A Közel-Kelet hatalmi felosztása a múlthoz képest megváltozott, most három tekintélyelvű szövetség igyekszik az uralma alá hajtani – írja a The Jerusalem Post elemzője.
Törökország Líbiában növeli befolyását, míg Irán a szíriai Asszad-rezsimet támogatja, miközben odahaza komoly gazdasági nehézségekkel küzd. Szaúd-Arábia pedig a jemeni huti lázadók ellen folytat harcot – emlékeztet elemzésében Seth J. Frantzman.
A három tekintélyelvű érdekközpont Ankara, Teherán és Rijád köré rendeződik.
Ahhoz, hogy megértsük ezeket az érdekszövetségeket, vissza kell mennünk az időben, és persze azt is tudnunk kell, hogy a Közel-Kelet mindig is megosztott volt. A korábbi erőviszonyokat, amelyeket a hanyatló Oszmán Birodalom és a nehéz helyzetben levő perzsa rezsim határoztak meg, később a gyarmatosító birodalmak szabták újra a 19. század végétől az első világháború lezárását követő időszakig.
Miközben a függetlenséget csaknem minden országban kivívták a 1940-es és 1960-as évek között, ezen államok a hidegháborús törésvonalak mentén oszlottak el. Így akadtak forradalmi és nacionalista rezsimek, mint például a Nasszer vezette Egyiptom, illetve monarchikus berendezkedésűek is, mint Irak vagy Jordánia. Az országokat részben az Izrael elleni küzdelem egyesítette.
Irán és Törökország a 20. században nem töltöttek be jelentős szerepet. Törökország, mint NATO-szövetséges szorosan együttműködött az Egyesült Államokkal, és szekuláris török nacionalizmus, illetve egymást követő katonai puccsok jellemezték.
Irán, amely korábban szekuláris monarchia volt, az 1979-es iszlám forradalom után Iszlám Köztársasággá vált. Bizonyos értelemben a 80-as évek eseményei generálták azokat a nagy változásokat, amelyek a mostani helyzethez vezettek. A véres iraki-iráni háború, illetve az olyan iszlamista csoportok felemelkedése, mint a Muszlim Testvériség, felelnek a szíriai és egyiptomi krízisekért.
Az Öböl-háború és az azt követő amerikai hegemónia a 90-es években némi megnyugvást eredményezett ebben a felfordulásban – írja Seth J. Frantzman.
A nehéz helyzetben levő és megkövült diktatúrák irányították Egyiptomot, Szíriát, az újjáépített Jement és Líbiát. Azok az dzsihádisták, akik harcolni kezdtek Afganisztánban, hazatértük után nem tudták, mit kezdjenek magukkal.
Sokan elfelejtik, hogy pont a 90-es évek becsontosodása vezetett a 9/11-et követő felforduláshoz. Az USA eltávolította Szaddám Huszeint, Jasszer Arafat PFSZ-vezér pedig meghalt. A palesztin belső konfliktus a nacionalista Fatah és a Muszlim Testvériség által irányított Hamász között nem sok jót ígért a jövőre nézve.
A 2011-es arab tavasz pillanatnyi reményt adott a változásra. Tunézia demokratikussá vált. Egy rövid időre Egyiptom is 2012-ben, ám a Muszlim Testvériség átvette a hatalmat. Líbia diktátorát meggyilkolták, az iraki demokrácia közel sem tökéletes, Libanonról nem is beszélve. Líbia, Jemen és Szíria véres polgárháborúk helyszínévé vált.
E fordulatok közepette ragadták magukhoz az irányítást az autokrata vezetők.
A Muszlim Testvériség által inspirált AKP vezette Törökország felhagyott a „hagyjuk békén a szomszédjainkat” politikájával, és aktívabb szerepet vállal a térségben. A libanoni Hezbollahot mozgató Irán növelte befolyását Irakban, Libanonban és Szíriában. Az Öböl-menti államok Szaúd-Arábia vezetésével segítettek elmozdítani a Muszlim Testvériséget Egyiptomban és más országokban. Ez töréshez vezetett a Perzsa-öbölben, hiszen Katar közelebb áll Iránhoz és Törökországhoz, mint Szaúd-Arábiához.
Az Obama-kormány Iránnal kötött atomalkuja csak olaj volt a tűzre, ahogyan – a szerző szerint – az azt megelőző Bush-adminisztráció beavatkozáspárti és a demokrácia terjesztésébe fogó politikája is, amit sokan bíráltak azért, mert szerintük éppen ez vetette el a káosz magjait. A két amerikai kormány alatt a régió azt a következtetést vonta le, hogy a káosz nem elfogadható, és a vákuumba Törökországnak, Iránnak vagy az Öböl-monarchiáknak kell benyomulniuk.
Bizonyos szempontból az új tekintélyelvűség reakciót jelentett az ISIS felemelkedésére és bukására. Líbiában Törökország komoly anyagi és fegyveres támogatást nyújt az Egyiptom és az Egyesült Arab Emirátusok által támogatott Halifa Haftár vezette ellenzék elleni harchoz.
Szíriában háromoldalú a konfliktus. Törökország ellenzi az amerikaiak által támogatott Szíriai Demokratikus Erőket, amely a kurdokkal kötött szövetséget. A szíriai rezsimet Irán támogatja, mely szárazföldi összeköttetést kíván kialakítani Irakon keresztül Libanonnal. Jemenben iráni fegyverekkel harcolnak a huti lázadók a szaúdiak ellen.
A Közel-Keleten hasonló felállásra még nem volt példa. Konfliktusok mindig is voltak, ugyanakkor az Egyesült Államok visszahúzódása, és Oroszország, illetve Kína térnyerése szintén gyorsítják a folyamatot.
Törökország például drónokat küld Líbiába, Kína drónokat ad el Egyiptomnak, Szaúd-Arábiának, az Egyesült Arab Emírségeknek, miközben ezen eszközök egy része is Líbiában köt ki.
Az említett rezsimek mind tekintélyelvűek: Törökországban ül börtönben a legtöbb újságíró, Egyiptomban és Iránban is börtön vár az ellenzékiekre. A kérdés, ki kerül ki nyertesen ebből a játszmából? Vajon látunk-e „Új Oszmán Birodalmat”, iráni hegemóniát, vagy éppen a Muszlim Testvériség által „reakciósoknak” nevezett Öböl-államoknak sikerül visszaszorítaniuk Iránt és Törökországot?
Semmi sem az, aminek látszik. Törökország és Irán is együttműködik Venezuelával, de nyilvánvalóan ugyanígy tesz Haftár is. Nem beszélve arról, hogy mindannyian együttműködnek Oroszországgal.
Bár a szövetségek képlékenyek, három lehetőség áll fenn: vagy az iráni iszlamisták, vagy a Muszlim Testvériség befolyása nő meg a régióban, vagy a tábornokok és az uralkodók veszik át a hatalmat. A demokratáknak és liberálisoknak mindenesetre nincs barátja, illetve szövetségese arrafelé – zárja az elemzését Frantzman.
