„Népítélet”, vérvád: 1948-ban megismétlődőtt Tiszaeszlár Szegváron

író, újságíró, publicista, történész, irodalomtörténész, műfordító

A hihetetlennek tűnő és kevéssé ismert szegvári ügy az utolsó komolyabb vérvádhisztéria volt Magyarországon. Elsősorban azért figyelemre méltó, mert feltűnően hasonlít az 1882-es tiszaeszlári esetre.

1948. május 15-én eltűnt Szegvárról Kovalcsik Margit 24 éves hajadon. Az egybehangzó beszámolók szerint a szép és kedves lány az esküvőjére készült. Nagyszülei szegvári lakásáról indult el déltájban. Azt mondta, fodrászhoz megy, s ha idejében elkészül, kimegy a tanyára, ahol a szüleivel lakott.

Többen látták, amint bemegy Klein Viktor zsidó ruhakereskedőhöz, akinek az anyja, Karolina azzal hívta be a boltba, hogy mutat valamit neki. Ez az utolsó emlék, amely a Csongrád megyei nagyközség lakóiban a lányról maradt.

Másnap a pünkösdi vásáron már elterjedt a hír, hogy Mancit megölték a zsidók, és „kiontották a vérit”.

Kerékpárját két nappal eltűnése után találták meg: valaki bedobta a szomszédos nagyközség, Mindszent templomának kertjébe. A lány holttestére öt nap múlva bukkantak rá Mindszent külterületén, a Tiszában.

A hihetetlennek tűnő, és kevéssé ismert szegvári ügy az utolsó komolyabb vérvádhisztéria volt Magyarországon. Elsősorban azért figyelemre méltó, mert feltűnően hasonlít az 1882. április elsején Tiszaeszláron történt, majd május végén a magyar Országgyűlésben felszólalás tárgyát képező, máig tisztázatlan eltűnési históriához, melynek következtében az eszlári zsidó hitközség vezetőit rituális gyilkosság vádjával állították a nyíregyházi bíróság elé.

Mindkét ügy, melyeket nem kevesebb mint hatvanhat év választ el egymástól, erősen „átpolitizálódott”. Az eszlárit antiszemita politikusok (mindenekelőtt Ónody Géza és Istóczy Győző) használták fel nagy visszhangot keltett kampányukban.

A szegvári viszont a Magyar Kommunista Párt (MKP) országos és helyi politikája miatt pattant ki, illetve emiatt nem sikerült az áldozat halálának körülményeit megnyugtatóan felderíteni, a gyilkosát megtalálni.

1944 májusának végén a Szegvárhoz közeli Mindszenten felállított „járási gettóban” 111 zsidót gyűjtöttek össze, akiket június közepén Szegedre szállítottak át, majd onnan Strasshofba kerültek. A két településre mintegy hatvanan tértek vissza, ők az MKP országos és helyi politikusainak célpontjaivá váltak mint „kizsákmányolók”.

A mindenható helyi kommunista vezető a rovott múltú „tyúktolvaj” Dadi Imre (1913-1984), az MKP Csongrád megyei főtitkára, majd nemzetgyűlési képviselője volt, aki hasonszőrű cimboráival a szentesi kórházban március 7-én meggyilkoltatta Lakos Józsefet, az előzőleg leváltott megyei rendőrkapitányt.

Két nap múlva kergette el a kommunista agitátorok által felbujtott paraszti tömeg Mindszentről a holokausztot túlélt zsidókat, a „régi rendszert kiszolgáló” rendőrökkel együtt.

Szegváron pedig épp a Lakos-gyilkosság napján rendeztek a kommunisták „népítéletet” a nagyközség „ismert feketézői és spekulánsai” ellen.

Szegvári anzix. Fotó: Időkép

A „Ki a nép ellenségeivel a koalícíóból!”, „Földet vissza nem adunk!” kommunista jelszavakat skandáló, mintegy százötven fős tömeg felszólította Szegvár ismert, jómódú polgárait: a ruhakereskedő Kleint, a gabonakereskedő és boltos Löblt, a baromfikereskedő Lusztig Joachimot és a fűszeres Kádár Pált, hogy tíz percen belül hagyják el a házukat. Őket botokkal felfegyverzett kísérőik Mindszent határáig kisérték és ott elengedték őket. Vagyis miután „kizsákmányolóként” elkövetett „bűneiket” a fejükre olvasták, ép bőrrel megúszták a „népítéletet”.

