Zsidótlanítás a magyar irodalomban

Máig nem vizsgálták, mi tette szükségessé azt, hogy magyar zsidó írók a 20. század folyamán, 1945 után is elrejtsék figuráik identitását. 

In memoriam Heller Ágnes

A közelmúltban meghalt Heller Ágnes filozófiai, esztétikai életművének értékelése nem az én feladatom, nem is vállalkozom rá. Van azonban egy ilyen című, 1996-os előadása, mely A magyar-zsidó irodalom létformái című konferencián hangzott el, majd később nyomtatásban is megjelent, nagy visszhangot kiváltva. Ezt idézem fel, és egészítem ki, az általa felvetett szempontot egy nagy sikerű, ma már klasszikusnak számító színpadi műre is kiterjesztve.

Először is nézzük meg, mit értett Heller Ágnes „zsidótlanításon”.

A magyar zsidó irodalomban találkozhatunk egy sajátos esettel, amely – szerintem – különös figyelmet érdemel. Olyan magyar zsidó írókról beszélek itt, akik zsidó élettapasztalatokat írnak meg, akik azokról mesélnek, akiket belülről ismernek, akiknek gesztusait, viselkedési mintáit, továbbá pszichológiájukat, modorosságaikat kisgyermekkoruk óta értették és értelmezni tudták.

Náluk tehát tipikus önreprezentációról van szó. De ami önreprezentáció, az mégsem jelenik meg műveikben önreprezentációként. A figurák zsidó identitása le van tagadva. Ezek a magyar zsidó írók úgy ábrázolnak zsidó figurákat, mintha azok nem lennének zsidók.

Őskeresztény iratokat osztogatnak nekik, már a névadással is. Magyarul szólva, zsidótlanítják a regényeikben fellépő zsidó szereplőket.

Meghalt Heller Ágnes

A világhírű filozófus 90 éves volt. Emlékéből fakadjon áldás.

Heller Ágnes elsőként Molnár Ferenc A Pál utcai fiúk című regényét, az ifjúsági irodalom klasszikus művét elemezve mutat rá, hogy az izgalmas, elejétől feszült történet egyszersmind allegória, és az asszimilálódott magyar zsidóság viszonzatlan hazafias érzéseiről szól. Ezzel a témával Molnár Ferenc újságcikkeiben és más műveiben is gyakran foglalkozik.

Vagyis a Pál utcai grund nem más, mint a magyar haza, védőinek vezetője, Boka János pedig a magyar nemzetet reprezentálja, annak legszebb és legnemesebb vonásaiban. A regény fiúalakjainak erkölcsi súlyát a grundhoz való viszonyuk határozza meg.

Heller szerint mind a két kulcsfigura, Geréb Ernő, az áruló, és Nemecsek Ernő, a hős, aki életét adja a grundért, zsidó. Nekik Molnár tudatosan adott nem-zsidó neveket, és került minden utalást a származásukra, illetve a vallásukra.

„Nem tudom elképzelni, hogy Molnár Ferenc, aki ebben a könyvében tipikusan magyar zsidó íróként költött, egy ilyen halhatatlan remekművet írhatott volna, ha nem élte és szenvedte volna végig még kisdiák korában a magyar zsidó fiú hazával való azonosulásának konfliktusait, az asszimiláció korszakának konfliktusait”

— írja Heller Ágnes, aki még két művet vizsgál ebből a szempontból, Déry Tibor A befejezetlen mondat és Lengyel Péter Cseréptörés című regényeit.

Érdekes módon Heller Ágnes vizsgálati módszerét esztéta kollégái azóta sem terjesztették ki más irodalmi, illetve színpadi művekre, így Molnár darabjaira sem. Nem vizsgálták, mi tette szükségessé azt, hogy a zsidó származású magyar írók a huszadik század folyamán, 1945 után is „rejtőzködjenek”, figuráik identitását gondosan „elmaszkírozzák”.

Részlet A Pál utcai fiúk c. filmből (1968): a grund a magyar haza?

Ez persze nem igaz már a rendszerváltás után kiadott regényekre, mert 1990 után már sok, vegyes színvonalú „zsidózó” munka jelent meg. Szerzőik nem csináltak titkot alakjaik származásából, és nem foglalkoztak az elsődleges és a másodlagos identitás ellentmondásából fakadó konfliktussal, az ebből fakadó krízis-helyzetekkel.

