A zsidó, aki találkozni akart Hitlerrel

Mikor Adolf Hitler 1933 januárjában hatalomra jutott, a németországi zsidóság vezetői fejvesztve kerestek „megoldást” az új helyzetre. A gyakorlatias válságkezelésben élen járt a Németországi Cionista Szervezet (Zionistische Vereinigung für Deutschland, ZVfD), melynek vezetője, az éppen 135 éve született Kurt Blumenfeld egészen radikális eszközökkel kereste a párbeszédet az új német vezetőséggel. Ekkor még nem tudhatta, hogy a „zsidókérdéssel” kapcsolatban a nácikat nem érdekelte a párbeszéd.

Ugyan manapság már a merő szóhasználat is idegenül hathat — és az avatatlan szem esetleg automatikusan az antiszemita közbeszéddel azonosítja azt –, a ’30-as évek Európájában a „zsidókérdés” még nem feltétlenül csak az antiszemita diskurzus része volt. Voltaképpen a korabeli cionista írások és cikkek igen jelentős része egészen hasonló kérdések körül forgott: elsősorban arra a kérdésre próbáltak választ találni, hogy amennyiben a) a zsidóság valóban nemzet, és b) a nemzetek nem szeretnek keveredni, akkor c) milyen megoldást lehet találni arra a tényre, hogy Európában milliós zsidó tömegek élnek — és szenvednek az antiszemitizmus nyomásától? Egyes cionisták a harmincas évek Németországában meglehetősen tisztán látták a közelgő antiszemita veszélyt, és megkongatták a vészharangokat.

Ám a riadóztatás sokszor éppen az asszimilációban hívő német zsidóság ellenállásán tört meg, és természetesen a cionisták sem láthatták előre, milyen borzalmakat is rejtenek a nácik tervei az európai zsidóság számára.

Ugyan az első világháborút követően felállt Weimari Köztársaságban a zsidóság széleskörű jogszabadságot és gazdasági felvirágzást élvezett, az intő jelek már láthatóak lehettek: az országban több mint négyszáz antiszemita szervezet funkcionált, az utcákon szélsőjobboldali brigádok parádéztak, és a német sajtó közel fele zsidóellenes hangvételű volt.[1] Walter Rathenau zsidó származású német külügyminiszter 1922-es meggyilkolása után az antiszemita utcai atrocitások és inzultusok gyakoribbá váltak a köztársaságban, de Blumenfeld ekkor még higgadt nyilatkozatot tett: mint vélte, a „félelmet [ugyan] felhasználhatnánk a kétkedők meggyőzésére”, de „nem akarjuk ezt tenni”, hanem „türelmes munkával akarjuk megnyerni [a német zsidókat] Palesztina felépítésének”.[2]

A zsidó vezető, aki két évvel később lett a ZVfD feje, a zsidó önvédelem és apológia eszközét elutasította, s véleménye általánosnak is mondható a mozgalom körében: nívós lapjuk, a Jüdische Rundschau [Zsidó Szemle] rendszeresen kritizálta az asszimiláns német zsidókat, akik önvédelmi brigádokba tömörültek és „a bizonyítványt magyarázó” pamfleteket tettek közzé. Cikkeiben fenntartotta az újság, hogy a helyes taktika a zsidó önvédelemtől való tartózkodás, illetve az alijázás – és álláspontján nem változtatott még a legsúlyosabb weimari atrocitások miatt sem.[3] Stephen Poppel történész meg is állapította, hogy a „Rundschau egészen 1931-ig nem írt részletesen és szisztematikusan a zsidóellenes uszításokról és erőszakról”.[4] Az álláspont mögött Blumenfeld cionista meggyőződése lehetett, mely úgy hangzott, hogy a német-zsidó élet egyébként is menthetetlen, és ezért higgadtan, nyugodtan, de minél hamarabb ki kell vándorolni Palesztinába. Véleményét emlékiratában utólag így fogalmazta meg:

„Szívem legmélyéről éreztem, hogy a németországi zsidó élet nagy hazugságát fel kell számolni”.[5]

