A Prónay-különítmény 1919-es, dunaföldvári pogromjáról.
A 20. század elejére egy jól működő, mondhatni prosperáló zsidó közösség létezett Dunaföldváron. Két hitközség is volt, egy nagyobb neológ és egy kisebb ortodox, működött zsidó iskola és mindkettőnek volt saját rabbija és zsinagógája is. Az első világháborúban a mintegy 500 fős közösségből 80 izraelita férfiú vonult hadba, – közülük kilencen haltak hősi halált.
A helyi szegények megsegítésére a zsidó nőegylet és egyéb egyesületek rendszeresen tartottak jótékony célú közös rendezvényeket a Vöröskereszt helyi fiókjával és más keresztény szervezetekkel. A helyi zsidók és nem-zsidók között harmonikus együttélés bontakozott ki, melyet 1919 nyarán külső erők igyekeztek megbontani.
Augusztus 7-én, egy pénteki napon, a hírhedt Prónay-különítmény mintegy 35 tisztje vonult be Soltról Dunaföldvárra.
A lakosság üdvözléséül a következő mondatot tették fel: „Hogy lehet az, hogy itt a zsidók még élnek?!” Ezt hallván Kovács Jenő szállodatulajdonos vezetésével többen a városparancsnokhoz, Kelény századoshoz, mentek, és kérték, hogy erélyesen lépjen fel a lázítók ellen, még mielőtt nagyobb baj lesz.
A városparancsnok megígérte, hogy ami tőle telik megteszi, azonban nem fegyverezheti le őket, mert „fehérek”. Péntek este Kelény egy telefonhívást kapott, melyben közölték vele, hogy további 50 tiszt érkezik Földvárra, akiknek ételt, italt és fekhelyet kell készíteni. A városparancsnok Paksra telefonált, hogy ne engedjék a tisztek jövetelét, ám a kérése ellenére a gépfegyveres, kézigránátokkal is felfegyverkezett katonák hamarosan megérkeztek, akikhez másnap reggel még további, körülbelül 40 fős csapat csatlakozott.
A hívatlan „vendégek” szombat délelőtt, a piacon izgató beszédet tartottak, úgymond megágyazták a hangulatot az elkövetkező, pogromokat idéző gyilkosságokhoz. Feldúlták a két zsidó könyvkereskedő, Somló és Raab boltját, kiknek fő bűne az volt, hogy Népszavát is árultak. Somlótól 30.000, Raabtól pedig 10.000 korona kékpénzt zsaroltak ki, ellenkező esetben a felakasztották volna őket.
A Nemzeti Szállóban vérbíróságot állították fel, mely vasárnap délelőtt mondta ki az első halálos ítéletét egy Halasi nevű parasztember és „félkegyelmű” fia fölött. Fél 12-kor egy magas főhadnagy, Léderer Gusztáv (1893–1926) a piactéren felakasztotta a két szerencsétlent. Nem sokkal később két tiszt jelent meg Kovács Jenő szállodájában, hogy gróf Salm Herman (1888–1952) elé vigyék. A Nemzetiben az alábbi párbeszéd zajlott le a három férfi között, melyet Kovács idézett vissza egy később megjelent cikkben:
„– Azt hallottuk rólad zsidó, hogy kommunista agitátor vagy. Igazold magad.
– Én nem voltam kommunista agitátor, sőt igazolhatja az egész falu, én adtam fegyvert a dunaföldvári ellenforradalomhoz a kommunisták leverésére.
– De zsidó vagy!
– Az igaz.
– Akkor gyerünk fel kell kötni – mondta Léderer főhadnagy, és már heccelődve, viccelődve közeledett felém, tetőtől-talpig szemügyre vett, kezében egy hatalmas kötél volt, azt a nyakamra illesztette és a következőket mondotta:
– Mindenesetre próbát veszek. – Amikor a kötél a nyakamon volt, gróf Salm újra megszólalt:
– Zsidó! Fizess százezer koronát.
– Miért? Én nem fizetek.
– Ha nem fizet, – mondotta Léderer, fel kell kötni – és a nyakamon meghúzta a kötelet.”
Erre a jelenetre lépett be Frey Tivadar járásbíró és Ferenczi református lelkész, akik kijelentették, hogy Kovácsnak semmi köze nem volt a kommunistákhoz, ugyan olyan „fehér”, mint ők, sőt még el is ítélték az ellenforradalomban. Ennek ellenére Salmék csak váltságdíj fejében voltak hajlandók elengedni, melyet időközben tízezer koronára „mérsékeltek”. Azonban a kizsarolt pénz lefizetése után sem hagyták békén Kovácsot és egy óra múlva további ötvenezer koronát követeltek tőle:
„– Zsidó, vagy adsz még ötvenezer koronát, vagy azonnal felkötünk.
– Ez az egyezség nem járja – feleltem. Önök elvettek már tőlem tízezer koronát, mit akarnak még?
– Zsidó – mondta Léderer – eleget szereztél a háborúban, ide adod a pénzt, vagy nem adod?
– Nem adom – feleltem – voltam én annyit háborúban, mint ön. Nézze meg – kiáltottam magamon kívül – itt a sebesülésem, amit ott szereztem. – Felszakítottam az ingemet és megmutattam mellemen azt a mély sebet, amely akkor még hegedésben volt.”
