„Csatlakozzanak a zsidók antifasiszta szervezetekhez?”

Ezt a kérdést tette fel egy brit cionista 1934-ben, majd meglepő választ adott rá.

Közel 90 évvel ezelőtt a feltörekvő fasiszta mozgalmak hívei masíroztak Európa nagyvárosainak utcáin. Ezek a csoportok néha összecsaptak antifasiszta – kommunista – szervezetekkel, noha ez nem volt jellemző jelenség. Azonban a zsidóság képviselőit ezen ritka esetekben érdekfeszítő dilemma kínozta: egyrészt pontosan tudták, hogy a fasizmus a legtöbb országban – eltekintve annak korabeli, olasz verziójától – komoly veszélyt jelent a zsidó közösségekre.

Másrészt a kommunista mozgalom értékeiben nem találkozott a vállaltan zsidó szempontokat figyelembe vevő szervezetekkel: ateista és internacionalista világnézetük okán például a cionista körök – megalapozott – ellenérzéseket tápláltak a szélsőbaloldaliakkal szemben.

A zsidóság autentikus képviselői úgy érezhették, hogy két szék közé estek.

A cionista szempontokat alapvetően az határozta meg, hogy a nemzetközi antiszemitizmusra adott választ a palesztinai zsidó állam felépítésében látták, nem pedig a fasizmus visszaszorításában, melyet az európai népek belpolitikai ügyének tekintettek. A zsidóság fasiszta-antiszemita mozgalmak általi üldöztetésére az azonnali választ a zsidó-cionista identitás erősítésében, és az alija népszerűsítésében látták.

A zsidó, aki találkozni akart Hitlerrel

135 éve született Kurt Blumenfeld, a Németországi Cionista Szövetség volt elnöke. Veszprémy László Bernát írása.

Margaret Edelheim-Muehsam történész érdekfeszítő 1930-as cikket idézett ennek a vitának kapcsán a Jüdische Rundschau németországi cionista lapból:

„Mindig is úgy hittük, hogy a védekezés az antiszemitizmus ellen olyan feladat, amely minden zsidót érint… De igaz, hogy a védekezés az antiszemitizmussal szemben nem a fő feladatunk, nem foglalkoztat minket ugyanannyira, és nem ugyanolyan fontos, mint a munka Palesztináért [a zsidó államért]”.

Ez a forrás néhány megjegyzést igényel. A weimari köztársaság igazságszolgáltatása és rendvédelme nem lépett fel kellőképpen az antiszemitákkal szemben, így a zsidóság bizalma az állami tényezőkben szemben okkal volt alacsony. Az antiszemitizmussal szembeni védekezés ezért a korszak német zsidósága számára nagyrészt pamfletek és cikkek közlését jelentette, melyeknek hatékonyságával szemben okkal jelent meg a kétely. Szerepet játszik még a cionista ideológia is, mely nem látta a német zsidóság európai jövőjét.

Bár a holokausztot nem látták pontosan előre, mégis sok német cionistában megfogalmazódott a gondolat, hogy inkább tömegesen távoznia kéne a németországi zsidóságnak – lehetőleg Palesztina irányába. Ez nem azt jelentette, hogy nem érdekelte volna a cionistákat az antiszemitizmus, vagy szimpatizáltak volna az antiszemitákkal, hanem azt, hogy a zsidóság mérsékelt közéleti befolyását a lehető legkonstruktívabb irányba kívánták terelni.

Raphael Powell brit cionista hasonló kérdést tett fel 1934-ben, amikor a szigetország zsidó közéletében az Oswald Mosley-féle fasisztákkal szembeni fellépésről zajlott vita. Powell úgy érvelt, hogy ha a zsidók egységesen részt vesznek az utcai harcokban a kommunisták oldalán, akkor ha a fasiszták egyszer hatalomra kerülnének, akkor a zsidókat kollektíven büntetnék meg. A cikket Lenni Brenner idézi:

„Tehát újra felmerül a kérdés: csatlakozzuk [antifasiszta szervezetekhez]? . . . Eközben három eszmény kiált minden zsidó támogatásáért . . . 1. A zsidó nép egysége. 2. Az erősebb zsidó büszkeség szüksége. 3. Erec Izrael felépítése. És közben arra pazaroljuk az időnket, hogy azon gondolkodunk, csatlakozzunk-e antifasiszta szervezetekhez!”

A híres Cable Street-i csata Londonban, 1936 októberében. Az összetűzés fasiszták és kommunisták között történt.

