A 19. század végére és a 20. század elejére eljutottak a franciák odáig, hogy az állam kegyeltjei és egyben tulajdonai lettek.
Hogyha a franciáknál uralkodó közhangulatot kellene jellemezni egy találó jelzővel, akkor azt lehetne mondani, hogy Franciaország 2018 óta egy forrongó üstre emlékeztet.
2017-ben, amikor Emmanuel Macron paradigmaváltást hozott, és fiatal politikusként a francia állam legmagasabb tisztségét elnyerte, a választópolgárok szemében még megtestesítője volt a hagyományos jobb- és balközép pártok megcsontosodott, unalmas váltógazdaságát felváltó centrista kormányzásnak, mely új színt, erőt, egyúttal dinamizmust hoz a hazai közéletbe.
Egy évre rá azonban ezek a fellelkesült tömegek csalódni kezdtek az új rendszerben, az ünnepélyes hangulat fokozatosan alábbhagyott,
és a kitörő lelkesedést, melyet a megújulásban való remény táplált, felváltotta az országos méreteket öltő zendülés, melynek hangadói, a sárgamellényesek szinte barikádharcosokként, az 1830-as párizsi forradalom romantikus nacionalista szellemétől áthatva keltek fel a „rendszer” ellen.
Gyorsan tegyük hozzá, hogy a franciáknál „rendszer” alatt nem az államapparátust, a közszektort kezében tartó bürokratikus elitet és azok közszolgáit, illetve a korporatív testületeket kell érteni, hanem magának az elnöknek a személyét és szűk tanácsadói körét.
A franciák, bár radikális eszközöktől sem visszariadva követelik az elnök és a kormány lemondását, korántsem az államhatalom és annak alárendelt szerveinek hatékony reformját követelik.
A demonstrációk kiinduló oka az volt, hogy Macron a gazdaság hatékony deregulációjának és a vállalatok piaci versenybe való integrálásának céljából olyan reformokat vezetett be, melyek a magánszektor vállalatait próbálják egyenesbe hozni az állami szubvenciókkal megtámogatott vállalkozásokkal szemben. Fontos terv volt még a Munka Törvénykönyvének megváltoztatására irányuló munkaügyi reform és a nyugdíjreform is, amely a kis- és középvállalkozások számára lenne előnyös.
Macron tehát olyan liberális reformokkal szeretné új alapokra helyezni a megmerevedett és egyre több gondot felszínre hozó, már-már fenntarthatatlanná váló jóléti államot, melyek a gazdaságot hosszú távon növekedő pályára állítanák, és az ügyintézést, illetve a munkaadók és a munkavállalók közötti kapcsolatokat is megkönnyítenék, ezáltal ösztönözve a foglalkoztatást.
Ennek eredményei már tapasztalhatók is a munkaerőpiacon, a még mindig magas munkanélküliség jelentős mértékben mérséklődött 2017-et követően.
A franciák azonban ezen intézkedéseket heves indulatokkal és dühödten fogadták, az új kormányzattal szembeni elégedetlenség évről-évre fokozódik. A tömegek egyszerűen nem akarják hogy a megszokott struktúrákat megváltoztassák, még akkor sem hogyha az hosszú távon életszínvonaluk további javulását mozdítaná elő.
Ennek legfőbb okát a francia néplélekben kell keresnünk, melyet mindig is áthatott az államapparátus és a közszektor iránti mély tisztelet. Franciaországban a kormányhivatalnokok és állami tisztviselők széles körű megbecsülésnek örvendtek és örvendenek ma is. Náluk tehát történelmi örökségként tisztelik és magasztalják a központosított és mamut méretű államhatalmat.
Külön sajátosság még, hogy szemben Németországgal vagy az Egyesült Királysággal, a centralizáció, vagyis a hatalmi funkciók összehangolása és kiterjesztése nem az éppen regnáló kormánypárt programjától és politikai nézeteitől függ, ez a berendezkedés állandó jellegű.