A ZVfD elnöke 1932-ben úgy érvelt, hogy a cionizmus egyik alapvető felismerése, hogy a zsidó és a német nép nem azonos.  „Ezért hát készek vagyunk tiszteletben tartani a német fajta sajátosságait. Azonban követeljük, hogy tiszteljék a mi sajátos fajtánkat, és elítélünk mindenfajta diszkriminációt” – mondta. Mivel az asszimilációt „egészében bukott” projektnek tekintette, ezért a zsidó apológia és magyarázkodás műfaját is elvetette. „Nem fogunk asztalt táncoltatni első világháborús halottjaink szellemével egy ellenséges világ szórakoztatására” — utalt arra a gyakorlatra, mely során az első világháborús zsidó katonák érdemeit és hősies halálát idézték sokan az antiszemita vádak cáfolatára. „A cionizmus lényegtelennek tartja, hogy milyen mértékben keveredett a zsidó lélek a német fajtával . . . Lényegében semmin sem változtat, a zsidók bizonygatják-e, hogy mi »csak egy kicsit vagyunk mások« (hogy nem vagyunk mi nemzet, csak egy sorsközösségben lévő csoport, stb.), vagy hogy a külvilág mondja-e: »mások vagyunk«. Vissza kell térni az önérzetes zsidóságtudathoz, és a mi feladatunk, hogy megmutassuk, hogy csakis ebben rejlik boldogság” – így a cionista vezető. Végül hozzáette:

„A cionista feladat Németországban ma” azon a felvetésen alapszik, hogy „a zsidókérdésre nincsen válasz azokban az országokban, ahol a zsidók jelenleg élnek,” csakis Palesztinában.[6]

Blumenfeld a zsidó önvédelmet azért is elvetette, mert „nem tudta leküzdeni félelmét, hogy az antiszemiták elleni zsidó küzdelemben való részvétel legyengítheti a cionizmust, és végső soron megerősítheti a német zsidóság asszimiláns tendenciáit”.[7] Siegfried Moses német cionista – később Blumenfeld utódja – maga írta meg a Rundschau hasábjain, hogy „az igazság az, hogy az antiszemitizmus elleni védekezés nem a legfőbb feladatunk, és nem érdekel minket olyan mértékben – illetve nem is olyan fontos számunkra –, mint a Palesztina-munka,” azaz a zsidó állam felépítése. Siegfried később is fenntartotta, hogy „»bármifajta« védekezés az antiszemitizmus ellen csupán időpazarlás”,[8] cionista kollégája, Joachim Prinz rabbi pedig a kérdésre, hogy javasoltak-e bármi módot, hogy küzdjenek Hitler ellen, utólag azt felelte, hogy: „Nem. Nem gondoltuk, hogy hatásos lenne”.[9] Persze kérdéses, hogy lehetett-e volna bármit tenni Hitler hatalomra jutása ellen zsidó részről — valószínűleg nem. Annyi azonban bizonyos, hogy a németországi cionizmus a náci diktátor kancellárrá válása előtt az alijára, nem pedig az asszimiláns zsidók által preferált önvédelemre koncentrált.

Blumenfeld egy 1934-es németországi cionista sporteseményen. Fotó: Berlini Zsidó Múzeum

A nácizmus „bár micvója”

Eddig a reálpolitika – és innentől veszi át a terepet a naivitás, vagy inkább a tény, hogy még az egyébként magukat hidegfejű realistának tartó cionisták sem tudták előre látni Auschwitzot. Ha így lett volna, bizonyára nem beszéltek volna úgy, mint ahogyan tették: a zsidó állam építésére felkészítő munka, a mezőgazdasági átképző-táborok szervezése még egy dolog volt, ám a nacionalizmus nemzetközi diadalának jóslásával a nácizmus előretörése miatt egyes cionisták már egészen más területre tévedtek.

Téves lenne  elhallgatni, hogy egyes német cionisták igenis megpróbáltak ideológiai kapaszkodókat is találni az új helyzethez való akklimatizálódás közben.

