Brexit után: eljött az európai birodalomépítés ideje?

Most tényleg megvalósulhatnak Macron nagyszabású tervei az EU-tagállamok szorosabb együttműködéséről, amelyeket bizonyos körökben csak birodalomépítésként emlegetnek. A britek kilépésével ugyanis végre elhárult az útból az egyik legnagyobb akadály a mélyebb integráció előtt.

A Brexit utáni első értékelések, amelyek a nemzetközi sajtóban megjelentek, bizony erősen érzelmi alapúak és a lényeget általában nélkülözik. A brit EU-tagságot pártolók értetlenséggel és szomorúsággal, sőt dühvel (ők voltak többségben), míg a kilépés hívei már-már diadalittasan vetettek oda néhány gondolatot a nem éppen angolos távozás margójára.

Amint az a BBC összefoglalójából kiderül, bizonyos, hogy a britek 47 éves uniós tagsága soha nem volt egyszerű történet. A szigetország mindig is fenntartásokkal viseltetett az európai integráció iránt, különösen a toryk, ők is elsősorban a szabadpiaci reformokat előnyben részesítő Margaret Thatcher idején.

A Vaslady kései utódja nemzeti megújulást ígért a Brexithez, vagyis az Egyesült Királyság EU-ból történő kilépéséhez időzített beszédében. Boris Johnson nem rejtette véka alá, hogy szerinte az Európai Unió olyan irányt vett az elmúlt ötven évben, amely már nem felel meg a briteknek. Azt nem részletezte, hogy mi ez az irány, de a történelem ismeretében lehet róla elképzelésünk.

Mihez kezd Thatcher örökségével a brit Konzervatív Párt?

Johnsonék politikája sokkal inkább kötődik a szociálkonzervatív vonalhoz, mint a thatcherista neokonzervativizmushoz. Gyenge Dániel írása.

A britek gyanakvással figyelték az 1951-ben létrejött Európai Szén- és Acélközösséget, majd pedig az 1957-es Római Szerződést az Európai Gazdasági Közösség (EGK) megalapításáról, amelyeket hat fejlett nyugat-európai állam: Franciaország, az NSZK, Olaszország és a három Benelux-ország részvételével hoztak tető alá. Az Egyesült Királyság csak 1961-ben kopogtatott a közösség ajtaján a tagságért az elszigetelődéstől való félelmében.

A tényleges belépéshez szükség volt arra, hogy véget érjen Charles de Gaulle francia elnök regnálása, aki szerint a britek „mélységesen ellenségesek” az európai projekttel szemben, ráadásul „szokásaik és hagyományaik teljesen mások”. A rossz nyelvek szerint a franciák a kezdetektől arra számítottak, hogy ők viszik majd a prímet az újonnan alakuló közösségben, miután Németország meggyengülve és megosztva került ki a második világháborúból.

A britek belépési tárgyalásai ugyanolyan nehéznek bizonyultak, mint a kilépésről szóló megállapodás vitája több mint negyven évvel később. 1973. január elsején aztán végre a britek teljes jogú tagok lettek, lemondva ezzel szuverenitásuk egy részéről.

„Bent vagyunk, de tűzijáték nélkül” – így szólt a The Guardian szalagcíme. Ekkoriban a toryk voltak kormányon Londonban.

Mihelyt a következő évben a Munkáspárt választási győzelmet aratott, a belépési szerződés újratárgyalását és népszavazást hirdetett. A referendumon a britek több mint 67 százaléka a bent maradás mellett voksolt.

A brit-európai kapcsolatok útja a 80-as években vált ismét rázóssá, amikor Thatcher a közös agrárpolitikához való brit hozzájárulást sokallta, és több évnyi tárgyalás után el is érte a csökkentést.

Történelmi nap a mai: itt a Brexit

A tárgyalásoknak koránt sincs vége. Mutatjuk, mi következik.

A néhai brit miniszterelnök egyébként nem utasította el tokkal-vonóval az európai integrációt. Ő volt az egyik fő propagálója az egységes európai piacnak. A 80-as években ugyanis az EGK tagországai még számos bürokratikus akadályt gördítettek az országok közötti kereskedelem elé.

Thatcher célja az volt, hogy a brit áruk előtt teljesen megnyíljanak az európai piacok. A brit cégek számára így hozzáférhetővé vált „egy háromszázmilliós piac a világ leggazdagabb és leginkább prosperáló népeivel”. Thatcher egyébként az 1988 szeptemberében tartott bruges-i beszédében nyilvánvalóvá tette, hogy

„a sorsunk Európa, amely közösségnek részesei vagyunk, de annak független, szuverén államok közötti önkéntes és aktív együttműködésen kell alapulnia”. Az akkori brit kormányfő egyben kikelt egy „európai szuperállam” ellen, amely Brüsszelből gyakorolná dominanciáját.

1992 volt az európai integráció következő fontos állomása, amikor is elfogadták a Maastrichti Szerződést, amely megteremtette az Európai Uniót. Létrejött a közös európai fizetőeszköz, az euró, megalakult az Európai Központi Bank, és ide vezethető vissza az európai állampolgárság is. A britek egyébként az egységes piac mellett oroszlánrészt vállaltak a közös európai valuta létrehozatalában is, és fontos szerepük volt a keleti bővítésben is.