Nem úgy, mint az előző évi földosztás törvénytelenségei miatt pereket indító helyi zsidó ügyvéd, dr. Reiner Imre. Őt hátulról megtámadták, dorongokkal ütlegelték. Ugyanúgy bántalmazták a szegvári jegyzőt és a helyi iskola igazgatóját is. Ekkor kergették el szegvári rendházukból a szegénygondozó Szociális Nővéreket is. A tüntetők antiszemita megjegyzések kíséretében kirabolták a zsidók házait, csakúgy, mint az apácák zárdáját. E „kilengések” miatt később a rendőrség nyomozott, a résztvevők egy részét ki is hallgatták.

A jegyzőkönyvekből megállapítható, hogy bár Szegváron a néphangulat 1946 márciusában egyértelműen a zsidók ellen fordult, a szegvári zsidókat akkor nem vádolták meg rituális gyilkossággal. Mégis nyilvánvaló, hogy a politikai uszítás épített a hagyományos vérvádas zsidógyűlöletre. Csak ez akkor nem tört felszínre, ugyanis az MKP politikája megteremtette az elfojtott agresszió kiélésének feltételeit, és így észrevétlen maradt.

Ilyen „politikai” előzmények után követték el Szegváron azt a gyilkosságot, mely a nyilvánvalóan addig is lappangó vérvád felbukkanásához vezetett. Az 1948. pünkösdi hisztéria olyan mély nyomot hagyott a helybéliek kollektív emlékezetében, hogy az az 1994-ben forgatott dokumentumfilmünkben szereplő helyiek nyilatkozatain is érződött.

Az idősebbekben még akkor is élt az a meggyőződés, hogy a zsidók „lesakterolták” Kovalcsik Margitot, de a rendőrök „kimentették őket”.

Az, hogy ki és milyen okból ölte meg Kovalcsik Margitot, mindmáig nem derült ki. (Pedig a holttest napokkal a gyilkosság után előkerült, nem úgy, mint Solymosi Eszteré.) Mivel a végrehajtó hatalmat Csongrád megyében kézben tartó „Dadi-klán” addigra elüldözte a rendőrségi nyomozásban jártas szakembereket, nem sikerült rögzíteni a nyomokat, és megtalálni a fiatal lány gyilkosát.

Amerikai vérvád: „küszöbön állhat egy pogrom”

91 évvel ezelőtt egy New York állambeli város zsidó lakosait vádolták meg egy eltűnt négyéves kislány rituális meggyilkolásával.

Az ügyben egy detektívnek kinevezett csepeli vasmunkás járt el, aki az 1946-os „népítélet” után utolsónak visszamaradt Klein családot, név szerint a fiukat, Klein Viktort gyanúsította meg. Ő azonban a bűncselekmény elkövetéskor épp Pesten tartózkodott. Ezért a rendőrök a Klein család többi tagját kísérték be Szentesre, s ott hallgatták ki őket. Nem meglepő, hogy a „rémtörténet” igen gyorsan bővült: a a terjedő szóbeszédben szerepet kapott a kis Klein unoka is, aki állítólag szemtanúja volt a gyilkosságnak.

Az országos rendőri szervek végül több hetes késéssel szereztek tudomást a felderítetlen gyilkossági ügyről és a hozzá kötődő vérvádhisztériáról. Ekkor a fővárosból nyomozókat küldtek le, s kivették az ügyet a dilettáns helyi rendőrök kezéből. De a gyilkost, aki feltehetőleg szexuális indítékból követte el tettét, nekik sem sikerült megtalálniuk. Végül a hatóságok olyan halotti bizonyítványt adtak a családnak, hogy Kovalcsik Margit „szívelégtelenségben” hunyt el.

A hisztéria következményeként a szegváriak kővel dobálták meg Kleinék ablakát, sértegették és kiközösítették őket. Pestről levezényelt rendőrök kisérték ki őket a községből, hogy ne inzultálják őket.

Ennek hatására a család elköltözött Szegvárról: előbb Pestre, majd Izraelbe ment. A rituális gyilkosság vádját végül a hatóságok egy nyilvános hirdetménnyel próbálták cáfolni, melyet a helyi fényképész kirakatába tettek ki. Szövegére még ma is emlékeznek a szegváriak: „Kérjük a lakosságot, ne adjanak hitelt az antiszemita rágalmaknak. A tanács felhívja a figyelmet arra, hogy a faji uszítást a törvény bünteti.”

Sötétség délben, avagy elmélkedés a zsidó identitásról

A baloldali mozgalmak hatékonyan semlegesítették a zsidó identitás határait, menedéket adva ezzel, még ha hamisat is. Pajor Tamás esszéje.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.