Figyelemre méltó tény, hogy a „társadalmi lelkiismeretfurdalás” csak 1945 óta létezik. Igaz, azóta átalakult, új formát öltött, bizonyos értelemben szembefordult önmagával.
Mi köze volt az első világháború előtt nyugat-európai tömegeknek, az egyszerű angol, francia vagy német embereknek ahhoz, ami a „fejük fölött”, a gyarmatokon történt? Nem sok. Azt sem lehet állítani, hogy a fejlett országok annak köszönhetik a gazdagságukat, hogy kizsákmányolták a bennszülötteket, a színes bőrű népeket.
A gyarmatosítás költséges, sok tekintetben veszteséges vállalkozás volt, főként az volt a haszna, hogy egy-egy afrikai vagy ázsiai terület fölött felvonták annak az államnak a lobogóját, mely kiterjesztette rá a fennhatóságát.
Nem véletlen, hogy az Egyesült Államok nem vett részt a gyarmatokért folyó versenyfutásban, szövetségi költségvetéséből soha nem áldozott arra, hogy az érdekszférájába került, függetlenné vált volt spanyol gyarmatokon (pl. Kubában vagy a Fülöp-szigeteken), ahol katonai támaszpontokat létesített, városokat, középületeket építsen, fejlessze az infrastruktúrát. Ezt meghagyta a profitérdekelt magántőkének, illetve a befektetőknek.
Abszurd, hogy a Belgiumban élő flamandok és vallonok bűntudatot érezzenek amiatt, hogy az ország egykori uralkodója, II. Lipót több mint egy évszázada, 1885 és 1908 között „Kongói Szabadállam” néven, a mai Zaire óriási területén „magángyarmatot” tartott fenn, ahol szörnyű viszonyok uralkodtak, és egyes becslések szerint a bennszülött lakosság 50 százalékát kiirtották.
A könyörtelen és gátlástalan kizsákmányolás, amit az egykori Brit Kelet-Indiai Társaság kalandorai, a rabszolga-kereskedők vagy a spanyol konkvisztádorok bevezettek, az általuk használt eszközök hasonlósága abból a tényből fakadt, hogy egy fejlett civilizáció találkozott egy jóval fejletlenebbel, és az előbbi képviselői ezt a kapcsolatot a maguk előnyére fordították. Afrika, ahol az emberiség bölcsője ringott, az ókorban, és középkorban is exportált „fekete elefántcsontot”, ugyanúgy, mint 18. és 19. században, Észak-Amerika déli államaiba.
Zanzibár központtal vagy egy évezreden át virágzott az arabok által folytatott rabszolgakereskedelem. Amit az tett lehetővé, hogy az iszlám civilizáció, mely a 16. századtól kezdve növekvő hátrányba került a zsidó-keresztény kultúrával és a nyugat-európai államokkal szemben, még mindig fölényben volt az Afrikában egymással folyamatosan háborúzó törzsi társadalmakkal szemben.
Az, hogy a mai észak-amerikai és nyugat-európai értelmiség körében általánosan elterjedt a bűntudat a „harmadik világ” népeivel, mindenekelőtt a színes bőrű kisebbségekkel, az Egyesült Államokban élő feketékkel, illetve a Nyugat-Európában élő afrikaiakkal és arabokkal szemben nyilvánul meg, mély identitásválságról tanúskodik.
Ez nyilvánul meg napjainkban abban, hogy a tüntetők, akiknek többsége fehér értelmiségi, ledöntik a múlt rasszizmussal vádolt alakjait megörökítő szobrokat, Amerikában a konföderációs tábornokokét ugyanúgy, mint Kolumbusz Kristófét. A „képrombolásban” megnyilvánuló szellemi krízis érezhető olyan fejlett országokban is, melyeknek soha nem voltak gyarmatai, vagy olyan, utólag szégyellhető történelmi személyiségei, mint a belga II. Lipót király.
Mégis, polgárai már a huszadik század hetvenes éveitől kezdve úgy érezték, hogy nem elégedhetnek meg a fejletlen országok segélyezésével, onnan menekülteket kell befogadniuk, és meg kell osztani velük a jólétüket. Ez a helyzet a skandináv államokkal, ahol az elmúlt évtizedekben a kül- és belpolitikát meghatározó tényezővé vált az irracionális bűntudat.
Figyelemre méltó tény, hogy a „társadalmi lelkiismeretfurdalás” csak 1945 óta létezik. Igaz, azóta átalakult, új formát öltött, bizonyos értelemben szembefordult önmagával.
