Az árdrágító spekulánsok, a „nyomor vámszedői” elleni harc frontvonala a Teleki téren, a deportálásból visszatért zsidó ószeresek és zsibárusok bódéi előtt húzódott.
1946. május 8-án a józsefvárosi Teleki téren tömeghisztéria tört ki a piacon vásárló emberek között. Öten valószínűleg romlott disznósajtot ettek és rosszul lettek. A mentőautó kiérkezésekor szinte önkívületi állapotban azt kiabálták, hogy gyermekhús volt az ételben, ami nagy visszhangot keltett.
Röviddel ezután a vád felbukkant a szomszédos kerületekben is, Újpesten például a virsliben „gyermekkörmöket” találtak, amit a szóbeszéd szerint Pesten, a Lázár utca 8. számú házban töltöttek. Kőbányán tudni vélték, hogy a Dob utca 7. alatt gyermekhús-szalámigyár működik.
Hogyan kaptak lábra ezek a képtelen, antiszemita rémhírek Budapesten, alig egy évvel a második világháború vége után, azután, hogy a holokausztnak több mint félmillió magyar zsidó esett áldozatul?
A kérdés már a kortársakat is foglalkoztatta, különös tekintettel arra, hogy már aznap lincseléshez vezetett a szomszédos pesti kerületben, a Ferencvárosban, majd pedig elterjedt az országban, és több helyen ürügyül szolgált a deportálásból visszatért zsidók ellen végrehajtott pogromokra és népítéletekre.
De azóta sem született érdemi, a különböző okokat és előzményeket egyaránt figyelembe vevő magyarázat a történtekre. Ezeket már a korabeli sajtó legnagyobb része is elhallgatta, a „céhbeli” történészek pedig 1995-ig (!) figyelemre sem méltatták.
Ismeretes, hogy a holokauszt túlélői a lakóhelyükre visszatérve meglehetősen ellenséges, súlyos gazdasági és politikai konfliktusokkal terhelt, szovjet megszállással, nyomorral és egyre növekvő inflációval küzdő közegbe érkeztek.
Az újonnan alakult, tapasztalatlan rendőrséget kézben tartó, a népbíróságokra meghatározó befolyást gyakorló és a szovjet hatóságok által támogatott Magyar Kommunista Párt ahelyett, hogy enyhíteni igyekezett volna a feszültséget, tudatosan élezte azt, igyekezett saját politikai céljaira felhasználni a zsidók elleni indulatokat, a szociális demagógia célkeresztjébe állítva őket.
Az MKP új politikai irányvonalát nemcsak a plakátjai jelezték („Lakat alá a feketézőkkel!” „Börtönbe az árdrágítókkal!” „Az MKP ökle lesújt a feketézőkre!”) de a Szabad Nép 1945 október második számában olvasható jelszó is tükrözte: „Gyűlölöd a spekulánsokat és a feketézőket? Írd alá halálos ítéletüket, szavazz a 3-as listára!”
Az árdrágító spekulánsok, a „nyomor vámszedői” elleni harc frontvonala a Teleki téren, a deportálásból visszatért zsidó ószeresek és zsibárusok bódéi előtt húzódott. A gazdasági rendőrség kiemelt figyelmet szentelt a „spekuláns elemeknek”, sorozatos razziákat hajított végre a Teleki-téren. Egyidejűleg felállították az úgynevezett „uzsorabíróságokat” is.
Magyarországon a „gonosz uzsorás zsidó” figuráját évtizedeken keresztül a Teleki téri ószeres testesítette meg. Gyűlöletesnek ábrázolt alakja kiemelt szerepet játszott a nyilas propagandában, és a Külső-Józsefvárosban már a harmincas évek végén sorozatos razziákat hajtottak végre a KEOKH (Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóság) detektívjei, akik őrizetbe vették és internálták az idegen és kétes állampolgárságú zsidókat.
1945 után a Teleki tér lett a fővárosi „feketepiac” központja, ugyanis az itt mindig is zajló használtruha-kereskedelmet felváltotta az általános cserekereskedelem. A régi pénz, a pengő rohamosan veszített az értékéből, a forgalomban lévő bankjegyek mennyisége 1945-ben már a 62-szeresére nőtt. December 19-én hajtották végre a bankjegydézsmát, majd 1946 januárjában bevezették az adópengőt.
Az MKP 1945 tavaszától kezdve a sajtójában, nyilvános megnyilatkozásaiban ragaszkodott az antifasizmushoz, közben sorozatosan göngyölítette fel a „fasiszta összeesküvéseket”. Mindenütt rejtőzködő nyilasokat keresett, illetve a régi rend képviselőinek aknamunkáját próbálta felderíteni.
