőle egy próbaévet a bizalom jeleként”

— idézte fel a kezdeteket az egyik legjobban ismert magyar neológ rabbi, aki tevékenységének értékelésére adott válaszában úgy fogalmazott, hogy „jól csinálom, úgy gondolom, és a feedback sem rossz”.

Kelemen Katalin tevékenységéről elégedetten szólt, utalva a mostoha körülményeikre is — hét költözés 26 év alatt, állandó zsinagóga hiányában működnek –, s azt hangsúlyozta, hogy egy rabbit és két kántort tudtak nevelni, és hogy közösségeik pénteki eseményein mindig emelkedett szellemi élet jellemző.

„Nem vagyok elégedett. A harminc évvel ezelőtti terveinkhez képest sokkal több minden hiányzik még” — fogalmazott Oberlander Baruch, majd arról beszélt, örvendetes, hogy sikerült olyan fiatal rabbikat is bevonnia a munkába, akikre rá lehet bízni a közösség fejlesztésének feladatait.

Borgula a beszélgetés végén kissé teátrális fogással azt szerette volna megtudni, hogy ha lehetne, ki és mit üzenne a hallgatóságnak?

„A zsidóság él és élni fog. Gyertek, kóstoljátok meg ti is, mert nagyon finom”

— ezt mondta az EMIH rabbija, akinek közössége vitathatatlan gyorsasággal fejlődött ebben a 30 évben.

Kelemen és Radnóti rabbik gondolataikban azonos módon azt emelték ki, hogy egységesen közösségeik és a magyar zsidóság is jóval előrébb tarthatna.

Fotó: Csányi5

Második felvonás: közösségi és kulturális véleményformálók

A következő „felvonásban” Fritz Zsuzsanna, a Bálint Ház igazgatója, Friedman Szása, a szarvasi zsidó tabor vezetője és Schönberger Ádám, a Marom elnöke beszélgetett. Azzal minden jelenlévő tisztában lehetett, hogy amennyire az elmúlt 30 évünkben reneszánsza lett a vallási életnek, annyira leáldozóban az 1990-es évek közepén tündöklő liberális, civil önszerveződési aktivitás — legalább is a megszólalók most erre tettek utalásokat. Sem Schönberger, sem pedig Fritz nem fogalmazott kedvezően akkor, amikor a közösséget próbálták definiálni.

Nem hogy egység nincs, de még világos közös értékek sem nagyon — fogalmaztak komoly rezignációt tükrözve a színpadról. Egyedül Friedman csillogó optimizmusa — ő csaknem tíz évvel fiatalabb a másik két vendégnél — keltett némi pozitív hangulatot. Azt, hogy ők miről beszélgettek, sajnos csak jóval kevesebben, alig húszan figyelhették, lévén a panelbeszélgetés második felére jelentősen apadt a közönség létszáma. Kétharmadnyira.

Ez a bűvös számarány nagyon is ismert a magyar politikai életből. Kijelenthető, amióta a Fidesz van hatalmon, szakmai értelemben sok jó nem történt a Marom elnökével és a hozzá szorosan kapcsolható baloldali, liberális és progresszív táborral Magyarországon. Nincs mit szépíteni ezen: más szelek fújnak egy ideje, és ennek nyilvánvalóan sokan nem örülnek.

Szerencsére egy szó sem hangzott el Orbán Viktor politikai rendszeréről egész este, azonban kár lenne tagadni, hogy a jelen rendezvény meghívottjainak frusztrációja sokban visszavezethető arra, hogy mára erősen konzervatív társadalmi berendezkedés alakult ki Magyarországon. Ebben a légkörben van aki kedvezőbben és van aki hátrányosabban végzi közösségi tevékenységét. A meghívottak közül személy szerint Fritz Zsuzsanna élettelteli, szenvedélyes személyiségének kedveszegettsége tűnt fel.

Ő pártatlanul páratlan, intézményi jelentőségű közösségszervezője a Bálint Háznak, amely Magyarországon „ökumenikus” jelentőségű kulturális bázisként indult éppen 25 évvel ezelőtt. Fáradtnak tűnt az elmúlt évek munkáját értékelve, igaz továbbra is „elégedettség és jó érzés” tölti el, ha tényszerűen vesszük működésük eredményességét, a sok-sok programot, amivel folyamatosan ellátják a főleg asszimilált, neológ zsidóságot.

Misszióként éli meg közösségformáló tevékenységét, amelyben legfőbb örömét abban leli, ha látja, van utánpótlása.

„Túl vagyunk a rácsodálkozás időszakán, most kellene összeszednünk magunkat. Jobban összehangolva, jobb kommunikációval kell működnünk, hogy ne abban merüljön ki legtöbb energiánk, hogy küzdünk a fenntartást biztosító utolsó fillérekért”

— fogalmazott.