A második világháború után, amikor a holokauszt tényei, valóságos dimenzói fokozatosan ismertté váltak, a Német Szövetségi Köztársaság pedig kötelezettséget vállalt a jóvátételre, amit mindenekelőtt Izrael államnak folyósított, több nyugat-európai ország, majd az Egyesült Államok, részben erkölcsi okokból, részben pedig aktuálpolitikai szempontokat követve, „kivételes elbánásban” részesítette a zsidó államot.
Az 1967-es hatnapos háború óta azonban fokozatosan eltűnt a zsidósággal szembeni bűntudat, és egyre inkább a harmadik világ népeinek erkölcsi támogatásának formáját öltötte. Az európai és észak-amerikai értelmiség, mindenekelőtt baloldaliak számára az iszlám világ, illetve a palesztinok váltak „kedvezményezetté”, akik Izrael elpusztítását tűzték ki célként maguknak.
Az utóbbi évtizedekben a haladó és jogvédő mozgalmak, többek között a BDS (Boycott, Divestment, Sanction), vagy a BLM (Black Lives Matters) ugyanúgy, mint az Antifa szervezetei a zsidókat is a „kizsákmányoló fehér férfiak” közé sorolják, Izraelt pedig „gyarmatosító hatalomnak” tekintik. A Minnesotában rendőri erőszak áldozatául esett, rovott múltú Georg Floyd, aranykoporsóban? Hollywood majd megfilmesíti, Martin Luther King meg forog a sírjában.
Amúgy nem lepődöm meg azon, ha Churchill vagy Gandhi szobrai után zsidó közéleti személyiségek, tudósok vagy művészek alakjai is felkerülnek a „rasszista jelképek” ellen demonstrálók listájára.
A bűntudat politikáját és a „másság” kultuszát propagáló, mindebből egzisztenciát építő „haladó értelmiség” hosszabb ideje döntő befolyást gyakorol a fejlett nyugati országok társadalmaira. Nemcsak a baloldali és liberális, de a jobboldali pártok képviselői is átveszik a politikai korrektség nyelvét.
Olyan kulcsfontosságú kifejezéseket használnak, mint a „strukturális erőszak” (ez a kapitalizmus és polgári társadalom lényegi vonása, mely ellen szerintük jogos az örökölten hátrányos helyzetű kisebbségek erőszakos lázadása), az „áldozathibáztatás” (ami a rendőri bűnüldözés és az igazságszolgáltatás manipulatív ideológiája), vagy az „iszlamofóbia” (ezt a vádat minden ”kulturális rasszista” megkapja, aki az iszlámot bírálni merészeli).
A „bűntudat politikája” Kelet-Közép-Európában, ahogy a balkáni országokban sem keltett visszhangot. Többek között ez az oka annak, hogy a térség országai elutasítóan viszonyulnak a harmadik világból érkező migrációhoz, melyet nyugat-európai társadalmak a gyarmatosítás miatt érzett irracionális lelkiismeret furdalásuk miatt fogadtak el. A lengyelek, a csehek, a magyarok, a szerbek és a többiek azért nem éreznek bűntudatot a harmadik világ polgárháborúktól szenvedő, kizsákmányolt népei iránt, mert úgy érzik, szerencsétlen sorsukért, ahogy pl. a klímaváltozásért sem, nem terheli őket felelősség.
De a népeinkből azért is hiányzik az empátia, mert átéltük a huszadik századot: egymást követte az idegen megszállás, a holokauszt, a náci, majd a szinte reménytelenül hosszú ideig tartó kommunista elnyomás.
Ismeretes, hogy 1989-90-ben, a kommunista rendszerek bukásakor erős volt térségünkben az „áldozati tudat”, ami még most is érezhető. Sokan érezték úgy Lengyelországban és Magyarországon, hogy a „szabad világ” kárpótlással tartozik azért, mert többször is cserben hagyott bennünket (a lengyeleket 1939-ben majd 1945-ben, a magyarokat 1956-ban).
Önző, rideg álláspont, egyszersmind lapos bölcsesség az, hogy „Seperjen mindenki a maga portája előtt, törődjön a saját a bajával.” Az egységesülő Európában disszonánsan hangzana, nem lehetnénk büszkék rá. De milyen messze van a megvalósulástól a humánus és toleráns, a migrációval szemben egységes és konstruktív álláspontot valló Európa ideálja?
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.