Egy, az Egyesült (Arab) Listára támaszkodó izraeli kisebbségi kormány lehetősége aláhúzza a zsidó államot elutasító, és Izrael palesztin arab állammá alakítását propagáló politikai pártok és mozgalmak befogadásának világos, és nagyon is valós veszélyeit – írja a BESA Center legfrissebb elemzése.
A cionista mozgalom a kezdetektől elkötelezte magát a nem-zsidó kisebbség teljes polgári és vallási egyenlősége mellett a jövőbeli zsidó államban (az 1917-es Balfour-nyilatkozat és a Nemzetek Ligája mandátumának megfelelően).
A leendő zsidó állam alkotmánytervezete szerint, amelyet Zeev Zsabotyinszkij még 1934-ben készített elő, az araboknak és a zsidóknak ugyanolyan jogokat és kötelességeket kell élvezniük, ideértve a katonai és a közszolgálatot is; a héber és az arab nyelvnek jogilag egyenlő szerepet kell betöltenie; illetve minden kabinetben, ahol a miniszterelnök zsidó, a miniszterelnök-helyettes pozíciót arabnak kell felajánlani és vica versa.
Ezen víziót megerősítve, közel egy évtizeddel később David Ben-Gurion kijelentette: „az még csak fel sem merülhet senkiben, hogy egy olyan zsidó állam jöjjön létre, melyből hiányzik a minden polgára számára biztosított teljes és abszolút politikai, nemzeti és polgári egyenlőség…
Egy zsidó államban egy arab is lehet miniszterelnök vagy államfő, amennyiben alkalmas a pozícióra”.
Az idea aztán az izraeli függetlenségi nyilatkozatban is manifesztálódott, amely „teljesen egyenlő társadalmi és politikai jogokat biztosít minden lakója számára, függetlenül a vallástól, fajtól vagy nemtől”, és sürgette az újszülött állam arab állampolgárait, vállaljanak aktív szerepet az állam felépítésében.
Ezt a liberális és befogadó koncepciót arra a feltételezésre alapozták – amely minden nemzetállam lényegi alapját képezi –, hogy állampolgárai elfogadják legitimitását, és hogy törvényit, szabályait és rendeleteit betartják – magyarázza az elemzés.
Az arab-zsidó konfliktus esetében ez azt jelentette, hogy Izrael arab állampolgárai elfogadják kisebbségi státuszukat Izraelben, vagyis a zsidó nép nemzeti otthonában, ahogy azt már az ENSZ elődjének, a Nemzetek Ligájának 1922-es mandátuma is megalapozta, amely megbízta Nagy-Britanniát egy zsidó otthon megalapításának elősegítésével.
Ben-Gurion, Izrael első miniszterelnöke ezt a következő szavakkal írta le: „A zsidó állam nem csak a zsidó többséget jelenti, hanem az állam céljait is érinti: nemcsak jelen állampolgárainak állama lesz, hanem olyan állam is, amelynek küldetése az elűzöttek összegyűjtése, és hazájukban való letelepítése is”.
Ennek megvalósítása érdekében fogadta el Izrael a „visszatérés jogának” törvényét, amely biztosítja a világ zsidóságának, bárhol is élnek, az állampolgársági jogot, amennyiben úgy döntenek, hogy Izraelt választják új otthonuknak, illetve egy Izrael zsidó jellegének megóvására irányuló speciális jogszabályt, nevezetesen az Alaptörvény: 7A. cikkelyét, amely megállapítja, hogy:
Nem vehetnek részt a választásokon olyan jelöltek, vagy jelölt-listák, ha azok cselekedetei vagy célkitűzései
Izrael, mint demokratikus zsidó állam létezésének eltörlésére, rasszista indulatok szítására, vagy Izrael állam elleni terrorszervezet vagy ellenséges állam általi fegyveres harcot támogatnak.
A törvényt 1965-ben az izraeli Központi Választási Bizottság gyakorlatba is ültette, amikor diszkvalifikálta az Izrael létét elutasító Arab Szocialista Listát a Knesszetből. A döntést a Legfelsőbb Bíróság ratifikálta is a „defenzív demokrácia” jegyében.
Azóta, különösen az 1993-as oslói „békefolyamat” óta Izrael arab pártjai masszívan radikalizálódtak. Az izraeliek ellenséges államokba való utazását tiltó rendeletet áthágva Azmi Bisara, az ultranacionalista politikai formáció, a Balad párt alapító-vezetője Damaszkuszba utazott megemlékezni Háfez el-Aszad, Izrael egyik legelvetemültebb ellenségének haláláról. Arra kérte az arab államokat, hogy tegyék lehetővé az Izrael-ellenes „ellenállási tevékenységeket”, csodálatát fejezte ki Hezbollah síita terrorszervezet iránt, és sürgette az izraeli arabokat, tegyék magukévá annak sikereit.
Knesszetbeli képviselőtársa, Ahmad Tibi örömmel állt mellette, az elhunyt zsarnok fiával, Basár el-Aszaddal szervezett 2009-es találkozón, aki nem sokkal később saját polgárainak százezreit kezdte lemészárolni.
A rá következő évben Tibi Líbiába utazott izraeli arab parlamenti képviselők egy csoportjával, hogy egy másik zsarnokkal, az általa csak az „arabok királyaként”, és társai által „a béke embereként” emlegetett Moammer Kadhafival találkozzon. A Knesszetben őket ért kritikákra csak annyit feleltek:
„Izrael legfőbb ellensége Izrael maga…ahogy azt Kadafi is elmondta a találkozón, nincs problémájuk a zsidókkal, csupán a cionizmussal. Talán egyszer megtanulják, és megértik mit jelent ez: Izrael államának eltörlését”.