Friedman Szása hosszú éveket dolgozott Fritz Zsuzsannával, nem véletlen, hogy személyiségében ő is egy örökoptimista, tevékenységeiben népszerű és aktív közösségi ember lett. Személye garancia lehet arra, hogy a szarvasi zsidó tábor fogalma abban a szellemben folytatódik, amilyennek az elindult több mint 20 éve. A beszélgetésen — roppant szimpatikus módon — önostorozás vagy önsajnálat helyett a munkát, a folyamatos progressziót és innovatív szemléletet emelte ki.

„Rengeteg jó dolog történik közösségeinkben mind a mai napig. De én sokszor tapasztalom azt, hogy ahelyett, hogy megerőltetnénk magunkat újabb módszerek és ötletek fejlesztésével, sokszor inkább a másik sikerében keressük a hibákat. Nem tudunk örülni igazán annak, ha valaki előállt a miénknél jobb ötlettel. Ezt a mentalitást el kellene felejteni. Meg kellene tanulnunk örülni a másik sikerének is”

— mondta Friedman, aki szerint rengeteg oka van optimistán tekinteni a jövő felé.

Fotó: Neokohn

Alighanem Schönberger Ádám lehetett az este legkedvetlenebb vendége. Szerencsére nem minden értelemben. A Marom elnökének bájos felesége és elbűvölő kisgyermeke miatt bőven van oka a boldogságra. Utóbbi rokonok jelenléte többször is mosolyt csalt a színpadon időnként komoran és csalódottan nyilatkozó aktivista arcára.

A Marom 20 éve egy zsidó ifjúsági kulturális szervezetként indult, tevékenységét kiszélesítve jelentős civil-közösségépítő szervezetté alakult, és olyan progresszív és liberális platformá vált, amelynek nevéhez több kultikus projekt is kapcsolódott. A már bezárt Sirály és a bezáráshoz közel került Auróra klubok mellett már csak az idén 10 éves Bánki tó fesztivál maradt meg zászlóshajónak. (Már amennyiben idén nyáron megszervezik a népszerű rendezvényt). Abszolút érthető, hogy Schönberger több ízben is csalodottan fogalmazott.

Szimpatikusan nem a nagypolitikára hárított minden felelősséget akkor, amikor arról beszélt, hogy szerinte hibás az a modell, hogy az elmúlt évtizedekben semelyik nagy zsidó vallási szervezet sem fordított eleget a kritikai utánpótlásra és az ifjúságpolitikai képzésre.

„Sok harcot kell megvívnunk, és ez egyfajta küldetéstudat nélkül nem megy. Szolidaritás hiányában azonban ez egyre nehezebb. Sokkal többet kellene beszélgetünk és nyitni mások felé is.  Nyilvánvalóan működnek a dolgok, hiszen nincsenek zsidó szervezetek betiltva, és ez jó. Az viszont káros a közösségeink életé nézve, hogy a magyar zsidóságot a Mazsihisz és az EMIH rivalizálása tematizálja. Nincs ez rendben így”.

— hangsúlyozta Schönberger.

Harmadik felvonás — rendezői változat

Borgula András sikeres rendező és a legismertebb zsidó színházi alkotó ma Magyarországon. Elsimertségére jó példa, hogy az idei nyári Európai Maccabi Játékok nyitóeseményének rendezésére, egy nagyszabású megnyitó ünnepségre is őt kérték fel a szervezők. (Az más kérdés, hogy városi pletykák szerint valamiért azóta bizonytalanná vált, hogy ő fogja-e valóban rendezni a műsort). A pódiumbeszélgetés napján Facebook-oldalán posztolt hirdetésben azzal próbálta felhívni a figyelmet az eseményre, hogy

„egy nagyon izgalmas estének nézünk elébe… 3 rabbi és 3 közzöségvezető mondja el, hol rontottuk el… vagy mit csináltunk jól a zsidó közösséggel…get…ben”.

Amikor a rendezvény végén azt kérdeztem, hogy szerinte valóban elrontottunk-e valamit, azt felelte, hogy igen, egyértelműen:

„Még mindig nem láttuk be azt, hogy acsarkodások helyett együtt, közösen sokkal erősebbek lennénk”.

A beszélgetés moderálásakor több alkalommal is voltak olyan elszólásai, amelyek némi csalódottságra utaltak. És zsidóként nyilván mindig van okunk panaszkodni, tehát akár egyet is lehet érteni vele. Azonban konklúzió helyett maradjon itt csupán annyi, amennyi a címben is emlékeztet: a reneszánsz valós állapot, még ha nem is mindig idilli. Tudjuk mindannyian, az elmúlt 30 évünk a kihagyott lehetőségeinkról is szól.