A „klasszikus” vérvádak nem igazán tudtak meggyökerezni a városokban, pedig a zsidógyűlölet ott is rendelkezésre állt. Az újdonságot 1920 nyara hozta el.
A vérvádaknak nagyobb településeken – legalábbis a középkor óta – nem igazán volt és van táptalaja, bár ez a tendencia is kezd megdőlni, például gondolunk csak arra, hogy a britek ötöde azt gondolja, a koronavírus a zsidók műve. Akárhogyan is, a „klasszikus” vérvádak nem igazán tudtak meggyökerezni a városokban, pedig a zsidógyűlölet ott is rendelkezésre állt. Hiába volt meg a „keresztény szűzlányvéres macesz” receptje, valami újra volt szükség.
Az újdonságot 1920 nyara hozta el, amikor a lesben álló antiszemiták a trianoni döntés után újból hangolhatónak ítélték a tömeget.
1920. június végén, július első heteiben néhány tucat katonatiszt és mezei polgárember fordult kórházhoz, majd a rendőrséghez, mert rejtélyes szúrásnyomok keletkeztek a testükön. A szúrások vörös, duzzadt nyomot hagytak maguk után, talán csak az isteni gondviselésnek köszönhető, hogy nem halt bele senki a mérgezett szúrásokba.
A titokzatos pesti esetekről a Gyöngyösi Hírlap rántotta le a leplet, miután megírta, hogy a fővárosban tetten értek egy elegáns hölgyet, aki egy zászlóst próbált így megmérgezni. De nem is ez az érdekes, hanem az úrhölgy vallomása: azt állította, az izraelita hitközség 30.000 koronát ad, ha tiszteket és katonákat mérgezett tűhegyekkel szurkálnak.
30.000 korona nem kis summa volt, ennyit keresett például 5 év alatt (drágasági pótlékkal együtt) a budafoki hitközség előimádkozója, aki metsző is volt és egyébként hitoktató is. Komolyra fordítva a komolytalant, Székely Ferenc, a pesti hitközség elnöke a cikk után megtette a szükséges hivatalos lépéseket és rágalmazás miatt sajtópert indított.
A vérvádpróba komolyságáról dr. Dorning Henrik rendőr-főtanácsos a következőket mondta:
„Jelentések vannak tűszúrási esetekről, melyek komolyságában azonban nem merek hinni. Inkább apró csirkefogásnak hiszem és nem tudom elképzelni, miért vetemedjenek az emberek ilyen nemtelen támadásra.”
Horváth Antal rendőrtanácsos, a belügyi osztály sérülési csoportjának vezetője az alábbiakat nyilatkozta:
„Talán tíz vagy tizenkét eset lett bejelentve a rendőrségnek és mi minden esetben lefolytattuk a nyomozást, azonban idáig eredmény nélkül. Mi magunk sem tudjuk, komoly-e a dolog, vagy pedig csínytevésről van-e szó, mindenesetre nyomozunk. Azt se tudjuk, hogy milyen tűvel szúrhatják meg az embereket és nem lehetetlen az sem, hogy ártatlan poloskacsípésről van csupán szó, olyan csípésekről, aminők Budapesten nyáron nem ritkák és mert a viszketegség ragadós, nincs kizárva, hogy szuggeszciós dolog az egész.”
A Rókus kórház egy belgyógyász professzora pedig azt mondta, hogy az egész nem egyéb, mint „egynéhány éretlen csirkefogó gonosz játszadozása”, méreg nem volt kimutatható, komplikáció egy esetben sem lépett fel.
A tűszúrásos vérvád sikeressége természetesen a sajtón múlott, hogy miképp áll az esetekhez. Például a mérsékelten antiszemita színezetű – magát „független keresztény politikai napilapnak” valló – Kőrösvidék egy szegedi esetről számolt be, ahol egy főhadnagyot szúrtak meg, aki viszont nem volt rest, és támadóját leleplezte és elfogatta. A „támadó” hölgy a kalaptűje véletlenségére hivatkozott, ám a Kőrösvidék nem tartotta kizártnak, hogy itt valójában direkt, célszerszámos támadásról volt szó.
A biztonság kedvéért a gyanúsított nevét is közölték: Reismann Nelli. A zsidó csengésű név nem lehetett véletlen, igaz, a cikk írói szalonantiszemiták lehettek, nyíltan nem zsidóztak.
A cikk hitelessége szempontjából pedig szinte lényegtelen is, hogy Reismannok nem éltek Szegeden, de a környéken sem, Nelli minden bizonnyal nem is létezett.
Ám úgy tűnik, hogy a legtöbb lap inkább elállt az antiszemita színezéstől, így lassan a tűszúrások is kiszorultak a városokból. Igaz, tettek próbát vidéken is, ám a tűszúrások végleg elbuktak, mint ahogy mutatja azt az Egri Népújságban megírt nagytályai eset is, ahol a merénylő „elrepült”:
„Nap-nap után olvashatjuk a fővárosi újságokban, hogy a Duna menti metropolisban katonatiszteket és polgárokat egyaránt mérgezett tűkkel akarnak elpusztítani. A keringő hírek szerint ez a szervezet Egerbe tette át a székhelyét és amint a legújabb helybeli hírek beszámolnak, már történt is egy mérgezett tűvel elkövetett merénylet, amely az Egerhez közel fekvő Nagytálya községben történt.
Tegnap délután, a késő délutáni órákban egy úr (neve és foglalkozása mellékes) elfehéredő arccal hívja félre hozzátartozóit és vacogó foggal csak ennyit mond: »Itt vannak az anarchisták, mérgezett tűvel megszúrtak!« És a tett elkövetését egy felsőkaron lévő daganat képében mutatja a szintén rémületbe esett hozzátartozóinak.
»Hamar orvoshoz!« És a megszúrt embert el akarták cipelni. Alig mennek egy-két lépést, a daganat szemmel láthatólag apadni kezd és alig tíz centivel az első merénylet színhelyétől megjelent egy újabb merénylő és mérgezett tűjét ismét belevágva, újabb daganatot csinált a szerencsétlen ember nyakára, egy rosszul nevelt nagytályai fajszúnyog.
Akkor jöttek rá, hogy az első merénylő is csak egy szúnyog volt és az általa okozott daganat inkább kellemetlen, mint mérges.”
Források:
„A mérgezett tűszurások”, Egyenlőség, 1920. 39. évf. 28. szám, 4. o.
„Hirek – Mérgezett tűszúrás Nagytályán. A merénylő elrepült”, Egri Népujság, 1920. 28. évf. 157. szám, 2. o.
„Hirek – Szegeden is kezdik már”, Kőrösvidék, 1920. 1. évf. 82. szám, 3. o.
„Pályázatok – A budafoki izr. hitközség előimádkozó, metsző és hitoktatói állásra pályázatot hirdet.”, Egyenlőség, 1920. 39. évf. 28. szám, 12. o.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.