Közeledvén a jogkiterjesztés (nem annektálás, hiszen Judea, Szamária és a Jordán völgye a nemzetközi jog szerint uratlan terület) határideje, sokan találgatják, hogy miként reagálnak majd a palesztin arabok?
A média-nyilvánosságot a politikusok szólamai uralják, de Zvi Yehezkeli nem az a fajta újságíró, aki ezzel megelégszik. Pályája kezdetén rengeteg interjút készített arab politikusokkal, de mindig többre becsülte a hétköznapi emberek szavát. Dokumentumfilmjeiben utóbbiakat részesíti előnyben már évek óta, ezért az információi sokkal hitelesebbek, mint a hírügynöki jelentések.
Június 9-n ment adásba a 13-as izraeli csatorna hírműsorában az a riportja, amelyet részben rejtett kamerával vett fel, a nyilatkozók arcát kitakarva, de olyanok is voltak, akik nyíltan vállalták a véleményüket: inkább élnének Izraelben “másodrendű állampolgárként”, mint a Mahmud Abbász vezette Palesztin Hatóság alattvalóiként.
Az autonómia fennállásának több mint két évtizedében az életük elviselhetetlenné vált: a vezetők korruptak, a nyugati államok segélyei eltűnnek a vezetők zsebében, megélhetést nyújtó munkát csak Izraelben találnak, ha sikerül engedélyt szerezniük.
Az életüket áthatja a félelem, Abbász biztonsági szolgálatának kegyetlenkedéseitől tartva. A jogkiterjesztés első fázisát jelentő területen olyannyira felbátorodtak a közeli “felszabadulás” reményében, hogy az arcukkal is vállaltak, hogy inkább Bibi, mint Abbász.
Tíz nappal később Yehezkeli szomorúan nyilatkozta az egyik rádióállomásnak, hogy az adás óta szinte mindenkit letartóztattak Abbász rendőrei, sorsukért aggódva telefonáltak neki a családtagok.
Az autonómia urai nem tűrik az ellenvéleményt.
Dr. Mordechai Kedar, Közel-Kelet szakértő, a Bar-Ilan Egyetem professzora, a Begin-Szadat Stratégiai Tervezési Központ kutatója, aki askenázi zsidó létére az arab kultúra egyik legelismertebb izraeli tudósa, szintén nyilatkozott a várható palesztin reakciókat illetően.
Az ő véleménye szerint is az autonómia lakosságának többsége, csendben, de annak örülne, ha Izrael megszabadítaná őket a vezetőiktől. Ellenállásra csak Abbász közvetlen körétől lehet számítani, de ők már nem tudják mozgósítani a lakosságot.
Kedar 12 évvel ezelőtt fogalmazta meg először a saját javaslatát a térség nyugalmának eléréséhez, az arab területek fejlődéséhez vezető utat: a palesztin emirátusok szövetségének tervét. Ez a terv nem azonos a Federation Plan-nel, a 10 kanton kialakításával, amelyet nagyon tisztességes, de az európai kultúrába ágyazott gondolatok hoztak létre.
Kedar az arab kultúra, a térség ősi, törzsi, társadalmi felépítésének ismeretében, annak működési mechanizmusaira alapozza tervét – hét enklávét hozna létre, a nagycsaládok kapcsolatrendszere szerint kialakult arab városokban: Jenin, Tulkarem, Schem, Kalkilia, Ramalla, Jeriho és Hevron.
Ő, aki név szerint ismeri az egymással együttműködő és az egymással vetélkedő hamullákat (nagycsaládokat), állítja, hogy a palesztin identitás csak a zsidók elleni harc kontextusában működik.
Az oslói megállapodás Arafat személyében egy idegen hatalmat ültetett a helyi sejkek legitim vezető pozíciója fölé, és ennek a hatalomnak a megőrzéséhez nélkülözhetetlen a konfliktus fenntartása, vagyis Abbász és körének egyáltalán nem érdeke a béke. Nem véletlen tehát, hogy minden békemegállapodási kísérletet felrúgott.
A helyi lakosság által tiszteletnek örvendő sejkek szavát erőszakkal nyomják el, a békés együttműködést támogató, arab üzleti köröket is retorziók érik. Az Abbász-rezsim a gázai övezetben uralkodó Hamászhoz hasonlóan a megfélemlítés diktatúrája, eltakarítása saját népének is óhaja, az arab államok többségének hallgatólagos egyetértésével.
Kedár a jogkiterjesztést tehát sokkal átfogóbban valósítaná meg, mivel a hét városállamon túl, amelyek a jelenlegi autonómia népességének 85%-át adják, a köztes területeket, azok arab lakosságával együtt egyértelműen Izraelhez csatolná. Az ily módon megnövekedett arab népesség aránya még mindig nem veszélyeztetné az állam zsidó jellegét és megnyugtatóan rendezné a zsidó telepek státuszát, miközben megnyitná az utat a területfejlesztés előtt.
Yehezkelinek panaszkodtak a Palesztin Hatóság területén élők, hogy nincs elfogadható egészségügyi ellátás, ha valakinek komoly baja van, igyekeznek valamelyik izraeli kórházba juttatni a beteget, hogy esélye legyen a gyógyulásra.
A hatóság éppen olyan csődtömeg, mint a környező, arab államok, amelyek az arab tavasz mámorából máig nem voltak képesek működő rendszereket létrehozni.
A palesztin emirátusok tervét a sikeres Perzsa-öböl menti emírségek példája alapján dolgozta ki Kedár. Szerinte a törzsi társadalom évezredes rendszerét az iszlám 1400 év alatt sem volt képes felülírni, nemhogy az európai gyarmatosítók minden etnikai, vallási hovatartozást figyelmen kívül hagyó mesterséges országai képesek lettek volna összekovácsolni a népeket.
Ahogy nem létezik iraki, libanoni, jordániai, szíriai nép, úgy palesztin sem, mert a különböző törzsek egyedei nem házasodnak egymással, de még együtt dolgozni sem hajlandók sok esetben. Példaként hozta azt az építőipari vállalkozót, aki mindig azonos településről válogatja a munkásait, mert különben az egymással folytatott veszekedések hátráltatják a munkát.
A Közel-Kelet szabályai nem az európai értelmiség értékrendjéhez igazodnak – ezen lehet sajnálkozni, de aki valóban békét és nyugodt fejlődést szeretne a térségben, annak célszerű tudomásul venni azokat.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.