Ekkor jött tehát létre a valódi közös piac, de egyben határozottabban felsejlett a politikai integráció lehetősége is. Könnyebb lett ugyanis európai törvényeket hozni, ráadásul formálódott a közös európai kül- és belpolitika is egyébként az alapító atyák elképzeléseivel összhangban.

Thatcher utódja, John Major, hogy leszerelje az egyre hangosabban ágáló euroszkeptikusokat a pártjában, elérte, hogy az Egyesült Királyság kimaradjon az euróból és más közös politikákból is.

A konzervatív pártban azonban folytatódtak a viták az EU-tagsággal kapcsolatban, egészen a legutóbbi időkig. A Maastrichti Szerződés elfogadása elleni tiltakozásul pedig kivált a pártból egy Nigel Farage nevezetű bróker.

A brit parlament: döntöttek. Fotó: MTI/EPA

1992-ben egyébként még egy fontos dolog történt. Soros György bedöntötte a fontot, amely így kiesett az ERM-ből, vagyis az európai árfolyam-mechanizmusból, amelyet az árfolyamingadozás csökkentésére hoztak létre. Elemzők szerint a „fekete szerda” után vette kezdetét az újabb brit gazdasági fellendülés, ráadásul a konzervatív pártban ekkortól alakult ki az a zsigeri gyűlölet a közös európai projekttel kapcsolatban, amely végül a Brexithez vezetett.

2004 volt a következő meghatározó év, amikor – Magyarországgal egyetemben – tíz, jobbára az egykor a szovjet blokkhoz tartozó kelet-európai ország belépett az EU-ba. Az Egyesült Királyság az elsők között nyitotta meg munkaerőpiacát a jövevények előtt, minek következtében több százezer kelet-európai munkavállaló jelent meg a szigetországban. A UKIP már ekkor felemelte a szavát a bevándorlás ellen.

A 2007-ben elfogadott Lisszaboni Egyezményt a britek közül sokan ismét a nemzeti szuverenitás elleni támadásként értékelték, amely ráadásul mintha tovább táplálta volna az uniós alkotmány iránti igényeket, amelyet három évvel korábban elutasítottak.

David Cameron konzervatív kormányfő 2013-ban tett ígéretet arra, hogy újratárgyalja a britek uniós tagságának feltételeit, majd pedig népszavazást ír ki a tagságról. Ezzel akarta kifogni a szelet az egyre hangosabb euroszkeptikus tábor vitorlájából, akiket egyébként nem kis mértékben egy Boris Johnson nevű, EU-ellenes brüsszeli tudósító írásai tüzeltek.

Cameron számos engedményt kiharcolt Brüsszelben, nem kevéssé a kelet-európai (V4) országokra támaszkodva. Az Egyesült Királyság összességében minden más tagországnál több területen kapott „felmentést”, vagyis maradhatott ki a közös politikákból.

A 2016-os népszavazást azonban már a tízezrével az EU-ba érkező szíriai menekültekről a médiában bemutatott képek árnyékában tartották az Egyesült Királyságban.

Mint ismert, a kilépéspártiak csak egy paraszthajszállal nyertek. A felmérések szerint az arány azóta megfordult, vagyis már a bent maradás hívei vannak többségben ugyancsak egy paraszthajszállal.

A brit társadalom tehát továbbra is rendkívül megosztott a kérdésben. Az is érdekes adalék, hogy a felmérések szerint a britek szeretnék, ha a fogyasztóvédelemmel kapcsolatos uniós szabályozás továbbra is érvényben maradna rájuk nézve (például ha kevesebb pénzért mobiltelefonozhatnának külföldről).

Macron: a britek távozása „történelmi vészjelzés”

A Brexit negatív hatásától tart és az EU jövőjét félti a francia államfő és az Európai Néppárt vezetője, Manfred Weber is.

Érdemes felhívni arra is a figyelmet, hogy az Egyesült Királyság „független” nemzetállamként, amelynek jegyében a Brexitet tető alá hozták az euroszkeptikus britek, a modern időkben nem létezett. A britek az éppen széthulló birodalom részeként léptek be az európai közösségbe.

Az angolok könnyen egy darabjaira hulló országban, a magára maradt Angliában találhatják magukat, ha a skótok, aztán rajtuk felbuzdulva az észak-írek is kivívnák a függetlenségüket, akik szeretnének visszatérni az EU-ba.

A nagy nehezen összejött Brexit Emmanuel Macron francia elnököt arra ösztönözte, hogy a brit lapokban nyílt levelet jelentessen meg, amelyben sajnálkozását fejezte ki a kilépés miatt.

A Brexit azonban éppen Macronnak, illetve Franciaországnak jöhet nagyon is kapóra. A francia államfővel együtt sokan reformokat követelnek. Érveik szerint éppen a Brexit tette nyilvánvalóvá, hogy változásokra van szükség az európai projektben. A balközép Macron szinte a Brexit másnapján Varsóba utazott, jelezve, hogy készen áll a megbékélésre a lengyel nemzeti konzervatív kormánnyal.