Ehhez már csak azért is ragaszkodott, mert politikai ellenfeleit e retorika segítségével „vadászta le”, iktatta ki a közéletből. Ugyanakkor a politikai harcok során igyekezett megnyerni az antiszemita érzelmű embereket is. Ezért vett fel a soraiba „megtévedt kisnyilasokat”, és lépett fel gátlástalanul a „zsidó spekulánsok” ellen.
A nyilvánvaló ellentmondás időről-időre felszínre hozta tömegekben az elfojtott indulatokat. A többé-kevésbé tudatosan előidézett válsághelyzetekben „kirobbant a népharag”, és a zsidók ellen fordult. Abban, hogy ezekben a „kitörésekben” megjelent a hagyományos vérvád is, vagyis hogy a zsidók gyermekeket rabolnak, hogy vérüket rituális célra használják fel, az 1944-es előzmények ismeretében nem meglepő.
Ilyen előzmények után tört ki 1946. május 8-án a Józsefvárosban, a Teleki téren a nagyszabású vérvád-hisztéria, melynek híre szétfutott, és sokfelé visszhangra talált, ami újabb megmozdulásokat váltott ki, elsősorban Kelet-Magyarországon. És még ezen a napon a szomszédos pesti kerületben, a Ferencvárosban pogromra is sort került, melynek áldozata egy házaló zsidó kereskedő, egy Teleki téri ószeres volt.
Pető Andrea népbírósági dokumentumok alapján foglalta össze az eseményeket.
„Az Illatos út 5/b. lakói korábbi zsidóellenes előítéleteiket látták megerősítve, amikor a VIII. kerületből eltűnt egy kislány. 1946. május 4-én a kerületben mindenhol felolvasták azt a levelet, amelyet a kétségbeesett szülők, Cs. Márton és neje, József krt. 63. alatti lakosok 1946. április 16-án írtak. Ebben a IX. kerületi házmegbízottak irodavezetőjének írt levélben arra kérték a tömbbizalmikat, hogy ha látják elveszett négyéves kislányukat, akiről a levélben részletes személyleírást is adtak, jelentsék.
Az Illatos út 5/b. lakói úgy vélték, és az akkori Budapesten ezzel nem voltak egyedül, hogy a gyerek eltűnéséért a holokausztért bosszút álló zsidók a felelősek, akik kolbászt készítenek az elrabolt gyerekekből. Ebben a hitükben megerősíthette őket, hogy – a vallomások szerint – a házbizalmi, a négy elemit végzett H. olyan vészjósló hangon olvasta fel a körlevelet a gangon álló lakóknak, hogy azok rögtön gyerekhússal kolbászt töltő zsidókat láttak mindenhol.
A házban lakó egyik kislány felismerni vélte az egyik, szerinte kislányok húsának beszerzésével foglalkozó férfit, akit az Illatos úti ház lakói megvertek. A kiszálló rendőrök a 32. sz. őrszobára előállították a megvert férfit, de a tömeg hangos zsidózás közepette meg akarta ostromolni az őrszobát, ezért az őrs védelmére karhatalmat vezényeltek ki.
Az amúgy aranyfelvásárlással foglalkozó ószerest kihallgatása után, nem a legszerencsésebb rendőri közbelépéssel, szembesítésre visszavitték a házba, ahol a már korábban ugyanezen okból megvert férfit meglincselték.
A sérült férfi szállítására kiküldött mentő ablakait a tömeg bezúzta, de – súlyos állapotban – sikerült a Rókus Kórházba szállítani.”
Molnár Lajos a gyermekrabló „batyus zsidó” rettegett alakját testesítette meg a külső-ferencvárosi ház lakóinak szemében, W. Árpáddal, a testvérével együtt. Ennek az ősrégi hagyományban gyökerező rémképnek a felelevenítéséhez nem volt szükség a házbizalmi „vészjósló felolvasására”, a hisztéria kitörésében sokkal nagyobb szerepet játszott a holokauszt, majd a háború befejeződése után általánossá vált nyomor és infláció, no meg az MKP felelőtlen bűnbakképző politikája.
A Teleki téren és az Illatos úton kitört vérvád-hisztéria a magyar társadalom mély, akkut válságának megnyilvánulása volt, melyben a holokauszt, a nyomor, az infláció és az éhezés, továbbá az MKP cinikus és elhibázott politikája játszott szerepet.
Utóbbi következtében meggyökeresedett, tartalommal töltődött fel a „kommunista zsidó” alakja, és a magyar közvélemény egy részében még az ötvenes években is elevenen élt a „batyus Rákosi” sztereotípiája.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.