A franciák gondolkodásába már beivódott a „nagy kormány” iránti elkötelezettség, ehhez járul még a nosztalgikus visszaemlékezés a 17.-18. századi francia abszolutizmus és I. Napóleon „dicsőséges” korára, mely erőteljesen táplálja a nacionalista érzületet a polgárokba.
Ezen történelmi időszakokat szívesen emlegetik fel, hiszen ekkor volt Franciaország Európa legnagyobb és legerősebb nagyhatalma. Az 1871-es német-porosz csapatoktól elszenvedett megalázó sedani vereséget és a bismarcki német birodalom létrejöttét követően Franciaország diplomáciáját nagyfokú ellenszenv jellemezte az immár egységes szomszéddal szemben.
A francia nacionalizmust leginkább az antiklerikalizmus és a republikanizmus jellemzi, a jakobinusok is erre alapozták ideológiájukat, a francia forradalom hevében teremtődött meg a kollektivista nemzetállam eszménye is, mely új alapokra helyezte a Rochelieau, Mazarin, Colbert által lefektetett központosított államhatalom struktúráját.
A monarchikus-feudális berendezkedést megdöntő francia forradalmat követő köztársaság évtizedeiben is folytatódtak az államosítási hullámok, ezt pedig a közvélemény is támogatta.
Ugyanis amikor a forradalom a nép széles támogatásával kitört, a parasztok és a polgárok – az őket sújtó politikai diszkrimináció és a rájuk kirótt súlyos állami közterhek miatt – korántsem magát az államot, hanem a földbirtokos arisztokráciát és a katolikus egyházat támadták. Vagyis nem az állami adóhivatalok és vámőrségek ellen, hanem ezen terhek alól mentesülő hagyományos rendi rétegekkel szemben foglaltak állást.
Itt felfedezhetünk egy fontos különbséget is az angolszász liberális demokráciák és a francia polgári berendezkedés között. Míg az angolszász rendszerben amellett, hogy lebontották a feudalizmus merev korlátait és eltörölték a földesurak, illetve az egyház földmonopóliumát, szentesített kiváltságaikkal együtt, az államhatalmat is végletekig minimalizálták, a polgári szabadságjogok védelmét előtérbe helyezve.
A franciáknál ezzel szemben bár sikerült lebontani a feudális rendet, biztosítva az emberi jogokat és a polgári önrendelkezést, az államhatalom – a nacionalista eszme hatására – ugyanolyan túlméretezett maradt, mint előtte.
Ezen rövid összehasonlításból azt a következtetést vonhatjuk le, hogy Franciaországban a polgári értékek csak a Chartában és a jognyilatkozatban lettek biztosítva, a gyakorlatban ezen értékek és jogok védelmét nem garantálja a rendszer az államhatalom mérséklésének elmulasztása miatt.
A polgári szuverenitás és az egyén szabadságának illetve tulajdonának védelme helyett sokkal nagyobb hangsúlyt kap a népszuverenitás és a társadalmi szerződés elve, a köztulajdon és a közérdek védelme, előtérbe helyezése.
Franciaország tehát egy túlméretezett kormányapparátussal, a gazdaság egészét átfogó, a pénzügyi és kereskedelmi életre állami kontrollt gyakorló hivatalnok-hadsereggel felruházott kollektivista nemzetállam, melyben kizárólag az állam és a kormányzat érdekei érvényesülnek az állampolgárokkal szemben.
A ma ismert francia államgépezet megszilárdítását az Ötödik Köztársaság 1958-ban bevezetett alkotmánya legitimálta, mely kimondta hogy az államhatalomnak az államelnök kezében kell összpontosulnia.
Franciaország gazdasági szerkezetének átalakulása is az államközpontú berendezkedéshez igazodott, már az Első Köztársaság idején fenntartotta az állam a gazdasági életbe való beavatkozás és szabályozás intézményét, mely a Második Köztársaság éveiben tovább épült. Ekkor – vagyis a 19. század második felében, az 1860-as évektől – intenzív vasútépítésbe és infrastruktúra fejlesztésekbe, illetve nagyszabású állami építkezésekbe kezdett.