Powell gondolkodása azért is érdekfeszítő, mert ellentétben a zsidó identitásukkal nem sokat törődő, nemzeti szempontokat figyelembe nem vevő zsidó származású szocialistákkal vagy kommunistákkal, a szerző számolt olyan közösségi-nemzeti szempontokkal, miszerint a progresszív mozgalmakban látványos szerepet vállaló zsidók kapcsán milyen is lesz a kisebbség megítélése a többségi társadalom részéről. Powell a német cionistákhoz hasonlatos választ adott a felvetett dilemmákra: zsidó szempontok és identitás középpontba helyezése, továbbá a zsidó állam támogatása.

Végül érdemes idézni egy korábbi magyar példát is. A fehérterror idején – mely még 1921-ben is zajlott – a cionista Zsidó Szemle felfigyelt egy ébredő politikusra, aki arról szónokolt, hogy a kommunista zsidók elleni szélsőjobboldali akciók miatt „a cionisták” tiltakoznak. A Zsidó Szemle úgy felelt erre, hogy a cionista álláspont értelemszerűen sem a fehér, sem a vörös álláspontot nem fedi: előbbiekkel antiszemitizmusuk és zsidóellenes rémtetteik, utóbbiakkal internacionalizmusuk és antinacionalizmusuk miatt nem tudnak egyetérteni.

„»Ne süvöltsenek a cionisták – írja Kiss Menyhért –, sokkal kevesebb nemzetközi kommunista veszett oda, mint ahány derék magyart Szamuely felakasztatott«. Kijelenthetjük tehát illő tisztelettel, hogy mi egy árva süvöltéssel sem süvöltöttünk és nem fogunk süvölteni… a nemzetközi kommunisták veszte felett. Semmi közösségünk velük. Miattunk az utolsó szálig »lekaparhatják őket a nemzet testéről«. Mi csak akkor süvöltöttünk – már amennyire egy jól nevelt cionista süvölthet –, ha itt-ott tévedésből egy szegény ártatlan zsidó is odakerült a nemzetközi kommunistákat elveszejtők kezébe. Máskülönben hallgatunk és hallgattunk, amint ez jól nevelt cionistához illik”.

A névtelen szerkesztőségi cikk hangvétele ugyan durvább, mint a fentieké („lekaparhatják őket a nemzet testéről”), ám érdemes látni, hogy a vesztes világháború és az azt követő forradalmak és vérontás még friss emlékként élt a társadalomban, így a sajtó nyelvezete is általában erőszakosabb volt, mint a harmincas évek nyugati lapjaié.

A cikk mögött álló gondolkodás lényege, hogy a zsidóságnak egy a többségi társadalmat érintő súlyos belső konfliktus esetében nem érdemes teljességgel elköteleződnie egyik vagy másik oldal mellett.

Ez a korszak európai cionista gondolkodásában – mint Powell cikkén is láthattuk – meghatározó volt. A tételen nem változtatott az sem, hogy a kommün során tanúsított viselkedésük okán számonkért – vagy törvénytelenül bántalmazott, meggyilkolt – egyének egy része zsidó származású volt. A Zsidó Szemle egyedül akkor szólalt fel – mint ebben a cikkben is írják –, ha ártatlan zsidó emberek szenvedtek. Akár csak Németországban, úgy Magyarországon sem bízhattak a zsidók a hatóságok támogatásában.

A fent elemzett korabeli cionista cikkek arra engednek következtetni, hogy a zsidóság egy részének politikai gondolkodásában egyéb szempontok is megjelentek, mint a doktriner antifasizmus.

A cionista mozgalom sohasem bagatellizálta az antiszemitizmust, sőt a cionista lapok és például Herzl Tivadar alapműve, a Zsidó állam is igen negatív képet festett a nem-zsidó népek filoszemita reflexeiről. Nem szükséges ecsetelni a cionista mozgalom antiszemitákkal szembeni önvédelmi pedigréjét (pogromokkal szembeni önvédelmi csoportok, cionista ejtőernyősök és embermentők a második világháborúban, stb.).

Azonban a cionista mozgalom láthatóan nem kívánt dönteni két olyan totalitárius ideológia között, mint a fasizmus és a kommunizmus. Egyik sem szolgált a mozgalom korabeli megszólalóinak véleménye szerint zsidó érdekeket, és egyik mellett sem tartották jó ötletnek a teljes mellszélességgel való kiállást.

Horthyra emlékezve „zsidó szembenézést” sürgetett Toroczkai

A Mi Hazánk nevű fasisztoid párt hivatalosan is beterjesztette a törvényhozás elé a trianoni szerződés hatályon kívül helyezésének kérvényét.