A német szociáldemokratáknak az elmúlt héten 10 év ádáz küzdelmei után sikerült Thilo Sarrazint kizárni a párt soraiból. A német „minőségi” média, az állami TV-adók ujjongtak, a közleményeket a „kirúgták”, „eltávolították” kifejezések uralták, a cikkek leplezetlen örömmel vették tudomásul, hogy az SPD Willy Brandt és Helmut Schmidt óta valószínűleg legeredményesebb politikusát, a régi gárda egyik utolsó képviselőjét kizárta a pártból.
A pártvezetőség igazi sztálinista koncepciós pert rendezett, amelyben négy órán keresztül tárgyaltak az állítólagos bizonyítékokról. A párt központi döntőbizottsága nevében Lars Klingbeil látta el az „államügyész”, vagyis a vádló szerepét.
A párt ifjú szocialistából lett főtitkára a nyilvánosság előtt arról lett nevezetes, hogy a magántulajdon helyett a „tulajdon új formáját, a felelősségtulajdon” bevezetését követelte. Ez alatt az érti, hogy vállalkozások célja ne a nyereség, hanem „szociális és ökologikus értékek követése” legyen.
Sarrazin egy 14 oldalas dokumentumot terjesztett be, amelyben a párt által elítélt iszlámkritikus kijelentéseit a 2007-ben elfogadott hamburgi pártprogram megfelelő fejezeteivel hasonlította össze, és így bebizonyította, hogy az ellene felhozott vádak nem helytállóak.
„A teljes négy óra alatt egyetlen egyszer sem sikerült a vádlóknak bebizonyítani, hogy valamelyik könyvemben bármilyen hibás vagy rasszista állítás lenne”, mondta Sarrazin a per után. Ez a tény azonban semmilyen szerepet sem játszott, mivel az ítéletet már rég meghozták.
A ma 75 éves Thilo Sarrazin 1973-ban közgazdaságtani doktori címet szerzett, és egy évvel később lépett be a szociáldemokrata pártba, amelynek akkor Willy Brandt volt az elnöke. 1974-ben végződött Brandt kancellársága egy NDK-kém által kirobbantott botrány miatt, utódja a szintén szociáldemokrata Helmut Schmidt lett. Sarrazin ebben az időben hosszabb ideig a pénzügyminisztériumban dolgozott.
1990-91-ben a német újraegyesítés gazdaságpolitikájának egyik fontos felelőse volt. 2002-ben pénzügyi szenátor lett a gyakorlatilag fizetésképtelen Berlin tartományban. Pénzügyi fegyelmet rendelt el, véget vetett a tradicionális berlini nepotizmusnak és az ész nélküli pénzosztogatásnak mindenféle kitalált „szociális” célokra, így 2007-ben megtörtént a csoda: Berlin történetében először – és utoljára – 80 milliós plusszal zárta az évet. A berlini szociáldemokraták azonban ahelyett, hogy Sarrazint ünnepelték volna, mindent megtettek, hogy megszabaduljanak tőle és visszatérhessenek a korrupció régi jó melegágyába.
2009-ben sikerrel jártak: Berlin javaslatára Sarrazin a Deutsche Bundesbank, a szövetségi nemzeti bank elnökségének tagja lett.
Nemzeti banki tevékenysége idején kezdtek a viharfelhők gyülekezni a szociáldemokrata politikus feje felett. Sarrazin akkor még pozíciója folytán szívesen látott vendég volt a tévék beszélgető műsoraiban, gyakran nyilatkozott különböző társadalmi kérdésekről, amelyeknek banki tevékenységéhez semmi, vagy kevés közük volt.
Egy a Lettre International-nak adott interjúban szinte elsőként hívta fel a figyelmet az egyre dagadó migráció káros következményeire, különös tekintettel az arab és török bevándorlók alacsony, illetve teljesen hiányzó iskolázottságára és az iszlám negatív befolyására a német társadalomban.
Az interjú után azonnal botrány robbant ki, a média nekiesett Sarrazinnak, mondván, kijelentései rasszisták, és hogyan merte a migrációt nyíltan megtámadni. A nemzeti bank elnöke, Axel Weber (bankelnöksége után az UBS igazgatótanácsának elnöke, a Group of Thirty, a világ „legjelentősebb” bankárjai privát és nagyon bizalmas szervezetének tagja), azonnal közölte, hogy a bank visszautasítja Sarrazin kijelentéseit, mert azok sértik a bank reputációját.
Ettől kezdve már csak az idő kérdése volt, hogy a nemzeti bank mikor mondja fel a Sarrazinnal való együttműködést. De Sarrazin nem hátrált meg.
2010-ben jelent meg „Deutschland schafft sich ab” (Németország felszámolja önmagát) című könyve, amely bombaként robbant bele a német politika állóvizébe, és amelyből eddig több mint egymillió példány kelt el. A könyv hatalmas statisztikai apparátussal bizonyítja, hogy az iszlám bevándorlás és a szociális programok következtében egyre nő a társadalom legalsó, munkára alkalmatlan, államilag eltartott rétege. Eközben a német születések száma az elhibázott családpolitika és a középrétegek túladóztatása következtében évről évre csökken.
A kultúraellenes iszlám térnyerése hosszabb távon a társadalmi intelligencia visszafejlődéséhez, és végül Németország elszegényedéséhez fog vezetni, miközben az ország elveszti kulturális identitását, és ezért nem lesz képes ezt a tendenciát visszafordítani – állította. Több intelligenciakutató alátámasztotta Sarrazin érvelését, de ez nem tudta feltartóztatni a politika (pontosabban Merkel és az egyesült baloldal) által elindított propagandahadjáratot.