Az állam terjeszkedését azonban a radikálisan megnövelt kormányzati kiadások következtében megtorpantotta az 1870-es évektől egy stagnálási időszak, ekkor már a nagybankokat és a kereskedelmi társaságokat is szigorúan megregulázták.
Az állam ezen intézkedések keretében az üzleti életben is kiterjesztette befolyását, a korporativizmus modelljét beépítve a gazdaságba. A korporatív testületek a munkaadók-munkavállalók érdekegyeztető szervei voltak, ahol az államhatalom volt a döntőbíró, a kormányzat ezzel kívánta a demokratizmus látszatát fenntartani, ezáltal szerezve a gazdaság motorjának számító ipari szektorban is.
Miután a termelést korporativista szellemben átszervezték, felállították a versenyhivatalt, mely az önkormányzatok jogkörét is jelentősen csorbította, a helyi lakosságnak tehát egyáltalán nem lehetett beleszólása abba, melyik vállalatokat bízzák meg a helyi beruházások kivitelezésével és az alapvető szolgáltatások lebonyolítására.
Az állam így már nem csupán a piaci versenyt kontrollálta, hanem a polgárok fogyasztását is koordinálta a környezetvédelem jegyében. A 19. század végére és a 20. század elejére tehát eljutottak a franciák odáig, hogy az állam kegyeltjei és egyben tulajdonai lettek.
A huszadik században azonban ez a folyamat nem állt meg. Az első világháborút követően újabb államosítási hullámok befolyásolták az ország gazdaságának alakulását, 1936-1938 között a baloldali Népfront, 1943 után a Negyedik Köztársaság, 1982-ben Francois Mitterand regnálása alatt vértezték fel az államot még több többletjoggal, kiváltsággal, a kormányzat vonzáskörzetébe már a biztosítótársaságok és a kisebb pénzintézetek is bekerültek.
Létrejöttek a vegyes tulajdonú vállalatok, a bürokrácia így már központi béremeléseket, munkaidő-mérséklést és kollektív szerződést is ki tudott eszközölni a magánvállalkozókkal szemben, aminek egyenes következménye az lett, hogy a francia állam foglalkoztatottjainak száma 2,3 millió főre emelkedett, ezzel minden idők legnagyobb munkaadójává válva, az évi hazai össztermék 23 %-át a közszektor vállalatainak termelése adta.
Az államosított gazdaság az 1980-as évek közepére épült ki teljesen, az állam kisajátítva a kulcsfontosságú iparágakat, monopolizálva a közszolgáltatásokat és a kereskedelmet, kontroll alatt tartva a pénzügyi életet – természetesen kényszerítéssel és erőszakos nyomásgyakorlással – könnyűszerrel teremtett magának fedezetet szociális kiadásaihoz, a társadalombiztosítás, a nyugdíjrendszer és egészségügy finanszírozásához.
Mindennek az lett az ára, hogy a munkanélküliség problémája konzerválódott, az infláció és a pénzügyi élet romlása fokozódott, a nem állami szubvencióból gazdálkodó magánvállalatok súlyos válsághelyzetbe kerültek a ’80-as évek végére.
Azok a szociális, gazdasági problémák tehát, melyek kezdettől fogva jellemezték Franciaországot, nem oldódtak meg. A 19. század végén, a világháborúkat követően és az 1974-1984 közötti időszakban egyre fokozódó gondokra olyan megoldásokat eszközöltek ki – vagyis államosítottak mindenáron –, melyek sokkal inkább konzerválták, mintsem megoldották a meglévő problémákat, sőt, újakat idéztek elő.
Franciaországban mindennek hatására az 1990-es évek elejétől próbálta a kormányzat keresztülvinni azokat a kulcsfontosságú reformokat, melyek a közszolgáltatások piacosítására, az állami támogatások ellenőrzésére, és a közösségi cégek privatizációjára irányultak volna. Mindez létfontosságú lenne a francia gazdaság helyreállításának, növekedési pályára állításának szempontjából. Azonban Emmanuel Macron kudarcos kormányzását, sikertelen reformkísérleteit látva erre nem igazán nyílik esély.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.