Olykor a legélesebb konfliktushelyzetben, a vérvádas antiszemitizmus kitörésekor sem vált világossá az áldozatok számára, miért fordul ellenük a többség, miért gyűlölik őket annyira.
A zsidók másodlagos identitása rendkívül komplex és nehezen körvonalazható fogalom. Az elsődleges identitás (vagyis a vallás, mely a hívő zsidóknak követelményeket állít, úgy, ahogy azokat a Sulchan Aruch előírja) nem tartalmaz útmutatásokat a másodlagos, világi jellegű identitásról, ami az asszimiláció, a nem-zsidó többség nyelvéhez és kultúrájához való alkalmazkodás során alakult ki.
A másodlagos identitás kedvező történelmi és társadalmi viszonyok között illeszkedett az elsőhöz, s bár teljes harmónia soha nem alakult ki közöttük, a gyakorlati életben mégis egységet alkotott vele.
Máskor viszont, és Európában ez gyakori volt a huszadik század folyamán, a másodlagos identitás vált dominánssá, és ellentétbe került az elsővel. Egyrészt azért, mert az emancipáció, a nem-zsidó társadalomba való beilleszkedés sohasem volt teljes és feltétlen, és még a viszonylag harmonikus együttélés időszakában is léteztek érezhető korlátok és fenntartások a zsidósággal szemben, ami frusztrációt szült. Másrészt
a zsidók eredendő fogékonysága az új társadalmi és politikai eszmékre, új technikai eljárásokra, új művészeti irányzatokra, eleve szembeállította őket a konzervatívabb gondolkodású többséggel.
A másodlagos identitás meghatározó, mondhatni központi eleme volt Magyarországon a holokauszt traumája, melynek jelentőségét Bibó István ismerte fel.
„A tradícióból táplálkozó identitástól megkülönböztetésképpen azt az identitást, amely az asszimiláció során kialakuló feszültségek, konfliktusok, az asszimiláció ellenére érzékelt antiszemitizmus hatására alakult ki, másodlagos identitásnak nevezték el a szociológusok. Bibó István már 1948-ban megállapította, hogy a holokauszt a ’közös életveszedelem és közös pusztulás sorsközösségébe kényszerített minden zsidó származású állampolgárt’ bármely társadalmi csoporthoz tartozott is, az asszimiláció bármely fokán állt is.
Nem meglepő tehát, hogy az üldöztetéseket túlélt zsidóság diszpozíciói gyökeresen különböztek nemcsak a liberalizmus korának zsidóságától, hanem a két világháború között jellemző beállítódásoktól is. Csoporttudatát elsősorban és mindenekelőtt az üldöztetés ténye határozta meg, ennek emlékére alapozva alakította ki sajátos, a többségtől elkülönülő identitását” – írja Kovács András: A másik szeme – Zsidók és antiszemiták a háború utáni Magyarországon című könyvében.
Figyelemre méltó, hogy a felszabadulást követően kialakult másodlagos zsidó identitásnak kevés figyelmet szenteltek a hazai kutatók. Bár egyes szakemberek – kiemelkedik közülük a 2000-ben elhunyt Virág Teréz pszichoanalitikus – foglalkoztak azzal, miként befolyásolta a túlélők másod- és harmadik generációját a holokauszttrauma, ennek identitásformáló, illetve csoportképző hatásával senki sem foglalkozott.
Létezett-e a másodlagos identitás már a holokauszt előtt is, és ha igen, milyen formában nyilvánult meg? Tudatában voltak-e térségünkben a zsidók, hogy gazdasági szerepük, a baloldali illetve liberális pártokhoz való csatlakozásuk, politikai szerepvállalásuk, egész világképük és életvitelük eltér a nem zsidó többségétől?
Felfogták-e, hogy a politikai antiszemitizmus, bár mindenekelőtt a zsidóság „hazátlanságát”, „bomlasztó jellegét” és „parazita életvitelét” támadta, végső soron az elsődleges identitáshoz, vagyis a judaizmushoz, a valláshoz kötődő évszázados előítéletekből táplálkozott?
Tény, hogy olykor a legélesebb konfliktushelyzetben, a vérvádas antiszemitizmus kitörésekor sem vált világossá az áldozatok számára, miért fordul ellenük a többség, miért gyűlölik őket annyira. 1946 május végén Kunmadarason egy csoport feldühödött helybeli felkereste a szociáldemokrata párt helyi titkárát, Wurczel Ferencet, hogy hivatalosan igazolja a népbíróság által igazságtalanul meghurcolt tanítójuk ártatlanságát. Ő erre a „munkásegységre” való hivatkozással nem volt hajlandó, mire össze-vissza verték.
„Csak amikor már öt fogam a kezemben maradt, jöttem rá, hogy nem mint szocialistát vernek, hanem mint zsidót”, vallotta később Wurczel a bíróság előtt.
A baloldali mozgalmak és pártok a másodlagos identitás tragikus zsákutcáinak bizonyultak az európai zsidóság számára huszadik század folyamán. A kommunista pártok vezetői, mindenekelőtt Lenin és Sztálin gátlástalanul felhasználták a zsidó származású kádereket az „osztályellenségek” likvidálására, és felszámoltatták velük, illetve a közreműködésükkel totális kontroll alá helyezték az összes vallást, így a judaizmust is. Miután elvégezték a piszkos munkát, a zsidó származású kommunistáknak sem kegyelmeztek.
Egyedül az ellentmondásos asszimilációra rugalmasan reagáló cionista gondolat, illetve mozgalom jelentettek a másodlagos identitás alternatíváját a kelet-európai zsidó tömegek számára.
Sajnos, ez a két világháború közötti tragikus politikai viszonyok között csak kevesek számára jelentett kiutat a holokauszt csapda-helyzetéből.
A mai Izraelben, de a nyugati világban másutt is mutatkoznak jelei az első- és másodlagos zsidó identitás körül kialakult konfliktusnak. Nemcsak az 1938-ban alakult, napjainkban is aktív palesztinbarát és anticionista Neturei Karta tevékenysége jelzi, hogy az elsődleges zsidó identitásukhoz bigott módon ragaszkodó zsidók még a cionizmust sem fogadják el „másodlagos identitásként”.
De a mai Izrael vallásos pártjainak támogatóinak, a „haredieknek” is ellentmondásos a viszonya a „világi cionizmushoz”, illetve a szekuláris Izrael meghatározó intézményéhez, a hadsereghez. Vagyis az „elsődleges” és a „másodlagos” zsidó identitás viszonya még napjainkban is tele van feszültséggel és ellentmondással.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.