Mit keresett egy SS-tiszt Tel-Avivban?

1933-ban egy német SS-tiszt Palesztinába látogatt, és élményeiről az Angriff náci propagandalapban számolt be. Látogatásáról a német cionisták is tudtak, az út emlékére pedig emlékérmet is vert az Angriff: egyik oldalán horogkereszttel, a másikon pedig Dávid-csillaggal.

Mint azt lapunk is megírta, nemrég szenzációt okozott Izraelben, hogy előkerült egy náci SS-tiszt, Leopold Itz von Mildenstein aláírása egy izraeli (akkor még: palesztinai) szálloda vendégkönyvéből.

A hírnek önmagában persze nem kellett volna felhajtást keltenie: elvégre brit Palesztinában még náci német követség is működött 1933 és 1939 között, német üzletemberek, náci párttagok és titkosügynökök rendszeresen fordultak meg a későbbi zsidó állam területén.

Mindez történelmi könyvekben és cikkekben régen megírt dolog volt, ahogyan Mildenstein palesztinai útja is ismert — mint arra később kitérek, az esetről még film is készült, amelyet pár éve Budapesten is bemutattak.

Más szempontból pedig természetesen elképesztő dolognak tűnik: elvégre a holokauszt utáni közkeletű elképzelés az, hogy nácik és zsidók között sosem lehettek kordiális kapcsolatok, nem hogy esetleg két mozgalom között egyfajta modus vivendi kialakítását célzó törekvések.

Az igazság azonban az, hogy 1933-ban még nem lehetett teljes tisztasággal előre látni a német zsidópolitika népirtó végcélját.

Számos zsidó vezető azt hitte, hogy a frissen hatalomra került Adolf Hitlerrel „meg lehet beszélni” a zsidókérdés egyfajta „közös rendezését”. Németországi zsidó szervezetek memorandumok sorával bombázta a náci pártközpontot, melyeknek döntő többségét olvasatlanul fiókba is tették. Ezen iratok ma finoman fogalmazva „kellemetlen” dokumentumok, és nem csak antiszemiták szeretik őket idézgetni — bizonyítandó, hogy „a zsidók is támogatták Hitler” –, de különböző zsidó csoportok történészei is egymás szemére hányják őket, bizonyítandó: a másik csoport, a „rossz zsidók” kollaboráltak, míg ők tiszták maradtak.

Voltaképpen nincsen olyan nagy, német-zsidó irányzat, mely ne próbálta volna magát „a zsidóság képviselőjeként” feltüntetni Hitler előtt, és nincsen egyetlen olyan más irányzat sem, mely annyira sikeres lett volna ebben, mint a cionisták.

Leopold von Mildenstein Palesztinában. Fotó: Goldfinger családi archívum, a család engedélyével

„Egy város gojok nélkül”

A Németországi Cionista Szervezet (Zionistische Vereinigung für Deutschland, ZVfD) és a nácik közötti diskurzus alapja elsősorban reálpolitikai volt. A cionisták zsidókat akartak menteni az épülő zsidó állam számára, és ezért úgy vélték, talán rá lehet venni a németeket, hogy tolerálják a Palesztinába történő kivándorlást, azaz az aliját. A németek pedig csak meg akartak szabadulni a zsidóktól, s ekkor még mindegy volt nekik, hogy Palesztinába, vagy hova máshova mennek.

A „közös célok” itt természetesen véget értek: a nácik sosem akartak „zsidó függetlenséget” vagy „zsidó nemzeti reneszánszt”. A cionisták sosem akarták, hogy a diaszpóra vérben és katasztrófában süllyedjen el. Ekkor azonban még csak 1933 tavasza volt, és néhány lelkes cionista és naiv német tényleg elhitte, hogy a hitleri Németországgal „közös megoldást” lehet találni a zsidókérdésre.

Ezen, mai szemmel túlságosan jóhiszemű kísérletek legemlékezetesebb esete az SD (Sicherheitsdienst, Biztonsági Hivatal) zsidóügyi hivatalvezetőjének, Leopold Itz von Mildenstein SS-hadnagynak palesztinai útja volt.

A féléves utazás célja abban állt, hogy Mildenstein cionistabarát cikkeket írjon a náci sajtónak — a tervre mind a ZVfD, mind a náci párt áldását adta.

