Pogrom 1956-ban: a feldolgozatlan posztholokauszt

Milyen formában ismerjen meg a közönség egy olyan, politikailag ma is kényes témát, mint a Magyarországon 1945 után végbement antiszemita megmozdulások, zavargások és lincselések története? Művészi alkotásként, írók és rendezők értelmezésében, vagy forrásokra támaszkodó feldolgozásokból, illetve dokumentumfilmekből? Ezek a kérdések nem most vetődtek fel először, de mostanában újra előkerültek.

A „véleményformáló” média Krusovszky Dénes Akik már nem leszünk sosem című, a Magvető gondozásában a 2018-as könyvhétre megjelent regénye kapcsán foglalkozik az egyik legkényesebb históriával, az 1956-os forradalom hajdúnánási eseményeivel.

A fiatal, de máris elismert szerző maga is Hajdúnánáson, ebben a Debrecentől mintegy negyven kilométerre eső kisvárosban nőtt fel, és a könyvével „felkavarta az állóvizet”. A hvg.hu portálon február 20-án megjelent terjedelmes interjúban elmondta, mi vezette oda, hogy belenézzen a „múlt kútjába”.

„Budapesten szembesültem azzal, hogy Hajdúnánásnak, a városnak, ahol felnőttem, milyen komplikált az 1956-os története – amit gyerekkoromban teljes hallgatás vett körül –, és megpróbáltam végiggondolni, hogy változtat-e ez a közeghez való viszonyomon. Nem hagyott nyugodni a kérdés, hogy ha így működik egy kisvárosi közeg, ennyire szelektíven emlékszik, ennyire hagyja magát függő viszonyba kerülni a központi emlékezetpolitikától, ahelyett hogy elvégezné a saját lokális emlékezet-munkáját, akkor lehet, hogy én félreismertem ezt a közösséget gyerekkoromban, és benne bizonyos értelemben magamat is.”

Ugyanezt az igényt – vagyis hogy a készen kapott, sémákra épülő emlékezetpolitikát cáfoló hiteles narratívát hozzon létre – fogalmazta meg az író az Élet és Irodalom 2018. július 28-i számának adott kolumnás interjújában is.

Lássuk akkor, hogyan ábrázolja Krusovszky az 1956-os forradalom kitörését Hajdúvágáson. (A szerző így nevezi szülővárosát.)

„Az emberek addigra már mindenfélét kézbe fogtak. Akadt, akinél fejsze volt, akadt, akinél bot, de olyat is láttam, akinél biciklipumpa… Lajos bátyánkat felsegítették a Kossuth-szobor talapzatára. Először nem is hallottam, amit mond, nem volt könnyű előrejutni. Mikor oda tudtunk furakodni Gyulával, már nagyon zúgolódtak az emberek… Lajos bátyánk meg szinte üvöltött. Ezek miatt vitték el a testvéreinket, ezek álltak véres bosszút rajtunk! Ilyeneket mondtak, meg hogy így a kommunisták, meg úgy a zsidók. Aztán még azt, hogy mutassuk meg, nem felejtünk. Végül egy nevet ismételgetett, Strasszer-Strasszer, de alig hallottam, mert már mindenki ordibált”, meséli halálos ágyán egy Aszalós nevű öregember. (Ez utóbbi valódi név, a szerző nem változtatott rajta.)

Hajdúnánás főtere (1957). Fotó: MTI

De mit árul el a zsidóellenes pogrommá fajuló nánási forradalmi események hátteréről és összefüggéseiről a rendőrségi kihallgatás szövegét irodalommá nemesítő, folytatódó elbeszélés? Szinte semmit. Nehezen értelmezhető emlékképekben tűnik csak fel a helyi zsidó közösség ellen irányuló, kis híján halálos áldozatokat követelő „forradalmi” kilengés, amit az utolsó pillanatban fékeztek meg a Debrecenből kiérkezett fegyveres egyetemista nemzetőrök.

Krusovszkynak láthatóan nem volt tudomása arról, hogy a Tiszaeszlárhoz közel eső városában a huszadik század folyamán sorozatosan törtek ki vérvádhisztériák, 1911-ben kétszer és 1937 júliusában is.

Mi több: a „gyerekgyilkos zsidókról” szóló szóbeszéd még a holokauszt után, az ötvenes években is élt.

És egy ilyen közegben, ahol a „lelki fertőzés” vírusai 1956-ban is tenyésztek, elevenen élt az 1944 júniusában és novemberében történt események emléke. De ezekről a regény olvasói csak zavaros utalásokat olvashatnak.

Foglaljuk össze röviden a történteket.

Hajdúnánáson a negyvenes években 1100 vallásos zsidó élt. 1944 június 17-én szállítottak el őket a debreceni gettóba, ahonnan június 26-án, 27-én és 28-án deportálták őket. Óriási szerencséjük volt: valamennyien Ausztriába, Strasshofba kerültek, ahol túlnyomó többségük megérte a felszabadulást. Onnan a közösség tagjai 1945 májusában visszatértek a városba, és megpróbálták ott folytatni az életüket, ahol abbahagyták.

Csakhogy ott időközben szörnyű dolgok történtek, melyeket a helyi közvélemény a „zsidó bosszúnak” tulajdonított. A várost elfoglaló Vörös Hadsereg „hadifogolyként” mintegy négyszáz helybeli fiatal férfit összeszedett „malenkij robotra”, és gyalogmenetben hajtották őket Debrecenig. Onnan vagonokban vitték őket Moldáviába, két elosztótáborba, ahol a hiányos táplálkozás, a hideg és a járványok miatt 182-en meghaltak.

Az eleve előítéletes nánásiak két okból gyanúsították a zsidókat azzal, hogy a csapásról ők tehetnek. A zsidók deportálása után a helyiek beköltöztek kiutalt, jobb lakásokba, a zsidóházakba a Bem utca környékén. A helyi viszonyokat nem ismerő szovjetek onnan hajtották el a „burzsujokat”.

Másrészt az is tény, hogy már 1944 november végén feltűnt a városban néhány visszatért zsidó munkaszolgálatos, így az 1956 októberében emlegetett Slosszer Jenő is, aki nyomban belépett a kommunista pártba és a rendőrségbe. (Ő Strasszerként szerepel a regényben. Krusovszky nem írja le, hogy a forradalom első napjaiban a helybeliek közül néhányan valósággal vadásztak rá, hogy „igazságot szolgáltassanak.”)

Nem érdemes tovább részletezni 1956 nánási eseményeit, csak annyit érdemes megemlíteni, hogy a városban történtek, az ugyanekkor zajlott, komoly előzményekre visszatekintő miskolci népítéletekhez hasonlóan,

a forradalom legsúlyosabb zsidóellenes atrocitásai voltak.

Ma már nyugodtan szembenézhetünk azzal, hogy a magyar forradalom, melynek országszerte, így Hajdúnánáson is emlékművet állítottak, alapjában véve tiszta és hősies volt, de nem szeplőtlen. Nagyszerűségét csak akkor tudjuk felmérni, ha nem tagadjuk, hogy Kelet-Magyarországon azért fröccsent rá a múlt sarából is.

„Kutya nehéz úgy hazudni, ha az ember nem ösmeri az igazságot” — hangzik Esterházy Péter regényének híres első mondata. Ha egy író és méltatói elejét akarják venni a régi történetek országos szinten zajló „újraírásának”, politikai célokra történő kisajátításának, nem árt tisztában lenniük a tényekkel, mielőtt a saját szempontjukból interpretálják őket.

(Címlapképünk illusztráció)