Másrészt az utazás már annak is előhírnöke, hogy a Brexit után felértékelődik a csaknem 40 millió lakosú Lengyelország súlya az EU-ban, és Macron éppen velük összefogva valósíthatja meg terveit.

Franciaország az EU magországa, az alapítók között van, és – ahogy már korábban utaltunk rá – a kezdetektől azt remélte, hogy övé lehet a főszerep az európai projektben. Németország újraegyesülése, illetve a pénzügyi válság után azonban nyilvánvaló lett Berlin egyértelmű gazdasági fölénye és politikai súlya. Nem véletlen, hogy Merkel kancellárt sokan csak „Európa császárnéjaként” emlegetik.

Az utóbbi időben viszont Merkel hatalma és befolyása egyre inkább gyengül, ahogy pártja, a CDU tartományról tartományra veszít az erejéből. A kancellár kiszemelt utódja, Annegret Kramp-Karrenbauer pedig gyengén muzsikál.

Ez jó alkalom arra, hogy az Európa politikáját hagyományosan nagyban meghatározó német-francia tandem egyik tagja, Macron elkezdje megvalósítani dédelgetett tervét, amelyet 2017-ben vázolt fel a Sorbonne egyetemen elmondott beszédében. A vízió lényege, hogy Európát meg kell erősíteni, ennek az alapja a közös európai hadsereg lesz.

Macronnak az „agyhalott” NATO-val kapcsolatos tirádáját is ennek fényében kell értelmezni. A francia államfő a lengyel fővárosban egyértelművé tette, hogy a közös védelmi erő felállításában fontos szerepe lesz Lengyelországnak. Macron közös adót is vizionált, amely már előre vetítheti sokak félelmét, a szuperállamot. Az eurózónának pedig közös költségvetést és pénzügyminisztert javasolt.

NATO 70: „Agyhalott” vagy a béke garanciája?

Vita várható a szervezet és Oroszország viszonyáról, Kína megerősödéséről, a terrorizmus kihívásáról és persze a közös teherviselésről is.

A francia politikus szerint rugalmasabbá kell tenni az EU működését. Ez 27 tagállammal nyilván csak úgy mehet, ha egyre kevesebb beleszólása lesz a döntéshozatalba a kisebb országoknak, és egyre inkább a nagyok határozzák meg a politikákat.

Macron komoly szövetségesekre számíthat az újonnan választott uniós vezetők között tervei végig viteléhez. A francia elnök zöld utat adott például az Európai Bizottság új (német) elnökének a megválasztásához, így Ursula von der Leyenre mindenképp támaszkodhat.

Ráadásul sokak számára nyilvánvaló, hogy a pénzügyi válság, a menekültkrízis és a Brexit miatt (az egyik legnagyobb gazdaság és a legerősebb hadsereg távozott) megtépázott EU változásra szorul. Vannak azonban kedvező fejlemények is. Von der Leyen nem minden alap nélkül jegyezte meg, hogy a Brexit még inkább egységbe kovácsolta a bent maradó tagországokat. A 2016 táján fellángolt távozási lelkesedés (például Franciaországban, Olaszországban, Svédországban) pedig azóta lelohadt.

Macron saját bevallása szerint a társadalmi és kereskedelmi kihívásoktól akarja megvédeni az uniós polgárokat, ezért szeretné felgyorsítani az integrációt.

A külső veszélyekre hivatkozva történő (politikai) egységesülés természetesen nem példa nélküli a történelemben. Ilyen alapon jött létre számos birodalom.

A birodalmi építkezést idecitálni nem távoli asszociáció. Timothy Snyder amerikai történész szerint éppenséggel az európai közösség éppen a birodalmi eszme jegyében jött létre.

Elég csak arra gondolni, hogy az alapító országok mind éppen felbomlóban lévő gyarmatbirodalmaikért „cserébe” hozták létre a közösséget, ahol piacokat és új identitást találtak, illetve kreáltak. Az összeomló birodalmak ilyen formán nem temették őket maguk alá.

Snyder szerint egyébként megkérdőjelezhető, hogy a béke jegyében, az újabb háború megakadályozására jött volna létre az új Európa.

Elég csak arra gondolni, hogy az alapító tagországok a második világháború után több gyarmati háborút is folytattak (például Indokínában, Indonéziában, Algériában stb.). Snyder szerint az EU funkciója nem más, mint összegyűjteni az egykori gyarmatbirodalmak darabjait.

Ha pedig valóban hozzátartozik a birodalmiság az európai projekthez, akkor most – a szuperállam építésétől ódzkodó britek kiválásával – szabad utat kaphat mindez a franciák zászlója alatt.

Visszaszámlálás: Mi lesz a külföldiekkel a Brexit után?

Az Egyesült Királyságban nagyjából 3,2 millió külföldi EU-állampolgár él, ők megszerzett jogosultságaik szinte maradéktalan megőrzésével maradhatnak a Brexit után is.