Az út során az SS-tisztet és feleségét Kurt Tuchler német cionista és neje kísérte el, s Nahum Glaser ortodox történész nem túlzott, mikor azt írta, hogy Tuchlerék „legjobb barátaivá” lettek Mildensteinéknek.[1] A két pár kibucokra látogatott el, halucokkal társalgott, tevét etetett, koktélt iszogatott Tel-Avivban, majd Mildenstein be is váltotta ígéretét és Joseph Goebbels náci propagandaminiszter híres Angriff nevű lapjába többrészes úti beszámolót publikált.[2] Az egyébként agresszív zsidóellenes uszításairól elhíresült náci pártújság a jó előre beharangozott hihetetlen cikksorozat alkalmából egy emlékérmet is veretett: az érem egyik oldalán Dávid-csillag, másik oldalán egy horogkereszt volt látható.

Az Angriff által kiadott érme. „Egy náci Palesztinába látogat, és beszámol róla az Angriffban”.

Az Egy náci Palesztinába látogat nevű írásnak rögtön az első része így kezdődött: „»Salom!« — ez a lózung, így köszönnek a cionisták. Valahogy úgy, mint amikor mi azt mondjuk, »Heil!«”[3] Az útleírás többi része sem volt kevésbé abszurd. Haifába tartó hajóján az SS-tiszt belefutott egy betáriba — azaz a jobboldali cionista ifjúsági mozgalom, a Betár (Trumpeldor-szövetség) egyik tagjába:

„Velem szemben egy fiatal palesztinai [zsidó] ül, hajtókáján kitűzőt hord. Egy apró hétágú menóra.  Társalgásba kezdünk. Ő [Joszef] Trumpeldor egyik követője . . . ők ma a fasiszták a zsidók között. Szélsőséges nacionalisták, akik elvetnek mindenfajta megalkuvást a zsidó nacionalizmus kérdésében. Politikai pártjuk neve a »revizionisták« . . . Arabok és angolok ellen egyaránt harcolnak. Egyenruhát viselnek: barna nadrágot és csokoládé-színű ingeket vállpántokkal. A csillagok a vállukon hűségüket fejezik ki.”[4]

Mildenstein ellátogatott a szocialista mezőgazdasági kollektívákra, ahol egy Gurion nevű kaszáló pionírral társalgott. A tiszt elképedve írt „a világ ezeréves sebhelyének, a zsidókérdésnek gyógymódjáról.” A vér és rög eszméjét követve „a [palesztinai] talaj átalakítja a zsidót egyetlen évtized alatt. Az új zsidó egy egészen új népet formál” — jelentette.[5] A vidékről a náci író visszatért a városi világba — a szigorúan zsidók számára fenntartott települések ötletében pedig kellemes analógiát talált az általa favorizált gettókkal:

„Hirtelen ismét a kultúra kellős közepébe csöppentünk. Az utat narancsligetek szegélyezik. »Plung, plung, plung…« — ez a szivattyúk monoton dala, amelyeknek megszakítás nélkül kell vizet szállítaniuk a kertekbe. Ez a munka éneke ebben a termékeny országban. Fények, házak, üzletek — ez Petah Tikva, egyike a legrégebbi zsidó kolóniáknak, amely már majdnem 50 éves. És most már látszanak egy város körvonalai az égen — ez Tel-Aviv. Pálmák az utak mentén, települések az eukaliptuszerdők mögött. Most már szorosabban követik egymást a házak. Az utcát autók és teherhordóállatok népesítik be. Jobbra nagy elektromos művek. A legmodernebb építészeti stílus, magas póznák, széles gerendák, amelyekből a gépek mély brummogása hallatszik”.

Mildenstein egyik cikke az Angriffban.

Mildenstein cikkét így folytatta:

„Ez tehát Tel-Aviv, a zsidó város . . . egy város gojok nélkül. Tel-Aviv példa nélküli. 25 évvel ezelőtt itt akarták megalapítani Jaffa zsidó elővárosát. Ma Tel-Avivnak 75 ezer lakosa van — talán már 80 ezer, ki tudja. Még a zsidó polgármester sem, mert Tel-Aviv napról napra növekszik. Itt csak zsidók laknak, csak zsidók dolgoznak, kereskednek, fürdenek, táncolnak. Minden felirat, minden újság héberül van. Meg lehet érteni, ha a zsidó szív erősebben dobog ebben a városban. Gyerekes öröm tölti el az embereket, hogy mindezt zsidók építették, zsidók dolgoznak itt, és zsidók vezetik.”[6]

„Mindig örömmel üdvözöltük a zsidók törekvését Palesztinában”