Robert Weltsch, a Jüdische Rundschau főszerkesztője arra jutott, hogy „a német nacionalizmus antiliberális jellege azonos a cionizmus antiliberális jellegével, és ezért itt – ha nem is az egyetértés, de – a tárgyalás alapjaira lelhetünk rá”.[10] Weltsch ebben a szellemben is szerkesztette lapját, a Rundschaut: mivel a lap nem akarta magára haragítani a nácikat, ezért elsősorban a bolsevizmust és a liberalizmust kritizálta, mint a cionizmussal – a szerkesztő szerint – hasonlóan össze nem egyeztethető elveket.[11] A lapban némi naivitást is tetten érhető, hiszen még 1932 nyarán is arról nyugtatta olvasóit, hogy idővel majd „Hitlerék alábbhagynak az antiszemitizmussal”.[12] Hasonlóképp Blumenfeld a marxizmust és az asszimilációt nevezte meg, mint a német zsidóság két legnagyobb ellenségét – alig pár hónappal Hitler hatalomra jutása előtt.[13]

A legnevesebb cionista könyvkiadó igazgatója, Gustav Krojanker pedig 1932-ben könyvet adott ki az Új német nacionalizmus kérdéséhez címmel. Krojanker kifejtette, hogy eljött „a liberalizmus végső válsága”, a „nemzeti és szociális” [sic!] feltámadása. „S mikor egy nemzet újra erős akar lenni . . . akkor mi cionisták mély megértést kell, hogy mutassunk ezen növekedésnek valódi okai iránt” – tette hozzá, expliciten a német nacionalizmusra utalva.[14] Ez a külső szemlélők számára már megalkuvásnak tűnhetett, és Krojankert még a mozgalmon belül is kritizálták ezért. A könyvet egy angol cionista lap így összegezte recenziójában:

„Krojanker . . . úgy érvel, hogy a cionizmus számára a liberalizmus az ellenfél; az pedig a nácizmus ellenfele is: ergo a cionizmusnak nagy szimpátiát és megértést kéne tanúsítania a nácizmus iránt, melynek antiszemitizmusa valószínűleg egy mulandó baklövés csupán . . . Krojanker meggyőződése, hogy a liberalizmus halálra van kárhoztatva, és a nácizmus pedig az új világrendhez tartozik, s ezért el kell szakítani a cionizmust a régi világtól, és helyet kell neki találni az újban . . . Talán ravasz gondolat, de egyelőre még ne mondjuk kaddist, és talán ne szaladjunk előre a bár micvóra se. A nácizmus bár micvója [ugyanis] inkább hangzik keresztelőnek . . . ”[15]

Két másik német cionista, Leo Plaut és Georg Kareski személyes találkozókat is igyekeztek kieszközölni náciknál: Plaut szavaival a nácik „hajlandósága, hogy a cionistákat tárgyalófelekként tekintsék, 1932-es személyes kapcsolatokon és megbeszéléseken nyugodott”.[16] Ezen kísérleteket azonban Blumenfeld maga hevesen ellenezte, és álláspontján csak azt követően változtatta meg, hogy Adolf Hitler 1933. január 30-án átvette a hatalmat.

Blumenfeld egy 1935-ös németországi cionista eseményen. Fotó: Berlini Zsidó Múzeum

Találkozó Hitlerrel?

Dacára a zsidósággal való intenzív „foglalkozásuknak”, a náciknak ekkor voltaképpen nem volt tervük arra, pontosan hogyan is kezeljék a németországi zsidóságot. Az első hivatalos kapcsolatfelvétel március 27-én történt, mikor is Hermann Göring birodalmi miniszter irodájába hívatta a német zsidóság vezetőit. Két asszimiláns német zsidó elöljáró, Julius Brodnitz, az izraelita Centralverein [Központi Iroda] és Heinrich Stahl mellett jelen volt Max Naumann, a Verband nationaldeutscher Juden [Nemzeti Német Zsidók Szövetsége] nevű német nacionalista zsidó szervezet vezetője; ez utóbbi csoport a zsidó politikum másik véglete volt, s lényegében anticionista, ultra-asszimiláns, náci-barát zsidókat tömörített.