Ekkorra már az Izrael elpusztítására irányuló nyílt felhívások teljesen átvették az 1990-es évek azonos üzenetet hordozó eufemisztikus megfogalmazásait.
A Balad párt vezetője korábban amellett kardoskodott, hogy tegyék Izraelt „minden állampolgárának államává”, ami gyakorlatilag bevett virágnyelven Izrael arab állammá formálását jelenti, melyben a zsidók örök kisebbségbe szorulnak. 2006-ban már sokkal nyíltabban fogalmazott. Mikor sietősen el kellett hagynia az országot árulás – a Hezbollah terrorszervezet Izrael ellenes háborújában való segédkezés – miatti letartóztatását elkerülendő, Bishara kijelentette, a zsidó állam sorsa hasonló lesz a keresztesháborúkat viselő országokéhoz. (Tíz évvel később a Balad és a Hadas arab pártok elítélték az Arab Liga azon döntését, hogy a Hezbollahot terrorszervezetnek nyilvánították, mondván, ezzel csak Izrael érdekeit szolgálják.)
Utódja, Dzsamal Zahalka már időszerűbb metaforát talált Izrael elmarasztalására, a dél-afrikai apartheid-rendszerhez hasonlította, melynek elpusztítása után cionista társát is meg kell semmisíteni, míg az „arab önkormányzatok vezetőinek nemzeti tanácsa” dokumentumot adott ki, amelyben Izraelt az „európai és nyugati zsidó-cionista elit termékeként” írta le, ami „belföldi megszálló politikát” folytat a palesztin arab polgárai ellen. A szöveg kitért arra is, hogy elutasítják Izrael zsidó államként való további létezését, és olyan állammal szándékoznak kicserélni, ami biztosítja az arab „nemzeti, történelmi és polgári jogokat individuális és kollektív szinten”.
Mivel ez az arab ultranacionalista „ébredés” hasonló szintű vonakodással találkozott az izraeli jogrendszer részéről, hogy az alaptörvényben foglaltakat foganatosítsa Izrael zsidó karakterének megóvása érdekében, az izraeli arab politikusok hozzáállása még jobban „elszemtelenedett”.
Így jutott el az ország odáig, hogy Ahmed Tibi arab Knesszet képviselő azt merte mondani Reuven Rivlin államfőnek 2019 szeptemberében, hogy „miénk a föld…mi nem bevándorlók vagyunk, mi itt születtünk, mi bennszülöttek vagyunk”.
Hat hónappal később pedig, példátlan módon az Egyesült (Arab) Lista 15 mandátumot szerzett a választásokon, ami tovább rontott Tibi retorikáján: „Izrael földje egy gyarmatosító fogalom…megvetéssel utasítom el a «Júdea és Szamária» kifejezést. Ezek megszállt palesztin területek” – mondta.
Az igazság természetesen az, hogy Izrael földje már évezredekkel az európai gyarmatosítás megjelenése előtt ismert volt, még az előtt is, hogy a római gyarmatosítók Szíria Palesztinává nevezték volna át, pontosan annak érdekében, hogy megsemmisítsék a zsidók e földre való évezredes jogosultságát.
A Júdea és Szamária bibliai területeit ezen a néven ismerték a bibliai idők óta, több ezer évvel azelőtt, hogy Abdullah ibn Husszein király 1950-ben átnevezte volna azokat a Hasemita Királyság Ciszjordániájává.
A Nemzetek Ligájának Palesztin mandátuma az ország határait a „Dántól Beerseváig” bibliai kifejezés értelmezésének megfelelően meghatározta meg. Egyáltalán nem meglepő tehát, hogy az Egyesült (Arab) Lista képviselőinek miért is olyan lehetetlen elfogadnia a történelmi igazságokat. Ők a történelem átírásában érdekeltek, és ebben a kreált világban élnek tovább, melynek egyik fő eleme a „Nakba” a teljesen felesleges, önmaguknak okozott 1947-48-as „katasztrófa”, melynek során ahelyett, hogy elfogadták volna az ENSZ Izraellel kapcsolatos döntését, megpróbálták azt születése után azonnal megsemmisíteni.
Ahogy azt Ajman Ude, az Egyesült (Arab) Lista vezetője pár napja világossá tette Rivlin elnök számára: „nem egyedül a teljes polgári egyenlőségben vagyunk érdekeltek. Nemzeti csoport vagyunk, amely megérdemli a teljes nemzeti egyenlőséget”, azaz más szavakkal: Izrael, mint zsidó állam létezésének eltörlését.
Hogy lehet tehát az, hogy az elmúlt időszakban a Kék-Fehér ellenzéki párt három vezetője, az Izraeli Védelmi Erők volt vezérkari főnöke, kifejezetten kereste ezen arab képviselők társaságát, hogy támogatást szerezzenek? Nem veszik észre, hogy nem mások, mint „hasznos idióták” az Egyesült (Arab) Lista számára a végső céljuk elérésében?
Vajon tényleg annyira elvakította őket utálatuk Benjamin Netanjahu iránt, hogy elfelejtkeztek azokról az értékekről és ideálokról, melyekért évtizedeken át harcoltak? – zárja gondolatmenetét az elemzés.