A cikksorozat tetszett a Jüdische Rundschaunak, mely a legnevesebb korabeli német cionista lap volt: a zsidó folyóirat megállapította, hogy „a palesztinai benyomások után még egy nemzetiszocialista újságíró is más képet nyer a zsidókról, mint amilyennel rendelkeztek róluk a náci körökben.” Az Angriff nem maradt adós válaszával a Rundschau cikkére: „Mindig örömmel üdvözöltük a zsidók törekvését Palesztinában, hogy új hazát teremtsenek maguknak. A mi tudósítónk Palesztinába utazott, hogy megfigyelje, miként illeszkednek bele a kivándorlók az ottani viszonyokba. Igen érdekes megfigyelni, hogy kiütköznek-e ott is mindazok a vonások, amelyeket mi itt Európában felfedeztünk bennük, és hogy a cionistáknak a hite megvalósul-e az új földön.”[7]

Mildenstein hazatérve a cionizmus megszállottja lett: eljárt a mozgalom helyi rendezvényeire, elkezdte tanulni az ivrit nyelvet, Herzl Tivadar műveit bújta és mikor korábbi útitársa, Kurt Tuchler ismét meglátogatta irodáját 1934-ben, a Sir ha’emek (A völgy dala) c. cionista mozgalmi indulót hallgatva talált rá a náci tisztre, kinek szobáját a palesztinai kolóniák kiépülését bemutató térképek borították.[8]

A náci tiszt palesztinai látogatásáról Kurt Tuchler unokája, a ma Izraelben élő Arnon Goldfinger 2011-ben filmet készített A lakás címmel. Az unoka elől nagyszülei eltitkolták az 1933-as utat, ám nagyanyjának halála után a fiú kitakarította megüresedett tel-avivi otthonukat, ahol náci propagandaanyagra, az Angriff több vonatkozó számára, illetve nagyszüleinek Mildensteinnel folytatott hosszú levelezésére bukkant.

A náci tiszt a zsidó újév alkalmából évente ivritül köszöntötte fel barátait. A levelek jelentős része a második világháború után keletkezett — Tuchlerék, akik rokonaikat vesztették el a holokauszt alatt, még személyes látogatást is tettek az ex-nácinál Nyugat-Németországban. Az izraeli nagyszülők egyetlen dokumentumtól sem szabadultak meg.[9] Goldfinger kutatásai során megpróbált arra is választ kapni, hogy Mildenstein részt vett-e a holokausztban, ám erre vonatkozó dokumentumot nem talált.

Reális volt vajon Tuchler és Mildenstein elképzelése a zsidókérdés „közös megoldásáról”? A válasz csakis összetett lehet, és bár hosszútávon illuzórikus volt a terv, talán 1933 tavaszán még úgy nézhetett ki, van realitása. Elvégre a cionisták és a nácik 1933 és 1939 között két nemzeti bankjuk, az Anglo-Palestine Bank (ma: Bank Leumi) és a német Birodalmi Bank között kötött szerződéssel könnyítették meg a német zsidók — és vagyonuknak egy része — Palesztinába vándorlását. A második világháború kitörésével ez az út lezárult, és a német zsidópolitika ezt követően vett fordulata ma már világszerte ismert.

Az eset inkább a történelem legkevésbé sem fekete-fehér, összetett és néha bizony — mai szemmel — kevéssé tiszta mivoltára hívja fel a figyelmet: így kell értékelni a történetet, amikor 1933-ban egy SS-tiszt Palesztinába látogatott.

*

[1] N. Glaser: Some of My Best Friends are Nazis, The Jewish Guardian, II. köt., 2. sz. (1978. november), 22. o. skk.

[2] Jacob Boas: A Nazi Travels to Palestine, History Today, XXX. köt., 1. sz. (1980. január), 33-38. o., ill. Axel Meier: „Ein Nazi fährt nach Palästina.” Der Bericht eines SS-Offiziers als Beitrag zur „Lösung der Judenfrage,” Jahrbuch für Antisemitismusforschung, XI. köt. (2002), 230-254. o.

[3] LIM [Leopold Itz von Mildenstein]: Ein Nazi fährt nach Palästina, 1. rész, Der Angriff, 1934. szeptember 26.

[4] LIM: Ua., 2. rész, 1934. szeptember 27.

[5] LIM: Ua., 12. rész, 1934. október 9.

[6] LIM: Ua., 3. és 4. rész, 1934. szeptember 28. és 29.

[7] „Egy náci Palesztinába utazik.” A berlini Angriff érdekes Palesztina-cikkei, Zsidó Szemle, 1934. október 12., 9. o.

[8] Zusatz zu dem Bericht von Hernn Kurt Tuchler aus dem Jahr 1945, Yad Vashem Archives, Jeruzsálem, O.1/24, 2. o.

[9] Nirit Anderman: When to Tell, How to Tell, Whether to Tell, haaretz.com, 2011. szeptember 5. (hozzáférve: 2013. 05. 21.)