Végül Blumenfeld addig telefonálgatott, amíg az utolsó pillanatban be nem jutott a tárgyalásra. Kísérője és kollégája, Martin Rosenblüth Menj, és szolgálj! c. emlékiratai szerint Göring őket vádolta a náci rezsim rossz sajtójáért: rájuk parancsolt, hogy azonnal tegyenek valamit ezzel szemben, állítsák meg „ellenségünket,” az amerikai Stephen Wise rabbit, aki demonstrációkat szervezett a nácik ellen, és Németország termékeinek bojkottjára szólít fel a sajtóban.

A három asszimiláns vezető döbbenten nézett egymásra: mit mondjanak ennek a nácinak, aki meg van róla győződve, hogy egy zsidó csettintésére a „nemzetközi zsidó lobbi” azonnal ugrik? Egyedül Blumenfeld vetette fel azonnal, hogy neki valóban van befolyása a „zsidó világhatalomra”, és ígéretet tett, hogy ő és a cionisták megtörik a náciellenes zsidó bojkott-mozgalmat.[17] Edwin Black amerikai történész az esetet úgy értékelte, mint a nagy pillanatot, amikor a német politika felismerte:

a cionista mozgalmat annak nacionalista retorikájával, és a zsidóság kivándorlását támogató programjával ideig-óráig saját, antiszemita céljainak szolgálatába állíthatja.[18]

Blumenfeld és társai valóban felszólították Wise rabbit a náciellenes New York-i nagygyűlés lemondására, s magának Hitlernek is küldtek egy üzenetet a ZVfD Ügyvezető Bizottságának aláírásával: „A hivatalos palesztinai zsidóság sosem hirdetett bojkottot a [náci Németország] termékeivel szemben. Biztosak vagyunk benne, hogy a bojkott egyelőre egy spontán akció magánszemélyek részéről, s hogy megállítható”.[19] Black szerint a Zsidó Ügynökség nem hatalmazta fel őket a távirat megírására, de nem is korrigálták azt, s végül a Ha’arec is leközölte a levelet, mint hivatalos cionista állásfoglalást. A levél persze nem volt hatással a nácikkal szemben szerveződő — rövid életű és hatástalan — bojkott-mozgalomra, ám kétségkívül szaftos forrást nyújt az anticionista történészeknek, akik marxista vagy antiszemita megfontolásokból máig előszeretettel idézik Blumenfeldet, mint a nácizmussal megalkuvó cionista vezető példáját.

Voltaképpen nem ez volt az egyedüli alkalom, amikor a ZVfD megkísérelte távirat útján puhítani Hitlert: Paul von Hindenburg köztársasági elnök halálakor táviratban fejezték ki együttérzésüket a Führer irányába.[20] Maga Blumenfeld pedig az év nyarán „a zsidóság németországi helyzetével kapcsolatban” kért találkozót levélben Hitlertől, „hogy megvitassuk [a cionista] nézeteket”. „A Németországi Cionista Szövetség képviselői az ön rendelkezésére állnak egy ilyen találkozó ügyében, amikor csak óhajtja” – tisztázta. A válasz másnap meg is érkezett: mint udvariasan tájékoztatták, levelét megkapták, ám

„az állam ügyeivel kapcsolatos feladatok különösen nagy mennyisége okán a kancellár nem tudja fogadni a Németországi Cionista Mozgalom képviselőit”.[21]

Blumenfeld egy 1936-os németországi cionista konferencián szónokol. Fotó: Berlini Zsidó Múzeum

Egy barátság vége

1933 májusában hosszas jelentés foglalta össze a németországi cionizmus helyzetét a mozgalom vezetői számára.[22] A jelentés szerint a németek ZVfD-aktivistákat tartóztattak le országszerte, tagjaikat több ízben elrabolták vagy megverték. Irodáikat feldúlták, a telefont elvágták, elöljáróikat napokra bevitték a hatóságok és hosszas vallatásnak tették ki. Egy, a jelentéshez csatolt fenyegető cikk – mely a Lokal-Anzeiger nevű lapban jelent meg, A cionisták Németország ellen agitálnak címmel – pedig egyértelmű jele volt annak, hogy

a cionisták semmivel sem voltak nagyobb biztonságban, mint az átlagos német zsidók vagy zsidó szervezetek.