Én is a hatvanas évek első felében bemutatott nagy sikerű, színdarabbal, Örkény István Tóték című tragikomédiájával foglalkozom, ami napjainkra „nemzeti klasszikussá” vált, legújabban opera is készült belőle. A Tóték világszerte sikert aratott a színpadokon, még Voronyezsben is játszották oroszul, ahol Örkény 1943 januárjában a Magyar Királyi Honvédség munkaszolgálatosa volt, majd a szovjet hadsereg áttörésekor fogságba esett és hihetetlen szerencsével életben maradt.

Legjobb tudomásom szerint senki sem világított rá arra, hogy Tóték valójában zsidó család, melynek tagjai munkaszolgálatosként szolgáló gyermekük parancsnokát látják „vendégül” 1942 nyarán, abban a reményben, hogy ha mindenben a kedvében járnak, esélyt nyújtanak a fiúknak túlélésre.

Teszik ezt akkor, amikor már megérkezett az értesítés a haláláról, csak éppen a postás nem hajlandó kézbesíteni nekik a rossz hírt hozó levelet.

Nem tudni miért, még most sem ment át a köztudatba, hogyan viselkedtek sokan a zsidó munkaszolgálatosok parancsnokai közül, amikor szabadságra jöttek. Roth Miklós auschwitzi túlélő fantasztikusan érdekes emlékirataiban így írja le a helyzetet. A munkaszolgálatosok

életkörülményei különösen kemények voltak. Az őket felügyelő katonák, a keret célja az volt, és ezt gyakran ki is mondták, hogy minél nagyobb számban elveszejtsék őket. Túlélési esélyeik esetlegesek voltak. Szembe kellett nézniük a nélkülözésekkel, a nagy hideggel, a kimerítő és veszélyes munkával (aknamentesítés), a keretlegények kegyetlenségével, azzal, hogy ellopták az ellátmányukat…

Tömérdek öncélú kegyetlenség tette keservessé az életüket. Mint például az, hogy tilos volt máshol meghálniuk, mint disznóólakban, romos, az ukrán parasztok által elhagyott istállókban, ahol éjjel és nappal felébresztették és ellenőrizték őket, kitalált fegyelmezetlenségekért büntették őket…(…)

Tény, hogy a keretben szolgáló egyszerű honvédek gyakran maguk is megrémültek attól, amit láttak, de semmit sem tehettek a szerencsétlenekért. Mások eladták azt a fejadagot is, amit a hadsereg zsidó rabszolgáinak juttatott.

A kiéhezett, legyengült szerencsétlenek élelmiszer fejében adósleveleket írtak alá, melyeket azután a keret tagjai, amikor hazatértek szabadságra, siettek bemutatni a családnak, a szülőknek vagy a feleségnek. A katonák beszámoltak ’védenceik’ életkörülményeiről, ami csak táplálta a hozzátartozók kétségbeesését.”

Ehhez hasonló, tragikusan abszurd helyzet csak Magyarországon fordult elő a zsidókkal, 1942-43-ban.

Örkény István jómódú fiatalember volt: családjáé volt a legforgalmasabb pesti patika a Nagykörút és a Rákóczi út sarkán. Vagyis édesapja nem egy kis mátrai faluban volt tűzoltóparancsnok, hanem a Falk Miksa utcában lakó jómódú zsidó polgár. De a családjával együtt, érthető módon ugyanúgy remegett a fia életérért, mint Tót Lajos, akinek érkezését a fiúk a frontról jelezte.

Ez a levél valójában „bón”, volt, melyhez sok hasonlót állítottak ki a muszosok. Az Örkény szülők nem egy, de sok ilyen kizsarolt adóslevelet egyenlíthettek ki, hallgatva kapzsi „vendégeik” képtelen hazugságait arról, hogy megy a sora a fiuknak, és mi zajlik a keleti fronton.

Ezt a szörnyű, lidércnyomás-szerű drámai alaphelyzetet dolgozta fel Örkény a színdarabjában, „zsidótlanítva” a cselekményt. A Tóték ma már kötelező olvasmány, a Kádár-korszakban született irodalmi alkotások közül azon kevesek egyike, mely kiállta az idő próbáját. Talán nem lenne haszontalan, hogy az magyar irodalom tanárai megemlítenék diákjaiknak születésének körülményeit.

Eljött a kultúrharc vége?

A „kanonizált vélemények” egyre kevesebben embert érdekelnek, a „szakma” önmagát zárja karanténba. Pelle János publicisztikája.