Még ugyanebben az évben a nemzeti bank felmondta az együttműködést Sarrazinnal, igaz, egyúttal visszavontak minden ellene felhozott vádat. 2010-ben merült fel az időközben Merkelt szolgaian követő SPD-ben először, hogy Sarrazint el kellene távolítani a párt soraiból.
Ettől kezdve Sarrazin egyik jelentős könyvet írta a másik után, mindegyik bestseller lett. 2012-ben jelent meg az „Europa braucht den Euro nicht” (Európának nincsen szüksége az euróra), a Frankfurter Allgemeine szerint az év legjobb gazdasági elemzése. Sarrazin a könyvben gyakorlatilag minden mára már valósággá vált euró-okozta pénzügyi és gazdasági problémát előrejelzett, csak az eladósodás – akkor még felfoghatatlan – mértékét becsülte alá.
2014-ben jelent meg a következő könyv, „Der neue Tugendterror” (Az új erényterror) címmel. Ez Sarrazin legszemélyesebb műve, amelyben a polkorrektség jelenségével foglalkozik politikai, szociológiai és filozófiai szempontok alapján. Ebben a könyvben is mintha a jövőbe látna a szerző.
Már 2014-ben leírta azokat a jelenségeket, amelyek időközben Németországban a szabad véleménynyilvánítás lehetőségét radikálisan beszűkítették és az agitprop-újságírás kizárólagos térnyeréséhez vezettek.
Sarrazin sok előadást tartott és tart ma is, amelyeken csak a termek nagysága korlátozza a résztvevők számát. Sarrazin hatalmas műveltségű, remek előadó, előadásai nemcsak ragyogó gazdasági hanem mély eszme- és kultúratörténeti elemzéseket tartalmaznak. Legtöbbször szabadon beszél, csak imádott statisztikáit készíti elő papíron. Nyilvános fellépései során minden szélsőségtől, lázítástól távol tartja magát. Egy előadását – amelyen személyesen részt vehettem – hallgatóságának elkeseredését érzékelve azzal a figyelmeztetéssel zárta, hogy „az a legfontosabb, hogy tartózkodjunk az önradikalizálódástól”.
Sarrazin régimódi, nyugodt, realista és analitikus politikus, akihez foghatót ma egyetlen német pártban sem találunk. Az a tudat, hogy a mai szocdem pártban senki sincsen, aki felvehetné vele a versenyt, még fokozta a párt ellene táplált gyűlöletét. De Sarrazinnak főleg azért kellett mennie, mert a felismerhetetlenségig megváltozott SPD-ben egy hozzá hasonló típusú politikusnak nincsen helye. „Nem én változtam meg”, mondotta Sarrazin, „hanem a párt”.
És valóban, ez Sarrazin kizárásának legfontosabb tanulsága. Az a szociáldemokrata párt, amely valaha az egyszerű dolgozó emberek felemelkedésének pártja volt, mára a globalizmus, a migráció, az extrém ökológia, a genderizmus, az antirasszizmus és főleg a kommunista államosítás, újraelosztás és az ideológiai uralom pártja lett.
Az SPD volt választói között sokan kérdezik ma, hogy hogyan juthatott egy történelmileg oly jelentős, valaha volt polgári párt idáig. Ennek egyik oka minden bizonnyal a párt kezdeteiben még ellenségként kezelt „kapitalizmus”, vagyis a szabad piacgazdaság hihetetlen eredményességében keresendő. Már régóta nincsen nyomorgó munkásosztály, amelyet a piacgazdaság elleni harcba kellene vezetni.
Az SPD azóta egyfolytában keresi szerepét. A párt mindig is hajlott a paternalizmusra, az egyszerű emberek nevelő célzatú leereszkedő kioktatására, és a szerepvesztés következtében ez a tendencia egyre erősebbé vált. A 68-as egyetemi harcosok, amikor kissé megnyugodtak, kezdtek belépni Willy Brandt SPD-jébe, és tovább erősítették ezt a tendenciát, azonfelül, hogy a harcos internacionalizmus eszméjével gazdagították a pártprogramot.
A szociáldemokraták így több okból üdvözölték a vendégmunkások 1950-ben kezdődő beáramlását: Egyrészt bennük látták az új elnyomottakat és védenceket, akiktől azt remélték, hogy azok majd hálából jótéteményeikért a szociáldemokratákat fogják támogatni. A 68-asoknak szintén szívügye volt a migráció, mint az internacionalizmusért és a nacionalizmus ellen folytatott harc fontos eleme.
Ezzel a szocdemek nyíltan addigi bázisuk ellen fordultak, hiszen a vendégmunkások kezdettől fogva a német munkások piaci pozícióját gyengítették.
A vendégmunkásoknak, valamint a szocdemek által lelkesen támogatott női emancipációs ideológiának nagy szerepe volt abban, hogy a hetvenes évek végére már két keresőre volt szükség ahhoz, hogy egy család megélhessen.
Az SPD egyik választásról a másikra vesztette el szavazóit. 1980-ban még a polgárok 40 százaléka szavazott rájuk, 2009-ben már csak 23, és 2017-ben 20 százalék. Azóta valahol 12 és 15 százalék körül van a támogatóik száma. A régi választók elhagyták őket, újakat nem sikerült szerezniük. A párt szellemileg már régóta kiürült, egyetlen funkciója tagjainak jól fizetett, munkát nem igénylő pozíciókat biztosítani.
Thilo Sarrazin talán az utolsó szociáldemokrata vezető volt, aki valóban a normális emberek életkörülményeit akarta védelmezni, hiszen mind az euró, mind a korlátlan migráció az ő életkörülményeiket veszélyezteti leginkább. Ennek a realista és őszinte politikusnak nincsen helye a 68-asok fantáziavilágában, a demokratikus multikulturális szocializmusról ábrándozó műveletlen, karrierista ideológusok pártjában.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.