Eközben azonban azt is látni kellett, hogy a mozgalom sikereket ért el országszerte. Blumenfeld maga írta még februárban, hogy „berlini munkánk kiváló eredményeket hoz. A kerületi csoportokban nagy a lelkesedés, az érdeklődés nő, és elég sok embert nyerünk meg ügyünknek”.[23] Amennyiben a német hatóságok iratait megbízható forrásnak tekintjük, hasonló adatokat osztanak meg velünk: a Gestapo vidéki jelentései szerint a cionisták sikereket értek el Kölntől Hamburgon át Drezdáig.[24] Weltsch arról tájékoztatta az év nyarán az országba látogató Arthur Ruppin cionista vezetőt, hogy a lapja, a Rundschau kevesebb mint egy év alatt 7000-ről 30 ezerre növelte előfizetőinek számát.[25]

Mindezt azonban vajmi kevéssé lehetne úgy leírni, mint a németországi cionista mozgalom fénykorát. A zsidóságot – vele együtt a cionistákkal – módszeresen kiszorították Németországból 1933 és ’39 között; kizárólagos „szerencséjük” az volt, hogy ekkor még általánosságban szabadon vándorolhattak ki Palesztinába. Az egyetlen oka annak, hogy a holokauszt német – és osztrák – áldozatai kevesebben voltak, hogy még volt idejük szeretteiket és vagyonukat hátrahagyva elmenekülni régi hazájukból; a magyar zsidóknak ez már nem adatott meg. A ZVfD a második világháború kitöréséig közel 50 ezer német zsidó kivándorlását segítette a német kormány kevéssé jóindulatú „segítségével” – ennek története ismert és ellentmondásos fejezete a cionizmus németországi pályafutásának.

Blumenfeld 1933 októberében alijázott, miután lakását feldúlta a német rendőrség. A németországi cionista mozgalom vezetőinek névsora ezekben az években sűrűn változott: a legnevesebb és leginkább tehetséges emberek sorra külföldre — elsősorban Palesztinába — mentek, az otthon marad tagok nem kis elkeseredésére. Persze ez bizonyos értelemben a cionista mozgalom velejárója volt: mivel központi céljuk a diaszpórában való — szerintük értelmetlen és eleve bukásra ítélt — zsidó élet Palesztinába történő áttelepítése volt a zsidó nép jövőjének biztosítása érdekében, ezért egy ponton túl felszámolásra kerültek diaszpóra-közösségeik. A németországi cionista mozgalom, ha úgy tetszik, akkor volt sikeres, mikor „az utolsó lekapcsolta a villanyt”. Mindez csupán azért tűnik ellentmondásosnak ma, mert történetesen a nácik is valami hasonlóban gondolkodtak, csak ők nem akarták megújítani a zsidóság nemzeti életét; ők inkább a zsidók életét akarták elvenni.

Amíg még lehetősége volt, Blumenfeld visszajárt Németországba a cionizmus mellett agitálni, majd ’39-ben ez a kapu lezárult. A német zsidó vezető Izraelben bevándorlókat segítő szervezetek élére állt, ám nevét még egyszer említik a történelemkönyvek: Hannah Arendt, a fiatal zsidó doktorandusz, aki olyan lelkesen hallgatta Blumenfeld előadásait még Németországban — s akit sosem sikerült teljesen megnyernie a cionizmusnak, ám akivel évtizedeken át tartó barátságot épített –, 1961-ban cikksorozatot kezdett Adolf Eichmann SS-tiszt izraeli tárgyalásáról. Írásaiban — s későbbi könyvében — anticionista megjegyzéseket ejtett el, és nem bizonyult megértőnek a holokausztban szenvedett európai testvérei iránt. Blumenfeld ezt sosem bocsátotta meg egykori barátnőjének, és kapcsolatuk végül nem is javult meg.

Arendt 1963 tavaszán még meglátogatta Blumenfeldet annak halálos ágyánál, de itt sem találták meg a közös hangot.

Blumenfeld mindössze egy héttel 80. születésnapja előtt hunyt el. A New York Times csupán ennyit jegyzett fel róla: „Cionista vezető volt Németországban, 79”. A megannyi erőfeszítés, szenvedés, botladozás és a mostoha utókor rágalmai talán nem is fértek volna el egy nekrológban.

