A másodlagos zsidó identitás útvesztői

Olykor a legélesebb konfliktushelyzetben, a vérvádas antiszemitizmus kitörésekor sem vált világossá az áldozatok számára, miért fordul ellenük a többség, miért gyűlölik őket annyira.

A zsidók másodlagos identitása rendkívül komplex és nehezen körvonalazható fogalom. Az elsődleges identitás (vagyis a vallás, mely a hívő zsidóknak követelményeket állít, úgy, ahogy azokat a Sulchan Aruch előírja) nem tartalmaz útmutatásokat a másodlagos, világi jellegű identitásról, ami az asszimiláció, a nem-zsidó többség nyelvéhez és kultúrájához való alkalmazkodás során alakult ki.

A másodlagos identitás kedvező történelmi és társadalmi viszonyok között illeszkedett az elsőhöz, s bár teljes harmónia soha nem alakult ki közöttük, a gyakorlati életben mégis egységet alkotott vele.

Máskor viszont, és Európában ez gyakori volt a huszadik század folyamán, a másodlagos identitás vált dominánssá, és ellentétbe került az elsővel. Egyrészt azért, mert az emancipáció, a nem-zsidó társadalomba való beilleszkedés sohasem volt teljes és feltétlen, és még a viszonylag harmonikus együttélés időszakában is léteztek érezhető korlátok és fenntartások a zsidósággal szemben, ami frusztrációt szült. Másrészt

a zsidók eredendő fogékonysága az új társadalmi és politikai eszmékre, új technikai eljárásokra, új művészeti irányzatokra, eleve szembeállította őket a konzervatívabb gondolkodású többséggel.

A másodlagos identitás meghatározó, mondhatni központi eleme volt Magyarországon a holokauszt traumája, melynek jelentőségét Bibó István ismerte fel.

A tradícióból táplálkozó identitástól megkülönböztetésképpen azt az identitást, amely az asszimiláció során kialakuló feszültségek, konfliktusok, az asszimiláció ellenére érzékelt antiszemitizmus hatására alakult ki, másodlagos identitásnak nevezték el a szociológusok. Bibó István már 1948-ban megállapította, hogy a holokauszt a ’közös életveszedelem és közös pusztulás sorsközösségébe kényszerített minden zsidó származású állampolgárt’ bármely társadalmi csoporthoz tartozott is, az asszimiláció bármely fokán állt is.

A budapesti gettóban, 1944 október.

Nem meglepő tehát, hogy az üldöztetéseket túlélt zsidóság diszpozíciói gyökeresen különböztek nemcsak a liberalizmus korának zsidóságától, hanem a két világháború között jellemző beállítódásoktól is. Csoporttudatát elsősorban és mindenekelőtt az üldöztetés ténye határozta meg, ennek emlékére alapozva alakította ki sajátos, a többségtől elkülönülő identitását” – írja Kovács András: A másik szeme – Zsidók és antiszemiták a háború utáni Magyarországon című könyvében.

Figyelemre méltó, hogy a felszabadulást követően kialakult másodlagos zsidó identitásnak kevés figyelmet szenteltek a hazai kutatók. Bár egyes szakemberek – kiemelkedik közülük a 2000-ben elhunyt Virág Teréz pszichoanalitikus – foglalkoztak azzal, miként befolyásolta a túlélők másod- és harmadik generációját a holokauszttrauma, ennek identitásformáló, illetve csoportképző hatásával senki sem foglalkozott.

Létezett-e a másodlagos identitás már a holokauszt előtt is, és ha igen, milyen formában nyilvánult meg? Tudatában voltak-e térségünkben a zsidók, hogy gazdasági szerepük, a baloldali illetve liberális pártokhoz való csatlakozásuk, politikai szerepvállalásuk, egész világképük és életvitelük eltér a nem zsidó többségétől?

Felfogták-e, hogy a politikai antiszemitizmus, bár mindenekelőtt a zsidóság „hazátlanságát”, „bomlasztó jellegét” és „parazita életvitelét” támadta, végső soron az elsődleges identitáshoz, vagyis a judaizmushoz, a valláshoz kötődő évszázados előítéletekből táplálkozott?

Tény, hogy olykor a legélesebb konfliktushelyzetben, a vérvádas antiszemitizmus kitörésekor sem vált világossá az áldozatok számára, miért fordul ellenük a többség, miért gyűlölik őket annyira. 1946 május végén Kunmadarason egy csoport feldühödött helybeli felkereste a szociáldemokrata párt helyi titkárát, Wurczel Ferencet, hogy hivatalosan igazolja a népbíróság által igazságtalanul meghurcolt tanítójuk ártatlanságát. Ő erre a „munkásegységre” való hivatkozással nem volt hajlandó, mire össze-vissza verték.

„Csak amikor már öt fogam a kezemben maradt, jöttem rá, hogy nem mint szocialistát vernek, hanem mint zsidót”, vallotta később Wurczel a bíróság előtt.

A baloldali mozgalmak és pártok a másodlagos identitás tragikus zsákutcáinak bizonyultak az európai zsidóság számára huszadik század folyamán. A kommunista pártok vezetői, mindenekelőtt Lenin és Sztálin gátlástalanul felhasználták a zsidó származású kádereket az „osztályellenségek” likvidálására, és felszámoltatták velük, illetve a közreműködésükkel totális kontroll alá helyezték az összes vallást, így a judaizmust is. Miután elvégezték a piszkos munkát, a zsidó származású kommunistáknak sem kegyelmeztek.

Egyedül az ellentmondásos asszimilációra rugalmasan reagáló cionista gondolat, illetve mozgalom jelentettek a másodlagos identitás alternatíváját a kelet-európai zsidó tömegek számára.

Sajnos, ez a két világháború közötti tragikus politikai viszonyok között csak kevesek számára jelentett kiutat a holokauszt csapda-helyzetéből.

A mai Izraelben, de a nyugati világban másutt is mutatkoznak jelei az első- és másodlagos zsidó identitás körül kialakult konfliktusnak. Nemcsak az 1938-ban alakult, napjainkban is aktív palesztinbarát és anticionista Neturei Karta tevékenysége jelzi, hogy az elsődleges zsidó identitásukhoz bigott módon ragaszkodó zsidók még a cionizmust sem fogadják el „másodlagos identitásként”.

De a mai Izrael vallásos pártjainak támogatóinak, a „haredieknek” is ellentmondásos a viszonya a „világi cionizmushoz”, illetve a szekuláris Izrael meghatározó intézményéhez, a hadsereghez. Vagyis az „elsődleges” és a „másodlagos” zsidó identitás viszonya még napjainkban is tele van feszültséggel és ellentmondással.

Zsidótlanítás a magyar irodalomban

Máig nem vizsgálták, mi tette szükségessé, hogy magyar zsidó írók a 20. század folyamán, 1945 után is elrejtsék figuráik identitását. Pelle János publicisztikája.