Ezután a járásbíró és a lelkész könyörgésére engedték el, de előtte még letérdeltették és egy rögtönzött, megalázó esküre kényszerítették, hogy soha ne legyen kommunista… Kovács alig ért haza, amikor egy szomszéd parasztleány futott hozzá, hogy meneküljön, mert megint jönnek érte. Családja unszolására Kovács egy eperfa tetején bújt el, majd éjszaka gyalogmenetben Budapestre szökött.
Hétfőn délelőtt Lédererék kidoboltatták, hogy aki látja Kovács Jenőt, fogja meg, vagy lője agyon, majd negyedszerre is megjelentek az otthonában, de ekkor már egy tucatnyi csőcselékkel.
Beverték az ajtót, ahol a véreskezű főhadnagy kikapta Kovács sógornője kezéből az egy éves kisbabát és azt ordította, hogy a gyereket köti fel, ha nem adják elő a szökevényt.
Ezekben a percekben Kovács egy női rokona rohant segítségért a templomba, miére dr. Kővágó Péter, a földvári plébános kereszttel a kezében rohant végig az utcán, közben pedig azt kiabálta, hogy „A feszületre esküszöm, ártatlan embert üldöztök!” – ám ez nem sokat használt, a papot félrelökték. Innentől kezdve felgyorsultak az események és a vérre szomjazó Léderer a szállodatulaj vejét, Stein Sándort vette célba, akit nem oly rég operáltak a világháborúban szerzett fejsérülése miatt. Steint a házzal szemközti akácfára kötötték fel, miután pedig leszakadt az ág, ütötték-verték a szerencsétlent, majd Léderer a saját derékszíjával ölte meg.
Léderer lelkén szárad még Weiner Mór kereskedő felakasztott veje, egy Futó nevű agyonlőtt fiú, a szintén lelőtt Sterk Endre, a Bölcskén felkötött Lefkovics és az agyonvert Somló György nevű fiatalember. Ezekhez az emberéletekhez képest eltörpül az a több tízezer korona, melyet bandájával rabolt össze az áldozatok családjaitól.
A dunaföldvári pogrommal – és egyébként, a fehérterror más rémtetteivel – relevánsan csak évekkel később kezdett el foglalkozni a sajtó.
Falus Ferenc (1896–1971), Az Est rendőri rovatának vezetője például 1925. január 25-én írta meg Kovács Jenő és Stein Sándor történetét, mire Salm gróf ügyvédével fenyegette meg az újságírót, hogy tisztázza nevét. Miután ezt Falus megtagadta, a gróf megbízta báró Láng Mihály ezredest, a kormányzó kabinetirodájának főnökét és gróf Zichy Bélát, hogy provokálják (vagyis párbajra hívják) nevében Falust. Az újságíró erre a következő levelet küldte a grófnak:
„1925 február elsején kelt nagybecsű levelüket ma kaptam meg és meglepetten értesültem ebből a levélből, hogy gróf Salm Herman úr Léderer Gusztáv rémtetteiről írott cikkem kapcsán lovagias elégtételt kér. Mindenkor és mindenkivel szemben helytállok azért, amit írtam, – ha kell fegyverrel, ha kell, a bíróság előtt, – de az inkriminált cikk tartalma egy lovagias afférral, egy kard- vagy pisztolypárbajjal el nem intézhető.
Amit a »Léderer Gusztáv rémtettei« című cikkemben írtam, az nem az én magánügyem, az szomorú közügye ennek a szerencsétlen országnak. Ezért a közügyért én csak egy helyen, a magyar bíróság előtt vagyok felelősségre vonható, és ha megbízójuk a bíróság elé perbe hív, örömmel megyek, mert országos érdek, hogy azok az adatok, amelyek cikkemben regisztráltattak, a bíróság előtt nyerjenek tisztázást.”
Azonban Salm gróf, bár jó kapcsolatai voltak, inkább nem ment a bíróságra. Léderer antiszemitizmusa és korruptsága viszont még a korszak szélsőjobboldalának is kompromittáló volt, és bűneinek egy részéért (elsősorban a Kodelka-gyilkosságért) halálraítélték. A kormányzó, Horthy Miklós (1868–1957) sem kegyelmet nem gyakorolt, de még a golyó általi halált sem engedélyezte számára. 1926. november 12-én felakasztották, állítólag a hóhér hanyagsága miatt a csigolyája nem tört el, így majdnem negyed óráig fuldokolt, míg végül kiszenvedett.
Források:
Falus Ferenc, „Léderer Gusztáv rémtettei, akasztásai, rablásai és zsarolásai”, Az Est, 1925. 16. évf. 16. szám, 3–4. o.
„A dunaföldvári pogrom”, Egyenlőség, 1925. 44. évf. 4. szám, 2–3. o.
„A dunántúli zsidóüldözések aktáiból (A pesti zsidó hitközség panaszirodájának jegyzőkönyveivel.)”, Egyenlőség, 1919. 38. évf. 19. szám, 5–6. o.
„Gróf Salm Herman provokáltatta »Az Est« egyik munkatársát”, Uj Kelet, 1925. 8. évf. 33. szám, 3. o.
„Így rendezett pogromot Lederer Gusztáv…”, Egyenlőség, 1925. 44. évf. 4. szám, 1–2. o.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.