Mit keresett egy SS-tiszt Tel-Avivban?

A történelem nem fekete-fehér, és néha egészen különös fordulatokat tud venni. Veszprémy László Bernát történelmi publicisztikája.

*

[1] Moshe Zimmermann: Die Deutschen Juden, 1914-1945 (Munich: Oldenbourg, 1997), 40. o. skk.

[2] Stephen M. Poppel: Zionism in Germany, 1897-1933: the Shaping of a Jewish Identity (Philadelphia: Jewish Publication Society of America, 1977), 119. o.

[3] Zimmermann: Die Deutschen Juden. I. m. 52-54. o.

[4] Poppel: Zionism in Germany. I. m. 119.

[5] Kurt Blumenfeld: Erlebte Judenfrage. Ein Vierteljahrhundert Deutscher Zionismus (Stuttgart: Deutsche Verlags-Anstalt, 1962), 186. o.

[6] Says Answer to Jewish Questions Not in Countries Where Jews Now Live, Jewish Telegraphic Agency, 1932. november 14.

[7] Francis Nicosia: Zionism and Anti-Semitism in Nazi Germany (New York: Cambridge University Press, 2008), 58-60. o.

[8] Margaret Edelheim-Muehsam: Reactions of the Jewish Press to the Nazi Challenge, Leo Baeck Institute Year Book, V. köt. (1960), 312-314. o.

[9] L. Brenner interjúja Joachim Prinz rabbival, 1981. február 8., itt: cosmos.ucc.ie, Audio-visual Item #512 (hozzáférve: 2013.10.02.)

[10] Kurt Löwenstein: Die innerjüdische Reaktion auf die Krise der deutschen Demokratie. In: Werner E. Mosse (szerk.): Entscheidungsjahr 1932. Zur Judenfrage in der Endphase der Weimarer Republik (Tübingen: Mohr, 1966), 349-403, itt 388. o.

[11] Meir Michaelis: Mussolini and the Jews: German-Italian Relations and the Jewish Question in Italy, 1922-1945 (New York: Clarendon Press, 1978), 122, 149.

[12] Hitlerék alábbhagynak az antiszemitizmussal? Zsidó Szemle, 1932. augusztus 5.

[13] Nicosia: Zionism and Anti-Semitism. I. m. 60. o.; Kurt Blumenfeld: Mi vár a németországi zsidóságra?, Zsidó Szemle, 1932. június 8., 4. o.

[14] Gustav Krojanker: Zum Problem des neuen deutschen Nationalismus. Eine zionistische Orientierung gegenüber den nationalistischen Strömungen unserer Zeit (Berlin: Verlag der Jüdischen Rundschau, 1932), 7, 35, 43. o.

[15] Harry Sacher: Review of Gustav Krojanker: Zum Problem des Neuen Deutschen Nationalismus, Jewish Review, 1932. szeptember, 104. o.

[16] Nicosia: Zionism and Anti-Semitism. I. m. 62. o.

[17] Martin Rosenblüth: Go Forth and Serve: Early Years and Public Life (New York: Herzl Press, 1961), 250-255., ill. 258. o.

[18] Edwin Black: The Transfer Agreement. The untold story of the secret agreement between the Third Reich and Jewish Palestine (London: Collier, 1984), 36., ill. 78-79. o.

[19] Ua., 79-81. o.

[20] Tom Segev: The Seventh Million. The Israelis and the Holocaust (New York: Henry Holt and Company, 1991), 27.

[21] Bundesarchiv (Koblenz), R43-II/524. 1933. június 29-30.

[22] Central Zionist Archives (Jeruzsálem), S25/9703. 1933. május.

[23] Kurt Blumenfeld: In Kampf um den Zionismus. Briefe aus fünf Jahrzehnten (Stuttgart: Deutsche Verlags-Anstalt, 1976), 124. o.

[24] Ilyen jelentéseket idéz: Nicosia: Zionism and Anti-Semitism. I. m. 101. o.

[25] Arthur Ruppin: Tagebücher, Briefe, Erinnerungen (Königstein: Jüdischer Verlag Athenaeum, 1985), 446. o.